Beszélő, 1999. július-december (3. folyam, 4. évfolyam, 7-12. szám)
1999. október / 10. szám - BESZÉLŐ ÉVEK 1989 - ITTHON - Kis János: 1989: a víg esztendő
26 1989. márc. 15. Tízezrek tüntetnek Budapesten. A Szabadság téren, a televízió lépcsőjén Cserhalmi György felolvassa a tüntetést szervező ellenzéki szervezetek 12 pontját. A hivatalos tömegtájékoztatás, elsősorban a televízió továbbra is hiányosan és torzítva számol be a tüntetésekről. 1989. márc. 16. Budapesten Grósz Károllyal tárgyal Jasszer Arafat, a Palesztin Felszabadítási Szervezet elnöke. A Szabad Demokraták Szövetsége javasolja, hogy a független szervezetek kerekasztal-megbeszéléseken alakítsanak ki közös álláspontot, mielőtt újra tárgyalóasztalhoz ülnek az MSZMP-vel. 1989. márc. 17. Megalakul a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP). Magyarország csatlakozik az ENSZ menekültügyi konvenciójához. 1989. márc. 18. A Petőfi Kör - a reformmozgalom fóruma 1956- ban címmel tudományos emlékülést rendeznek a Budai Vigadó dísztermében. A vitaindító előadást Hegedűs B. András tartja, felszólal Lakatos István, az egykori Bessenyei Kör elnöke, Kosáry Domokos, Vásárhelyi Miklós, Pataki Ferenc, Nagy Balázs, Kende Péter, Mécs Imre, Vígh Károly és Litván György, több százan tüntettek a Batthyány-örökmécsesnél. A tömeg végigvonult a Belvároson, „Nagy Imre! Nagy Imre!” visszhangozták a Münnich Ferenc utca falai. Szeptemberben Újhelyi Szilárd az UMF nevében - Nyers Rezsővel az oldalán - elintézetlen kérdésnek nevezi 1956 ügyét, és hitet tesz a meggyilkolt miniszterelnök mellett. Két napra rá Szabó Miklós, a Szabad Kezdeményezések Hálózata nyilvános ülésén kijelenti: 1956 újraértékelése nélkül nem képzelhető el elvi fordulat a politikában. Október 23-ára a független szervezetek utcai demonstrációt terveznek. A pártközpont rémülten mozgósítja kapcsolatait, hogy a tüntetésnek elejét vegye. Az MDF 22-én este a televízión keresztül hívja föl tagjait, hogy maradjanak otthon; ezt követően sajnos, sajnos a többi szervező (a Hálózat, a Fidesz, a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság és a TIB) is visszalép. Kisebb csoportok mégis összegyűlnek a főváros különböző pontjain, s ha más nem, a hatalmas rendőri készültség mindenképpen emlékezteti a lakosságot arra, hogy a levert forradalom napja van. Az MSZMP csapdahelyzetbe kerül. Tagságát, apparátusait mélyen megosztja 1956 hirtelen előkerült ügye. Az a nemzedék, melynek meghatározó élménye az ’56-57-es restaurációban való részvétel, azt várja a pártvezetéstől, hogy fékezze meg az ellenforradalmi propagandát, míg nem késő. Az újabb generációkat azonban feszélyezi a karakádári retorika fölmelegítése, rosszul érzik magukat attól, hogy a hatvanas évek óta először ismét polarizálódó helyzetben „azok”-kal szoruljanak egy oldalra. A pártvezetés tehát úgy dönt, hozzon létre a központi bizottság egy történelmi albizottságot a szocialista múlt feldolgozására, s ez a szakértő csoport adjon friss értékelést az 1956-os eseményekről is. Olyat, amelynek alapján a központi bizottság lehetőleg mindkét oldal számára elfogadható és a társadalommal való párbeszédet sem kizáró állásfoglalást alkothat. 1989. január 28-án Pozsgay Imre a 168 óra műsorában bejelenti: a történelmi albizottság „a jelenlegi kutatások alapján népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt, egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek”. Valószínűleg ez az interjúrészlet volt a csúcspont Pozsgay Imre politikai életútján. Nem mintha sikerült volna megtalálnia a formulát, amelynél a dolgok nyugvópontra juthattak. Épp ellenkezőleg, olyan pályára taszította a pártját, melyen többé nem lehetett megállni az MSZMP történelmi bűnének beismeréséig. A következő hetekben a Pozsgay-nyilatkozattól hangos az ország. A párttagság kádárista hagyományú része megrendül és felháborodottan tiltakozik. A többiek izgatottan próbálgatják az új formulát. Pozsgay bejelentése nemcsak az alapszervezeteket kavarja fel; szemmel láthatóvá teszi, hogy az MSZMP politikai bizottságán belül megszűnt a lojális együttműködés. Az éppen Svájcban tartózkodó Grósz Károly hazafelé, a repülőgépen újságíróknak nyilatkozik. Nekitámad Pozsgaynak. Ő, aki még október végén is fontosnak tartotta leszögezni, hogy 1956-ban mindenekelőtt ellenforradalom volt Magyarországon, most már óvakodik attól, hogy érdemben állást foglaljon. Nem a bejelentés tartalmát kifogásolja, hanem a tényét. Egy: az albizottság jelentése a központi bizottság számára készült, az érdemi állásfoglalásnak ott kellett volna megszületnie, de a központi bizottság még csak nem is látta a dokumentumot. Kettő: ha már Pozsgay úgy dönt, hogy még a testületi vita előtt nyilvánosság elé tárja az albizottság következtetéseit, akkor illett volna erről tájékoztatnia a párt főtitkárát. A csatabárdot kiásták.