Beszélő, 1999. július-december (3. folyam, 4. évfolyam, 7-12. szám)
1999. július-augusztus / 7-8. szám - BESZÉLŐ ÉVEK 1987 - Balassa Péter: 1987
22 A második monori konferencia megszervezésére előkészítő bizottság alakul (Bauer Tamás, Csurka István, Für Lajos, Kenedi János, Kis János, Lengyel László, Mécs Imre, Vásárhelyi Miklós). A tanácskozás fő témája a reform - a katasztrófa megelőzésének lehetősége lett volna. A kormány tagjai az ország különböző pontjain munkásgyűléseken elemzik az ország nehéz gazdasági helyzetét. 1987. jan. 1. Maróthy László miniszterhelyettest nevezik ki az Országos Tervhivatal elnökévé. Berecz Frigyes, aki ekkor a BHG vezérigazgatója, miniszter lesz. A nyugdíjba vonuló Fletényi Istvánt helyettese, Medgyessy Péter váltja föl a Pénzügymininisztérium élén. Németh Miklós kerül a KB gazdaságpolitikai osztályának élére. Megkezdi működését a kétszintű bankrendszer. Korlátozzák a szeszesitalok árusítását és fogyasztását. 1987. jan. 12. Az ország életét megbénító hóesés okozta problémák leküzdésére tárcaközi operatív bizottság alakul. 1987. jan. 13. Budapesten merényletet követnek el a kolumbiai nagykövet ellen. 1987. jan. 15. A minisztertanács ülésén új kormánybizottságok alakításáról döntenek; a Gazdasági Bizottság helyébe a Gazdaságfelügyeleti Bizottság lép, ekkor alakul meg a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Bizottsága, a Tudománypolitikai és a Honvédelmi Bizottság is teremben vett „könyves” értelmiség lehetséges kritikai jelentőségét és jelentését is elvitassák tőle új indokok (az újak érveit a régiek tolták orruk alá, tálcán). Volt az egészben persze az írótársadalmon túlmutató, országos, strukturális probléma is, amiből ritkábban született jó, mint rossz. Mégpedig az, hogy itt mindenki ismer mindenkit, akár közvetlenül, akár „hallomásból” stb. Kis krech ez, vagyis szűkös. Annyira ismerte itt egymás viselt és vélt dolgait mindenki, hivatalosok, mérsékeltek, radikálisok, rabok és smasszerek, hogy ennek a túl személyes belterjességnek két következménye volt, aminek igen halvány körvonalai már 1987- ben kirajzolódtak. Az egyik: senki sem mer vagy nem akar vérontást (leszámítva néhány szélsőségest az apparátusból vagy az erőszakszervezetekből). A másik: soha az életben nem lehetséges tisztázni igen fontos ügyeket, titkos történeteket, az országot minimális erkölcsi konszenzus alapján újjáépítő módon, mert többé-kevésbé mindnyájan, mindenki benne volt - az ún. Kádár-konszolidáció egyharmad évszázadnyi idejének ez volt a legnagyobb „sikere”, amiből nem történhetett és nem is történt meg a megújulás, leszámítva a nagy múlékony pillanatokat. A közös lelkiismeret-vizsgálat innovációjára és nem az exhibicionisztikus bűnvallomás vagy kondélis bűnvallatás ízléstelen komédiájára gondolok. Nem is a szenzációs tényfeltárásra (ilyenek voltak, mégis inkább a maszatot és homályos látást növelték), hanem a szabadság és lelkiismeret önismereti, normatív mintaadó összekapcsolásának politikájára. Ebben a konszenzus nem válhatott volna a cinkosság szinonimájává, márpedig a radikális politikákban a két fogalmat sokszor összemosták, hogy ily módon ne jöhessen létre szabadság és lelkiismeret összekapcsolása. Nem az érdekes értékartikulálódás természetes differenciálódása volt a baj, hanem a frusztrált csoportok és egyének kölcsönösen agresszív kommunikációja, amelynek felerősödésével valami egzisztenciális fenyegetettség és hisztérikus önvédelem lépett fel, Így eshetett meg, hogy a 90-es években már senki nem tudta, sem a sajtóban, sem a törvényhozásban, hogy a nyilvánosságra hozatal, a tényfeltárás nem azonos az akasztással és a leszámolással. Itt kevés kivétellel eleve mindenki fogva volt mindenki által. A Kardos-emlékkönyv - kicsiben - „méltó” zárószimbóluma a Kádárrezsimnek (mely a maga hosszú évtizedeivel jóval pusztítóbb, mert a társadalmat mélyebben átjáró volt, mint a heveny erőszak, a Rákosi-éra ideje), beszámoló az „elit” egy részének állapotáról, várható viselkedéséről. Ami a Társadalmi szerződést illeti, olyan történelmi jelentőségű dokumentumról van szó, amelynek átfogó elemzését, értékelését számosan elvégezték. Jelentősége véleményem szerint éppen nem valamilyen, akkoriban sokak által neki tulajdonított „katasztrófapolitikában” és radikalizmusban állt, hanem ellenkezőleg: a társadalmi megegyezésre való csakugyan radikális felszólításban. Ennek feltétele, tartalma persze egy gyökeres fordulat kényszerítő szükségességének felismertetése volt, igen komoly és a korszak színvonalát messze meghaladó érvelésmóddal. Ez a program mint szöveg egyszerre szólt a hatalomnak, de talán még inkább a félénk, bizonytalan társadalomnak; a szerződés szó főcímbe foglalása telitalálat és bölcsesség egyszerre, hiszen előre jelzi: nem forradalom, nem rebellió, nem erőszak stb. Felvilágosító erudíció áradt belőle, de még nem elitista arrogancia. A szöveg egészének struktúrája nem elsősorban polemikus-szemrehányó volt, hanem ravasz, de egyáltalán nem álnok. Nyűz és taktikus beszéd. Fehéren-feketén, ugyanakkor igen