Beszélő, 1999. július-december (3. folyam, 4. évfolyam, 7-12. szám)

1999. július-augusztus / 7-8. szám - BESZÉLŐ ÉVEK 1987 - Balassa Péter: 1987

22 A második monori konferencia megszervezésére előkészítő bizott­ság alakul (Bauer Tamás, Csurka István, Für Lajos, Kenedi János, Kis János, Lengyel László, Mécs Imre, Vásárhelyi Miklós). A tanács­kozás fő témája a reform - a ka­tasztrófa megelőzésének lehetősé­ge lett volna. A kormány tagjai az ország különböző pontjain mun­kásgyűléseken elemzik az ország nehéz gazdasági helyzetét. 1987. jan. 1. Maróthy László mi­niszterhelyettest nevezik ki az Or­szágos Tervhivatal elnökévé. Be­­recz Frigyes, aki ekkor a BHG ve­zérigazgatója, miniszter lesz. A nyugdíjba vonuló Fletényi Istvánt helyettese, Medgyessy Péter váltja föl a Pénzügymininisztérium élén. Németh Miklós kerül a KB gazda­ságpolitikai osztályának élére. Megkezdi működését a kétszintű bankrendszer. Korlátozzák a szeszesitalok árusí­tását és fogyasztását. 1987. jan. 12. Az ország életét megbénító hóesés okozta problé­mák leküzdésére tárcaközi operatív bizottság alakul. 1987. jan. 13. Budapesten me­rényletet követnek el a kolumbiai nagykövet ellen. 1987. jan. 15. A minisztertanács ülésén új kormánybizottságok ala­kításáról döntenek; a Gazdasági Bizottság helyébe a Gazdaságfel­ügyeleti Bizottság lép, ekkor alakul meg a Nemzetközi Gazdasági Kap­csolatok Bizottsága, a Tudomány­­politikai és a Honvédelmi Bizottság is­ teremben vett „könyves” értelmiség lehetséges kritikai jelentőségét és jelentését is elvitassák tőle új indokok (az újak érveit a régiek tolták orruk alá, tálcán). Volt az egészben persze az írótársadalmon túlmutató, országos, strukturális probléma is, amiből ritkábban született jó, mint rossz. Mégpedig az, hogy itt min­denki ismer mindenkit, akár közvetlenül, akár „hallomásból” stb. Kis krech­ ez, vagyis szűkös. Annyira ismerte itt egymás viselt és vélt dolgait mindenki, hivatalo­sok, mérsékeltek, radikálisok, rabok és smasszerek, hogy ennek a túl személyes bel­terjességnek két következménye volt, aminek igen halvány körvonalai már 1987- ben kirajzolódtak. Az egyik: senki sem mer vagy nem akar vérontást (leszámítva néhány szélsőségest az apparátusból vagy az erőszakszervezetekből). A másik: soha az életben nem lehetséges tisztázni igen fontos ügyeket, titkos történeteket, az or­szágot minimális erkölcsi konszenzus alapján újjáépítő módon, mert többé-kevés­­bé mindnyájan, mindenki benne volt - az ún. Kádár-konszolidáció egyharmad év­századnyi idejének ez volt a legnagyobb „sikere”, amiből nem történhetett és nem is történt meg a megújulás, leszámítva a nagy múlékony pillanatokat. A közös lel­­kiismeret-vizsgálat innovációjára és nem az exhibicionisztikus bűnvallomás vagy kondélis bűnvallatás ízléstelen komédiájára gondolok. Nem is a szenzációs tényfel­tárásra (ilyenek voltak, mégis inkább a maszatot és homályos látást növelték), ha­nem a szabadság és lelkiismeret önismereti, normatív­ mintaadó összekapcsolásá­nak politikájára. Ebben a konszenzus nem válhatott volna a cinkosság szinonimájá­vá, márpedig a radikális politikákban a két fogalmat sokszor összemosták, hogy ily módon ne jöhessen létre szabadság és lelkiismeret összekapcsolása. Nem az érdek­es értékartikulálódás természetes differenciálódása volt a baj, hanem a frusztrált csoportok és egyének kölcsönösen agresszív kommunikációja, amelynek felerősö­désével valami egzisztenciális fenyegetettség és hisztérikus önvédelem lépett fel, Így eshetett meg, hogy a 90-es években már senki nem tudta, sem a sajtóban, sem a törvényhozásban, hogy a nyilvánosságra hozatal, a tényfeltárás nem azonos az akasztással és a leszámolással. Itt kevés kivétellel eleve mindenki fogva volt min­denki által. A Kardos-emlékkönyv - kicsiben - „méltó” zárószimbóluma a Kádár­rezsimnek (mely a maga hosszú évtizedeivel jóval pusztítóbb, mert a társadalmat mélyebben átjáró volt, mint a heveny erőszak, a Rákosi-éra ideje), beszámoló az „elit” egy részének állapotáról, várható viselkedéséről. Ami a Társadalmi szerződést illeti, olyan történelmi jelentőségű dokumentum­ról van szó, amelynek átfogó elemzését, értékelését számosan elvégezték. Jelentő­sége véleményem szerint éppen nem valamilyen, akkoriban sokak által neki tulaj­donított „katasztrófapolitikában” és radikalizmusban állt, hanem ellenkezőleg: a társadalmi megegyezésre való csakugyan radikális felszólításban. Ennek feltétele, tartalma persze egy gyökeres fordulat kényszerítő szükségességének felismertetése volt, igen komoly és a korszak színvonalát messze meghaladó érvelésmóddal. Ez a program mint szöveg egyszerre szólt a hatalomnak, de talán még inkább a félénk, bizonytalan társadalomnak; a szerződés szó főcímbe foglalása telitalálat és bölcses­ség egyszerre, hiszen előre jelzi: nem forradalom, nem rebellió, nem erőszak stb. Felvilágosító erudíció áradt belőle, de még nem elitista arrogancia. A szöveg egé­szének struktúrája nem elsősorban polemikus-szemrehányó volt, hanem ravasz, de egyáltalán nem álnok. Nyűz és taktikus beszéd. Fehéren-feketén, ugyanakkor igen

Next