Beszélő, 1995. január-március (6. évfolyam, 1-13. szám)
1995-01-05 / 1. szám - BEFEJEZETLEN MÚLT - Urosevics Danílo: Emlékeim a barcsi és a sárvári táborról
BEFEJEZETLEN MÚLT Jugoszlávia elleni, mindössze tíz napig tartó háború után a szerbek, elsősorban a dobrovoljácok és a telepesek súlyos helyzetbe kerültek. A katonai közigazgatás bevezetésével hamarosan elkezdődött az üldözés, mindenekelőtt az ideiglenes táborok létrehozása. „Mindazon szerb, boszniai, montenegrói és cigány nemzetiségű személyek, továbbá a zsidók, akik 1918. október 31. előtt nem rendelkeztek községi illetőséggel Nagy-Magyarország területén (Horvátország nélkül)... kötelesek három napon belül elhagyni az állam területét, az 1941. év április 28-án 0 órától kezdődően.” A szerbek egy részét Péterváradon át Szerbiába dobták át, a másik részét Mitrovicán keresztül Horvátországba. A külügyminisztérium egy feljegyzése szerint a német nagykövetség jelentette, hogy június elejéig 35 000 személyt dobtak át Szerbiába. Ekkor a németek tiltani kezdték a Szerbiába való további telepítést, de az folytatódott Horvátországban. Ezeket a szerencsétlen szerbeket a Duna és a Dráva, illetve a magyar határ átlépése után egyszerűen leöldösték, a „szerencsésebbek” Jasenovácra kerültek, ahol a halálgyárban fejezték be életüket. 1941. június végéig körülbelül 42 ezer szerbet dobtak át Horvátországba. Internáltak mindenkit, akire rá lehetett fogni, hogy bevándorolt, dobrovolják, csetnik, optáns, gyakorlatilag internálható volt minden szerb. Bács-Bodrog vármegye főispánjának egy jelentéséből kitűnik, hogy Magyarország területén számos tábor volt, amelyekbe szerbek tízezreit zsúfolták össze. Ez a jelentés csak a topolyai, a szabadkai, a zombori, a barcsi, a nagykanizsai, a kistarcsai, a sárvári táborokat sorolja fel, és ezután a sokat jelentő stb. következik. Nem tudható, hogy mennyi ember ment át ezeken a hadifogolytáborokon, továbbá a kisegítő, mozgó, gyűjtő-, rendező- és koncentrációs táborokon, hogy ne is említsem azokat a táborokat, amelyekben a hírhedt kényszermunka-zászlóaljak voltak. Az összegyűjtött adatok alapján 15 hadifogolytábor volt, és további 40 civileknek. Az internálás előtti állapot a szerb településeken A magyar hadsereg bácskai bevonulása után mindennaposak lettek a katonaság és a csendőrség házkutatásai a dobrovoljácok és az optánsok házaiban, fegyverek után kutatva. A házbelieket kikergették az udvarra, felsorakoztatták őket, és a legkegyetlenebb módon bántalmazták. Állítólagos csetnikek után nyomozva a mi házunkat sem kerülték el. Családunkban nem volt felnőtt férfi, a legidősebb bátyám mindössze tizenhárom éves volt, én pedig csak nyolc. Egy alkalommal a házkutatás után a mama észrevette, hogy ellopták a gyomerdányát (az eljegyzési ezüstövét) - egyetlen emléktárgyát, ami korán elhunyt apánk után megmaradt. Anyánk, nem gondolva a veszélyre, amelynek, mint minden szerb, ki volt téve, heves természetű montenegrói lévén, futásnak eredtén pedig a nyomában a szerb olvasókör felé, ahová összeterelték mindazokat, akik „gyanúsak” voltak. Ott azonnal felismerte a katonát, aki ellopta az övét. Habozás nélkül nekirontott, és megpróbálta kirángatni a zubbonya alól. A katona káromkodva védekezett, és igyekezett ellökni magától. Szerencsére a mama épp egy fiatal, szőke hajú tiszt előtt esett a sárba. Hogy nem minden ember egyforma, megszállóként sem, bizonyítja ennek a magyar fiatalembernek a viselkedése, aki bizonyára ismerte a rendelkezést, hogy minden lopás szigorúan büntetendő. Ahelyett, hogy elővette volna a pisztolyát, és ott helyben agyonlőtte volna anyánkat, ahogy akkoriban történni szokott - különösen, hogy anyánk mindenki szeme láttára rátámadt egy magyar katonára, odalépett hozzá, felsegítette a sárból, odahívta a tolmácsot, és megkérdezte, hogy mit akart az ő katonájától. A tolmács - egy falunkbeli becsületes magyar ember - elmagyarázta a tisztnek, hogy mit jelent az ezüstöv egy szegény montenegrói nőnek, hogy ez a legnagyobb és legjelentősebb ajándék, amelyet a montenegrói férfi eljegyzéskor a lánynak ad. A fiatal tiszt azonnal megparancsolta, hogy a katona adja vissza az övét, amelyet az bocsánatkérés kíséretében át is adott, a tiszt pedig UROSEVICS DANILO Emlékeim a barcsi és a sárvári táborról Urosevics Danilo 1933-ban született a Bácskában, Bajmokon. Apja, mint a legtöbb szegény montenegrói, az Egyesült Államokban dolgozott bányászként, majd a balkáni háborúk hírére hazajött, és részt vett a harcokban. A háború után mint önkéntes földet kapott az akkori Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban. A család 1929-ben a Bácskába költözött, négy gyerekük született. A szerző 1949-ben költözött Magyarországra, itt végezte az egyetemet filozófia-logika, majd történelem szakon. A történettudományok kandidátusa, 1957-től a Délszláv Szövetség főtitkáraként, ’65-től a KMK, majd az OSZK tudományos főmunkatársaként dolgozik, kutatási témája a magyarországi nemzetiségek, elsősorban a szerb nemzetiség itteni élete. Cikkének apropójául nem csupán a mai balkáni helyzet szolgált, hanem a lágerek felszabadulásának ötvenedik évfordulója is: az a szándék, hogy megemlékezzen a jókról, azokról a szervezetekről és egyszerű emberekről, szerbekről, magyarokról, bunyevácokról és svábokról, akiknek a legelviselhetetlenebb körülmények között is volt elegendő erejük segíteni a rászorulókon. 31 RESZELŐ, 1995. JANUÁR 5.