Beszélő, 1995. április-július (6. évfolyam, 14-30. szám)
1995-04-20 / 16. szám - KULTÚRA - Térey János: Délszak
TÉREY JÁNOS Termann - mint hírlik - összeroppant az Adriánál. Ez volt a sorsa, valóban? Barátaival és barátnőivel karöltve bolyongott kótyagosan egy pokoli sziget ösvényein, nyikorgó napágyakon vergődött élőhalottként, utolsó felelőtlen nyarán. Kevés hiányzott, hogy otthagyja a fogát Délszakon. Tényfeltáró küldöttséget menesztünk a szörnyű szigetre, hogy kiderüljön, mi történt velük. Bizonyára vakációzni indulhattak, s mire hazaérkeztek, azon vették észre magukat: mindannyiuk homlokán ott éktelenkedik Dél bélyege, mint valami közös pokoljárás után. Erről ismerik föl egymást a mai napig. Mintha egész áldott nap egyben tündökölt volna a Kocsma-csillag. A déli harangszó idejére derekasan eláznak a fiúk meg a lányok a plázson. Rekkenő meleg, moccanatlan lég, bárányfelhős horizont, a büfé árnyéktalan teraszán, otromba faasztaloknál gubbasztva poharaznak, rajban támadó darazsakkal hadakozva. Csatakos ingeiket a padtámlára dobják. Legalább óránként muszáj megmártózniuk az öböl példátlanul sós, rákokban dús vizében. (Az átvizsgált dokumentumok között akad néhány fotó: Termann olyan rajtuk, mintha úszna.) A tájat a Hotel Palace tömbje uralja. Kocka formájú, bordázott falú, csontfehér betonépítmény, Termann sóhivatalnak hívja. Puha és barátságos fövenyről nem beszélhetünk, csupa szikla és merő beton az itteni partszakasz. Az első attak: Török Atya kivárja, míg a csontvázsovány Csollán visszatér a zuhany alól, akkor dobja hason a markában szorongatott tengeri uborkával. Juráti rendel: vajon hányadik kör ez? A hetedik, alighanem. „Karlovacko e capuccino”, kezén mutatja, hány tételről volna szó. A bádogarcú büfés, ez az árdrágító nihilista bólint, csal és visszaad. A hitvány sör, a horvát Kőbányai negyedórán belül megdöglik a palackokban. (Ká- 12 BESZÉLŐ, 1995. ÁPRILIS 20. KULTÚRA denki helyett, Az Ember helyett beszél a költő? Szokás mondani a kisebb költőkről, hogy ők koruk költői köznyelvének megvalósítói, elsajátítják, használják ezt a köznyelvet, s akkor figyelünk fel rájuk, amikor ennél valami többet tesznek, akármi okból (lapszus, hirtelen megérzése egy lehetséges más hangnak, archaizálás, e nyelv túlhasználása mint akaratlan önparódia). Ez biztosan sokszor így is van, de nem Komjáthy esetében. Neki esze ágában sincs, mondjuk, a Petőfivagy Arany-epigonok nyelvét beszélni, eleve más megszólalásmódot választ, ezért kudarca (hiszen mégsem elsőrangú költő) nem az, hogy nem tud kitörni a köznyelvből, hanem hogy a vágyott új nyelven nem tud elég újító és hatásos módon megszólalni. Természetesen ez megint csak igen durva közelítés, de gondoljunk csak Komjáthy határozott elfordulására az életképtől, a népies zsánerrajztól, a költemény narratív magjától, s arra az új költőszerepre, amelyben keveredik a filozófus, a néptribun és az Akárki alakja. Komjáthyból végül, a magyar líra történetére nézve, az is kiderülhet, hogy Adynak vannak közvetlenebb előzményei, mint a visszafogott, elfojtott Vajda, s hogy igen nagy a különbség a finom és érzelmes Reviczky és a zabolátlan Komjáthy között. Kézenfekvő és ígéretes feladat volna visszakeresni Adyt Komjáthyban; rögtön feltűnnének az effajta fordulatok: „Tapossatok szívemre bízvást” (Jóslat)', „Itt minden rombolásra lázit / És lázadásra ingerel" (Törj össze mindent)', vagy: „Ki látott engem tűzszekéren / mint a prófétát egykoron?” (Csak tartsatok...). De a nagyszabású fény-árnyék ellentétek mellett, a kiáradás és a gyűlölet fékevesztett szenvedélye mellett, és az önmeghatározás szüntelen kísérlete mellett legalább ilyen fontos Komjáthy erotikája - Ady és a magyar líra egésze szemszögéből is. Komjáthy számára bölcselet és erotika, „élvvágy és tudvágy”, „kéj és mindentudóság” egy himnikus költeményben ünnepli a bujaságot (Kéj), Élen-verseit és néhány (persze, kéziratos) más versét belengi a finom érzékiség. Mégis: A homályból és az Új versek közötti tíz év világokat választ el. Komjáthy magyarság-verseiből árad az elkeseredés, az odaadás és a hazafiúi düh - de csak az, Ady tisztánlátására és társadalmi érzékenységére még várni kell. Komjáthy egyedülálló, érdekes és megismerésre méltó költő. Viszont könnyen lehet, hogy a mai olvasó nem a Komjáthy-líra „centrumára”, az elismert, ismert vagy jellegzetes művekre figyel majd, hanem ínyencként lapozgat, éspedig az utolsó oldalakra. Élvezettel pécézi majd ki Komjáthy töredékeit, groteszk verskezdeményeit Télapóról, akinek „Sírfenékig lóg a lába”, etimologikus játékait. Tegye. Ezekben is Komjáthyt leli majd meg, a mélyebb értelmet, az Istent és magát kereső, extatikus és komor kismestert. 33