Beszélő, 1999. július-december (3. folyam, 4. évfolyam, 7-12. szám)
1999. július-augusztus / 7-8. szám - BEFEJEZETLEN JELEN - Karsai László: Lőni vagy túlélni?
lewiczék mellett tisztelettel kell megemlékeznünk azokról is, akik akár egyetlenegy üldözött zsidónak is segíteni próbáltak. Avihu Ronén is szemmel láthatóan zavarban van, amikor könyve hőseit megpróbálja „igazi” ellenállókként ábrázolni. Egy helyen, talán némileg fölöslegesen, megpróbálja Raoul Wallenberg, Carl Lutz svájci konzul (a könyvben tévesen Charlesként szerepel), Friedrich Born, a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága budapesti képviselője és más diplomaták budapesti zsidómentő tevékenységét pusztán „külső erőfeszítésként'’’’ beállítani, ami azonban - szerinte - nem vált ellenállási harccá. Elismeri ugyanakkor, hogy ezek a diplomaták az illegális cionista mozgalom működésének feltételeit teremtették meg (11. o.). Ha Avihu Ronénnak igaza lenne, akkor megint visszajutnánk az ellenálló , fegyveres harcos teóriához. Wallenberg és diplomatatársai sokszor életüket kockáztatva próbáltak az üldözött zsidókon segíteni, nemegyszer jóval túllépve a nyilas rezsim által szabott „legális” határokat is. A magyarországi cionista ellenállóknak több igen fontos okuk is volt arra, hogy eleve lemondjanak a fegyveres ellenállásnak még a gondolatáról is. 1944-ben úgy tűnt, hogy a nácik hamarosan, talán hetek, hónapok alatt elveszítik a háborút. Ahogy Friedl Rafi, az egyik cionista vezető megfogalmazta: népünk fennmaradásához most, hogy már milliókat veszítettünk, minden egyes emberre szükségünk van, semmiféle „történelmi hőstett” sem igazolt és megengedett (31. o.). Herbst Mimis, az egyik fiatal cionista lány pedig kijelentette: „Nem az a vágyam, hogy egy palesztinai kibuc névadója legyek, én magam szeretnék ott élni.” (33. o.) Voltak olyan fiatal cionisták, a rontantikus heroikusok, akik arra hivatkozva követelték a fegyveres harcra való felkészülést, hogy az avantgárd feladata példát mutatni, hogyan kell meghalni. Ezzel szemben a pragmatikusok azt mondták, hogy mozgalmuk feladata tagjaik megmentése, a cionizmus számára ők lesznek az elsőrendű tanúk és talán az utolsók is, egyben ígéret arra, hogy a zsidóság fönnmarad. (Uo.) Amikor lengyelországi zsidó menekültek a varsói gettólázadás hőseire hivatkozva arra biztatták magyar cionista társaikat, hogy ragadjanak fegyvert, a vitákban komoly érvként felmerült a budapesti és a varsói zsidók sorsa közötti különbség. 1943 tavaszán Varsóban a zsidók tudták, hogy a nácik őket a treblinkai haláltáborba akarják vinni. Ellenséges, legjobb esetben is közömbös lengyel közegben a túlélés, a szökés esélyei igen csekélyek voltak. De még így is a gettó mintegy 70 000 rabja közül csak néhány száz fiatal vállalta, hogy fegyverrel áll ellen. Magyarországon, mint erről Avihu Ronén könyve is részletesen ír, 1944. március 19., hazánk német megszállása után volt legalább némi esély arra, hogy elszánt zsidó fiatalok átmeneküljenek a román határon. Magyarországon nem volt semmiféle érdemleges baloldali, kommunista vagy jobboldali, konzervatív antifasiszta ellenállás, legalábbis nem olyan, amely ténylegesen, fegyverekkel is segíteni tudta volna az üldözött zsidókat. Az idősebb cionista vezetők, Kasztner Rezső, Komoly Ottó és társaik ismerték a szlovákiai zsidók világháborús történetét is. Akkor sokan úgy hitték, hogy Dieter Wisliceny, Eichmann szlovákiai „zsidószakértőjének” megvesztegetése révén érték el, hogy 1942 késő őszén, mintegy 70 000 zsidó deportálása után, a hatóságok a további kiszállításokat leállították. Kasztner és Komoly pontosan ebben bízott, remélték, hogy sok pénzzel a magyar zsidókat is meg lehet menteni. Azzal viszont