Beszélő, 1999. július-december (3. folyam, 4. évfolyam, 7-12. szám)

1999. október / 10. szám - BESZÉLŐ ÉVEK 1989 - KÜLFÖLDÖN - Tischler János: Lengyelország - 1989

nem lehet végrehajtani a társadalom aktív támogatása nélkül. Az emberek passzívak voltak és bizalmatlanok, nem óhajtot­tak „kapcsolatba kerülni” a hatalommal. Ráadásul Mihail Gorbacsov 1985-ös megválasztása és az ezzel párhuzamosan meginduló „peresztrojka” tükrében a „kisebbik rosszra” való utalgatás devalválódott. A „Szolidaritás-ellenzék” egységes elutasító magatartá­sa arra késztette a vezetést, hogy kerülő­­utakat igyekezzen el­jutni a „társadalomhoz”. Ezért úgy döntöttek, népszavazást rendeznek, hogy így ismertessék el programjukat. Ez azért is előnyös húzásnak ígérkezett, mert siker esetén nem lettek volna egy konkrét politikai erő vagy társadalmi csoport lekö­telezettjei. Kiírták hát a népszavazást 1987 novemberére. A feltett kérdéseket nagy általánosságban fogalmazták meg („a gazdaság állapotának javítása”, „a politikai élet mély de­mokratizálása”), tulajdonképpen nem tettek mást, mint az addig is unalomig ismételt varázsszavakat (reform, demokra­tizálás) bocsátották a köznép elé, a konkrét gyakorlati lépé­sek felvázolása nélkül. Az annyira óhajtott társadalmi támo­gatást elsöprő arányban akarták megszerezni, emiatt - a két évvel korábbi „választások” eredményén felbuzdulva - igen magas követelményeket támasztottak önmagukkal szemben: a népszavazás akkor eredményes, ha igennel szavaz a jogosul­tak 50 százaléka plusz 1 fő, noha ilyen esetben rendszerint a szavazatok 50 százaléka plusz 1 fő is elegendő szokott lenni. Ez igencsak megkönnyítette az ellenzék feladatát, amely boj­kottra vagy „kétszer nemre” szólította fel az embereket. A hi­vatalos adatok szerint a részvétel 63,3 százalékos volt, az első kérdésre a szavazók 66, a másodikra 69 százaléka felelt igen­nel. Ez azt jelentette, hogy - bár csak 5 százalék híján, de - egyik „igen” válasz sem érte el az alsó határt. Ezután a veze­tésnek tudomásul kellett vennie, hogy ha nem akarnak majd megint erőszakhoz folyamodni a rendszer fenntartása érde­kében, akkor csak egyetlen esélyük maradt: megosztani a ha­talmat az ellenzékkel, hogy megszerezzék az áhított támoga­tást a reformprogram számára. 1988. július 11-16. között Mihail Gorbacsov hivatalos látogatást tett Lengyelországban. Melegen üdvözölték, mert politikája és elődjeihez képest mutatott nyitottsága el­ismerést keltett. Amikor a varsói Királyi Palotában értelmi­ségiekkel találkozott, szembeállították őt a Brezsnyev-dok­­trína és az állami szuverenitás kérdésével. Gorbacsov a hely­színen csak annyit felelt, hogy a választ később küldi. Ezt a lengyelek már úgy értelmezték, hogy Gorbacsov nem a Brezsnyev-doktrína híve. 1988 augusztusában ismételten sztrájkok törtek ki­­ előbb Sziléziában, majd a Tengermelléken. Ezeket részben a Szolidaritás ellensúlyaként és tagjainak átcsábítására 1984- ben létrehozott állami „érdekvédelmi” szerv, az Országos Szakszervezeti Egyetértés inspirálta. Ennek vezetője, Alfred Miocowicz úgy gondolta, hogy a gyakorlatban is megmutat­ja a társadalmi problémák iránti érzékenységét. Ráadásul a hatmillió tagot számláló s ilyen értelemben valóban a Szoli­daritás konkurenciáját jelentő szakszervezeti szövetség jelen­tős része elégedetlen volt a dolgok állásával, és főként saját ve­zetésének semmittevésével. Az Országos Szakszervezeti Egyetértés az 1985 novembere óta hivatalban lévő, Zbigniew Messner vezette kormány megbuktatására játszott, amit végül el is ért. 1988. szeptember 19-én a kormány lemondott, nyolc nappal később új kabinet alakult Mieczyslaw Rakowski veze­tésével. Rakowski a Gomulka-féle normalizáció propagálásá­ra 1957-ben létrehozott, de az 1960-as évektől kezdve szaba­dabb hangvételű írásaival tekintélyt és magas olvasottságot el­ért Polityka című hetilap főszerkesztője volt (1958-82), a LEMP-ben a „kitartó revizionisták” egyikének számított. A Rakowski-kormány nem akart gesztusokat tenni az ellen­zéknek, meghagyta szóvivőnek a közutálatnak örvendő, de mazochista kéjjel hallgatott Jerzy Urbant, és első döntései egyikeként elrendelte a Gdanski Hajógyár bezárását. A gaz­dasági indokok jóformán senkit sem érdekeltek, a határozatot a Szolidaritás bölcsőjével szembeni bosszúként értékelték. Mindeközben már augusztus 20-tól kezdődően a len­gyel Püspöki Kar és Lech Walesa, a Szolidaritás elnökének felhatalmazásával a köztiszteletnek örvendő Andrzej Szel­­machowski professzor (a varsói Katolikus Értelmiségi Klub elnöke) előzetes megbeszéléseket folytatott Józef Czyrek­­kel, a LEMP Központi Bizottságának titkárával. Augusztus 26-án minderről tájékoztatták a KB éppen zajló ülésének résztvevőit. A bejelentést viharos vita követte, de az egybe­gyűltek végül is beleegyeztek az ellenzékkel való párbeszéd megkezdésébe. Másnap Jaruzelski jobbkeze, Czeslaw Kiszczak belügyminiszter és PB-tag nyilvánosan is kifejez­te készségét a párbeszédre a „különféle társadalmi és mun­káscsoportok képviselőivel”. A feltétel a Lengyel Népköz­­társaság alkotmányos rendjének elfogadása volt, ami nem látszott teljesíthetetlennek, mégis lehetőséget adott a hata­lom számára, hogy válogathasson a tárgyalófelek közül. Néhány próbálkozás után azonban be kellett látniuk, hogy az ellenzék az apróbb szakadások ellenére egységesen felso­rakozott Walesa mögött.

Next