Beszélő, 1995. január-március (6. évfolyam, 1-13. szám)

1995-01-05 / 1. szám - BEFEJEZETLEN MÚLT - Urosevics Danílo: Emlékeim a barcsi és a sárvári táborról

­ BEFEJEZETLEN MÚLT Jugoszlávia elleni, mindössze tíz napig tartó háború után a szerbek, elsősorban a dobrovoljácok és a telepesek súlyos hely­zetbe kerültek. A katonai közigazgatás bevezetésével hamaro­san elkezdődött az üldözés, mindenekelőtt az ideiglenes táborok létrehozása. „Mindazon szerb, boszniai, montenegrói és cigány nemzetiségű személyek, továbbá a zsidók, akik 1918. október 31. előtt nem rendelkeztek községi illetőséggel Nagy-Magyaror­­szág területén (Horvátország nélkül)... kötelesek három napon belül elhagyni az állam területét, az 1941. év április 28-án 0 órától kezdődően.” A szerbek egy részét Péterváradon át Szerbiába dobták át, a másik részét Mitrovicán keresztül Horvátországba. A kül­ügyminisztérium egy feljegyzése szerint a német nagykövetség jelentette, hogy június elejéig 35 000 személyt dobtak át Szer­biába. Ekkor a németek tiltani kezdték a Szerbiába való további telepítést, de az folytatódott Horvátországban. Ezeket a szeren­csétlen szerbeket a Duna és a Dráva, illetve a magyar határ át­lépése után egyszerűen leöldösték, a „szerencsésebbek” Jaseno­­vácra kerültek, ahol a halálgyárban fejezték be életüket. 1941. június végéig körülbelül 42 ezer szerbet dobtak át Horvátor­szágba. Internáltak mindenkit, akire rá lehetett fogni, hogy beván­dorolt, dobrovolják, csetnik, optáns, gyakorlatilag internálható volt minden szerb. Bács-Bodrog vármegye főispánjának egy jelentéséből kitű­nik, hogy Magyarország területén számos tábor volt, amelyekbe szerbek tízezreit zsúfolták össze. Ez a jelentés csak a topolyai, a szabadkai, a zombori, a barcsi, a nagykanizsai, a kistarcsai, a sárvári táborokat sorolja fel, és ezután a sokat jelentő stb. követ­kezik. Nem tudható, hogy mennyi ember ment át ezeken a hadi­­fogolytáborokon, továbbá a kisegítő, mozgó, gyűjtő-, rendező- és koncentrációs táborokon, hogy ne is említsem azokat a táboro­kat, amelyekben a hírhedt kényszermunka-zászlóaljak voltak. Az összegyűjtött adatok alapján 15 hadifogolytábor volt, és to­vábbi 40 civileknek. Az internálás előtti állapot a szerb településeken A magyar hadsereg bácskai bevonulása után mindennaposak lettek a katonaság és a csendőrség házkutatásai a dobrovoljácok és az optánsok házaiban, fegyverek után kutatva. A házbelieket kikergették az udvarra, felsorakoztatták őket, és a legkegyet­lenebb módon bántalmazták. Állítólagos csetnikek után nyomozva a mi házunkat sem kerülték el. Családunkban nem volt felnőtt férfi, a legidősebb bátyám mindössze tizenhárom éves volt, én pedig csak nyolc. Egy alkalommal a házkutatás után a mama észrevette, hogy el­lopták a gyomerdányát (az eljegyzési ezüstövét) - egyetlen em­léktárgyát, ami korán elhunyt apánk után megmaradt. Anyánk, nem gondolva a veszélyre, amelynek, mint minden szerb, ki volt téve, heves természetű montenegrói lévén, futásnak eredt­­­én pedig a nyomában­­ a szerb olvasókör felé, ahová összeterelték mindazokat, akik „gyanúsak” voltak. Ott azonnal felismerte a katonát, aki ellopta az övét. Habozás nélkül nekirontott, és megpróbálta kirángatni a zubbonya alól. A katona káromkodva védekezett, és igyekezett ellökni magától. Szerencsére a mama épp egy fiatal, szőke hajú tiszt előtt esett a sárba. Hogy nem minden ember egyforma, megszállóként sem, bizonyítja ennek a magyar fiatalembernek a viselkedése, aki bizonyára ismerte a rendelkezést, hogy minden lopás szigorúan büntetendő. Ahe­lyett, hogy elővette volna a pisztolyát, és ott helyben agyonlőtte volna anyánkat, ahogy akkoriban történni szokott - különösen, hogy anyánk mindenki szeme láttára rátámadt egy magyar ka­tonára­­, odalépett hozzá, felsegítette a sárból, odahívta a tol­mácsot, és megkérdezte, hogy mit akart az ő katonájától. A tol­mács - egy falunkbeli becsületes magyar ember - elmagyarázta a tisztnek, hogy mit jelent az ezüstöv egy szegény montenegrói nőnek, hogy ez a legnagyobb és legjelentősebb ajándék, amelyet a montenegrói férfi eljegyzéskor a lánynak ad. A fiatal tiszt azonnal megparancsolta, hogy a katona adja vissza az övét, amelyet az bocsánatkérés kíséretében át is adott, a tiszt pedig UROSEVICS DANILO Emlékeim a barcsi és a sárvári táborról Urosevics Danilo 1933-ban született a Bácskában, Bajmokon. Apja, mint a legtöbb szegény montenegrói, az Egyesült Államokban dolgozott bányászként, majd a balkáni háborúk hírére ha­zajött, és részt vett a harcokban. A háború után mint önkéntes földet kapott az akkori Szerb-Hor­­vát-Szlovén Királyságban. A család 1929-ben a Bácskába költözött, négy gyerekük született. A szerző­ 1949-ben költözött Magyarországra, itt végezte az egyetemet filozófia-logika, majd történelem szakon. A történettudományok kandidátusa, 1957-től a Délszláv Szövetség főtitkára­ként, ’65-től a KMK, majd az OSZK tudományos főmunkatársaként dolgozik, kutatási témája a magyarországi nemzetiségek, elsősorban a szerb nemzetiség itteni élete. Cikkének apropójául nem csupán a mai balkáni helyzet szolgált, hanem a lágerek felszabadulá­sának ötvenedik évfordulója is: az a szándék, hogy megemlékezzen a jókról, azokról a szerve­zetekről és egyszerű emberekről, szerbekről, magyarokról, bunyevácokról és svábokról, akiknek a legelviselhetetlenebb körülmények között is volt elegendő erejük segíteni a rászorulókon. 31 RESZELŐ, 1995. JANUÁR 5.

Next