Beszélő, 1994. október-december (5. évfolyam, 40-52. szám)
1994-10-13 / 41. szám - Lengyel László: Egy fájdalmas arc
LENGYEL LÁSZLÓ „Vonzások közt, de hívás nélkül, elég lehet az égboltnak talán, de nem annak a nyomorultnak, ki lát és hall, vagy éppen megvakulva, hideggel, hővel, méretekkel küszködik.” Pilinszky János: Vonzások köztMindannyian tőle tanultunk. Szívta-szívta ki tudja hányadik cigarettáját, hörgött, ugatott a köhögése, és csak mondta, mondta. Nem volt olyan gazdaságpolitikai kérdés, amelyről ne tudott volna mindent. Tudom én, hogy nem lehet „mindent tudni”, de ő mégis képes volt rá. Belülről tudta az összes tényt és eseményt. Átlátta az összes hivatali kapcsolatot, nemcsak a pókot, hanem a szinte elvesző, alig látszó pókhálót, szálat is érzékelte. Antal László nélkül nem lenne modern magyar közgazdaságtan. Nem lenne reformszellem. Sőt, a reformok, a változások egy része se lenne. Amikor a hetvenes évek közepén megismerkedtünk, még a Pénzügyminisztérium közgazdasági főosztályának hivatalnoka volt. Zseniálisan rossz hivatalnok. Vele íratták az összes fontos feljegyzést és előterjesztést, ő találta ki a pénzügyi technikák jelentős részét, de még alfőnök se lehetett. Fegyelmezetlen volt. Fegyelmezetlen magatartásában, kihívó szikrázó tudásának érvényesítésében. És persze élő rossz lelkiismerete volt a többieknek: együtt indult másokkal Medgyessy Péterrel, Kollarik Istvánnal akik képesek voltak a rugalmas illeszkedésre, hogy idősebbnek, megfontoltabbnak, főnökszerűbbnek mutassák magukat. Nem mintha Antal nem akart volna hivatali sikert. Igen, sértette, bántotta, hogy a vele egyidősek már osztályvezetők, azután főosztályvezetők, később miniszterhelyettesek és miniszterek. Égette a vágy, hogy ugyanezt elérje, és a hatalom éppen ezen a húron játszott vele. Miközben egyik tudatával pontosan tudta, hogy mit sem ér a hivatali karrier, hogy igaz Hetényi István keserű öniróniával mondott a mondata - „pénzügyminiszter minden hülye lehet, hiszen én is az lehettem” -, aközben mélytudatában ott égett, lehetetlen, hogy amikor senkikből főnökök lesznek, belőlem ne legyen valaki. Pedig már a hetvenes évek közepén is nagyobb rang volt Antal Lászlónak lenni, mint miniszterhelyettesnek. Kivonulóban volt. Ezt jelentette az önkéntes távozás a reformokat visszacsináló apparátusból a pénzügypolitikával elméletileg foglalkozó, de még a pénzügyi hatalomhoz közel érc álló Pénzügykutatási Intézetbe 1976-ban. A minisztériumi karrier bezárult előtte, ott előbbre nem juthatott. Másrészt éppen leszámolóban volt azzal az ideológiával, hogy még mindig jobb, ha egy reformer csinálja a visszavonulás, a recentralizáció intézkedési terveit, mintha egy ortodox idióta, mert így menthető valami. Antal már tudta, semmi se menthető. Szégyenkezési szakaszban volt. Szégyellte magát azért, hogy már nem előbb szállt ki, marta magát, hogy miért szolgálta „őket”. Később, amikor már jobban ismertem, tudtam, hogy ezek a szégyenkezési, önkínzó kitörései rendszeresek, nem tudott nélkülük élni. Azzal a szent elhatározással jött el a minisztériumból, hogy megírja az „ellenreformáció”, a recentralizáció valóságos gazdaságpolitikai, apparátusi történetét. Mivel minden előterjesztésben benne volt, valamennyi értekezleten ott ült, a részt vevő megfigyelő pozíciójából írta meg a maga utánozhatatlan stílusában a pénzügyi apparátus gazdasági szociográfiáját. A Valóság szerkesztői sohasem értették, hogy miért harcolom olyan lelkesen hozzájuk Antal Fejlődés - kitérővel című tanulmányának rosszul gépelt, kazalnyi kéziratát, hogy adják ki. „Ez a kezdő írjon végre húsz érthető oldalt!” A hetvenes évek legmélyebb közgazdasági művét tartották a kezükben. Nem adták ki. Mások se. Tudomásom szerint azóta is csak az intézet szűk körű kiadványában lelhető fel .Nem volt szerencséje a tudománnyal. Tanulmányát kandidátusi értekezésnek adta be. A munkahelyi vitán Kornai János úgy bírálta el, hogy ez nem elméleti munka, csak gyakorlati tények összehordása. Csak évekkel később, egy másik munkája révén nyerte el a fokozatot. Pedig ha valaki tudni akarja, hogy milyen volt a Kádár-rendszer indirekt gazdaságirányítási mechanizmusa, látni akarja pontról pontra, hogyan számolták fel a ’68-as reformot, meg akarja érteni a szabályozó alku természetét, akkor Antal 1978-ban közreadott munkájához kell folyamodnia. 1977 és 1987 között első volt az egyenlők között a Pénzügykutatási Intézet és részben a Pénzügyminisztérium formálódó reformközgazdász „iskolájában”. Egy évtizeden át fiatalok tucatjait tanította arra, hogy csak a Szakma számít. Vitatkozott, vitatkozott és vitatkozott. Mindent elolvasott, a kezdők is nyugodtan adhatták oda írásaikat, mert már másnap csepülte vagy dicsérte őket. Ha éppen nem információkért bujdokolt a minisztérium labirintusában, akkor bizonyosan egy — fiffP vállalati interjút olvasott. Nem kímélt senkit. Gúnyolódott azon, aki