Beszélő, 1994. október-december (5. évfolyam, 40-52. szám)

1994-10-13 / 41. szám - Lengyel László: Egy fájdalmas arc

LENGYEL LÁSZLÓ „Vonzások közt, de hívás nélkül, elég lehet az égboltnak talán, de nem annak a nyomorultnak, ki lát és hall, vagy éppen megvakulva, hideggel, hővel, méretekkel küszködik.” Pilinszky János: Vonzások köztM­indannyian tőle tanultunk. Szívta-szívta ki tudja hányadik cigarettáját, hörgött, ugatott a köhö­gése, és csak mondta, mondta. Nem volt olyan gazdaságpolitikai kérdés, amelyről ne tudott volna mindent. Tudom én, hogy nem lehet „mindent tudni”, de ő mégis képes volt rá. Belülről tudta az összes tényt és eseményt. Átlátta az összes hivatali kapcsolatot, nemcsak a pókot, hanem a szinte elvesző, alig látszó pókhálót, szálat is érzékelte. Antal László nélkül nem lenne modern magyar közgazdaságtan. Nem lenne reformszellem. Sőt, a reformok, a változások egy része se lenne. Amikor a hetvenes évek közepén megismerkedtünk, még a Pénzügyminisztérium közgazdasági főosztályának hi­vatalnoka volt. Zseniálisan rossz hivatalnok. Vele íratták az összes fontos feljegyzést és előterjesztést, ő találta ki a pénz­ügyi technikák jelentős részét, de még alfőnök se lehetett. Fegyelmezetlen volt. Fegyelmezetlen magatartásában, ki­hívó szikrázó tudásának érvényesítésében. És persze élő rossz lelkiismerete volt a többieknek: együtt indult mások­kal­­ Medgyessy Péterrel, Kollarik Istvánnal akik képe­sek voltak a rugalmas illeszkedésre, hogy idősebbnek, meg­­fontoltabbnak, főnökszerűbbnek mutassák magukat. Nem mintha Antal nem akart volna hivatali sikert. Igen, sértette, bántotta, hogy a vele egyidősek már osztály­­vezetők, azután főosztályvezetők, később miniszterhelyette­sek és miniszterek. Égette a vágy, hogy ugyanezt elérje, és a hatalom éppen ezen a húron játszott vele. Miközben egyik tudatával pon­tosan tudta, hogy mit sem ér a hiva­tali karrier, hogy igaz Hetényi Ist­ván keserű öniróniával mondott a mondata - „pénzügyminiszter min­den hülye lehet, hiszen én is az le­hettem” -, aközben mélytudatában ott égett, lehetetlen, hogy amikor senkikből főnökök lesznek, belőlem ne legyen valaki. Pedig már a hetve­nes évek közepén is nagyobb rang volt Antal Lászlónak lenni, mint mi­niszterhelyettesnek. Kivonulóban volt. Ezt jelentette az önkéntes távozás a reformokat visszacsináló apparátusból a pénz­ügypolitikával elméletileg foglalkozó, de még a pénzügyi hatalomhoz közel­ érc álló Pénzügykutatási Intézetbe 1976-ban. A minisztériumi karrier bezárult előtte, ott előbbre nem juthatott. Másrészt éppen leszámolóban volt azzal az ideológiával, hogy még mindig jobb, ha egy reformer csinálja a visszavonulás, a re­­centralizáció intézkedési terveit, mintha egy ortodox idióta, mert így menthető valami. Antal már tudta, semmi se ment­hető. Szégyenkezési szakaszban volt. Szégyellte magát azért, hogy már nem előbb szállt ki, marta magát, hogy mi­ért szolgálta „őket”. Később, amikor már jobban ismertem, tudtam, hogy ezek a szégyenkezési, önkínzó kitörései rend­szeresek, nem tudott nélkülük élni. Azzal a szent elhatározással jött el a minisztériumból, hogy megírja az „ellenreformáció”, a recentralizáció valósá­gos gazdaságpolitikai, apparátusi történetét. Mivel minden előterjesztésben benne volt, valamennyi értekezleten ott ült, a részt vevő megfigyelő pozíciójából írta meg a maga utánoz­hatatlan stílusában a pénzügyi apparátus gazdasági szociog­ráfiáját. A Valóság szerkesztői sohasem értették, hogy miért harcolom olyan lelkesen hozzájuk Antal Fejlődés - kitérővel című tanulmányának rosszul gépelt, kazalnyi kéziratát, hogy adják ki. „Ez a kezdő írjon végre húsz érthető oldalt!” A hetvenes évek legmélyebb közgazdasági művét tartották a kezükben. Nem adták ki. Mások se. Tudomásom szerint az­óta is csak az intézet szűk körű kiadványában lelhető fel .Nem volt szerencséje a tudománnyal. Tanulmányát kandi­dátusi értekezésnek adta be. A munkahelyi vitán Kornai Já­nos úgy bírálta el, hogy ez nem elméleti munka, csak gya­korlati tények összehordása. Csak évekkel később, egy má­sik munkája révén nyerte el a fokozatot.­ Pedig ha valaki tudni akarja, hogy milyen volt a Kádár-rendszer indirekt gazdaságirányítási mechanizmusa, látni akarja pontról pontra, hogyan számolták fel a ’68-as reformot, meg akarja érteni a szabályozó­ alku természetét, akkor Antal 1978-ban közreadott munkájához kell folyamodnia. 1977 és 1987 között első volt az egyenlők között a Pénzügykutatási Intézet és részben a Pénzügyminisz­térium formálódó reformközgazdász „iskolájában”. Egy évtizeden át fiata­lok tucatjait tanította arra, hogy csak a Szakma számít. Vitatkozott, vitatkozott és vitatkozott. Mindent elolvasott, a kezdők is nyugodtan adhatták oda írásaikat, mert már másnap csepülte vagy di­csérte őket. Ha éppen nem informá­ciókért bujdokolt a minisztérium la­birintusában, akkor bizonyosan egy — fiffP vállalati interjút olvasott. Nem kí­mélt senkit. Gúnyolódott azon, aki

Next