Beszélő, 1999. július-december (3. folyam, 4. évfolyam, 7-12. szám)

1999. október / 10. szám - BESZÉLŐ ÉVEK 1989 - ITTHON - Kis János: 1989: a víg esztendő

26 1989. márc. 15. Tízezrek tüntet­nek Budapesten. A Szabadság té­ren, a televízió lépcsőjén Cserhalmi György felolvassa a tüntetést szer­vező ellenzéki szervezetek 12 pont­ját. A hivatalos tömegtájékoztatás, elsősorban a televízió továbbra is hiányosan és torzítva számol be a tüntetésekről. 1989. márc. 16. Budapesten Grósz Károllyal tárgyal Jasszer Ara­fat, a Palesztin Felszabadítási Szer­vezet elnöke. A Szabad Demokraták Szövetsége javasolja, hogy a független szerve­zetek kerekasztal-megbeszélése­­ken alakítsanak ki közös álláspon­tot, mielőtt újra tárgyalóasztalhoz ülnek az MSZMP-vel. 1989. márc. 17. Megalakul a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP). Magyarország csatlakozik az ENSZ menekültügyi konvenciójához. 1989. márc. 18. A Petőfi Kör - a reformmozgalom fóruma 1956- ban címmel tudományos emlék­ülést rendeznek a Budai Vigadó dísztermében. A vitaindító előadást Hegedűs B. András tartja, felszólal Lakatos István, az egykori Besse­nyei Kör elnöke, Kosáry Domokos, Vásárhelyi Miklós, Pataki Ferenc, Nagy Balázs, Kende Péter, Mécs Imre, Vígh Károly és Litván György, több százan tüntettek a Batthyány-örökmécsesnél. A tömeg végigvonult a Belváro­son, „Nagy Imre! Nagy Imre!” visszhangozták a Münnich Ferenc utca falai. Szeptemberben Újhelyi Szilárd az UMF nevében - Nyers Rezsővel az oldalán - elintézetlen kérdésnek nevezi 1956 ügyét, és hitet tesz a meggyilkolt miniszterelnök mellett. Két napra rá Szabó Miklós, a Szabad Kezdeményezések Hálózata nyilvános ülésén kijelenti: 1956 újraértékelése nélkül nem képzelhető el elvi fordulat a politi­kában. Október 2­3-ára a független szervezetek utcai demonstrációt terveznek. A pártközpont rémülten mozgósítja kapcsolatait, hogy a tüntetésnek elejét vegye. Az MDF 22-én este a televízión keresztül hívja föl tagjait, hogy maradjanak otthon; ezt követően sajnos, sajnos a többi szervező (a Hálózat, a Fidesz, a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság és a TIB) is visszalép. Kisebb csoportok mégis összegyűlnek a fővá­ros különböző pontjain, s ha más nem, a hatalmas rendőri készültség mindenkép­pen emlékezteti a lakosságot arra, hogy a levert forradalom napja van. Az MSZMP csapdahelyzetbe kerül. Tagságát, apparátusait mélyen megoszt­ja 1956 hirtelen előkerült ügye. Az a nemzedék, melynek meghatározó élménye az ’56-57-es restaurációban való részvétel, azt várja a pártvezetéstől, hogy fékezze meg az ellenforradalmi propagandát, míg nem késő. Az újabb generációkat azon­ban feszélyezi a karakádári retorika fölmelegítése, rosszul érzik magukat attól, hogy a hatvanas évek óta először ismét polarizálódó helyzetben „azok”-kal szorul­janak egy oldalra. A pártvezetés tehát úgy dönt, hozzon létre a központi bizottság egy történelmi albizottságot a szocialista múlt feldolgozására, s ez a szakértő cso­port adjon friss értékelést az 1956-os eseményekről is. Olyat, amelynek alapján a központi bizottság lehetőleg mindkét oldal számára elfogadható és a társadalom­mal való párbeszédet sem kizáró állásfoglalást alkothat. 1989. január 28-án Pozsgay Imre a 168 óra műsorában bejelenti: a történelmi albizottság „a jelenlegi kutatások alapján népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt, egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felke­lésnek”. Valószínűleg ez az interjúrészlet volt a csúcspont Pozsgay Imre politikai életútján. Nem mintha sikerült volna megtalálnia a formulát, amelynél a dolgok nyugvópontra juthattak. Épp ellenkezőleg, olyan pályára taszította a pártját, me­lyen többé nem lehetett megállni az MSZMP történelmi bűnének beismeréséig. A következő hetekben a Pozsgay-nyilatkozattól hangos az ország. A párttag­ság kádárista hagyományú része megrendül és felháborodottan tiltakozik. A többi­ek izgatottan próbálgatják az új formulát. Pozsgay bejelentése nemcsak az alapszer­vezeteket kavarja fel; szemmel láthatóvá teszi, hogy az MSZMP politikai bizottsá­gán belül megszűnt a lojális együttműködés. Az éppen Svájcban tartózkodó Grósz Károly hazafelé, a repülőgépen újságíróknak nyilatkozik. Nekitámad Pozsgaynak. Ő, aki még október végén is fontosnak tartotta leszögezni, hogy 1956-ban minde­nekelőtt ellenforradalom volt Magyarországon, most már óvakodik attól, hogy ér­demben állást foglaljon. Nem a bejelentés tartalmát kifogásolja, hanem a tényét. Egy: az albizottság jelentése a központi bizottság számára készült, az érdemi állás­­foglalásnak ott kellett volna megszületnie, de a központi bizottság még csak nem is látta a dokumentumot. Kettő: ha már Pozsgay úgy dönt, hogy még a testületi vi­ta előtt nyilvánosság elé tárja az albizottság következtetéseit, akkor illett volna erről tájékoztatnia a párt főtitkárát. A csatabárdot kiásták.

Next