Beszélő, 2000. július-november (3. folyam, 5. évfolyam, 7-11. szám)

2000. november / 11. szám - JÁTÉKTÉR - Magyarország: Védelmezzük vagy áteresztjük a menekülőket?

28 vannak, elsősorban az Európai Unió országaiban, részint ille­gálisan ott-tartózkodó külföldiként, többségükben pedig való­színűleg olyan menedékkérőkként, akik eltitkolták, hogy a biz­tonságos harmadik országnak számító Magyarországon már egyszer kértek menedékjogot. 7. A kiút a csapdából: tisztességes védelem és jobb in­tegrációs lehetőségek mindazok számára, akik a nem­zetközi egyezmények értelmében védelemre szorulnak. Vasfüggöny, műszaki zár híján a határt nem lehet átjár­­hatatlanná tenni. Ezért a belügyi kormányzat szervei a határ helyett a menekülőket, menedékkérőket próbálják őrizni. Az illetékeseknek kínos, ha az Unió országainak megítélése sze­rint a magyar határt könnyen lépik át az illegális migránsok. De kínos az is, ha azt kifogásolják, hogy a közösségi szálláso­kon bírói ítélet nélkül ártatlan embereket, köztük gyerekeket tartanak fogva. Ezt időközben a magyar hatóságok is megér­tették: a zárt közösségi szállásokon fogva tartottak száma az 1999. évi 1300-1500 (néha ennél is több) főről átlagosan 720-750 főre csökkent. Ebből a csapdából Magyarország csak úgy kerülhet ki, ha tisztességes, meggyőző eljárásban bírálja el a menedékjo­gi kérelmeket, és megpróbál életlehetőségeket biztosítani azoknak a menedékkérőknek is, akiket amúgy sem lehet visszaküldeni a hazájukba. Persze Magyarország gazdaságilag nem elég erős ahhoz, hogy olyan menekültpolitikát folytasson, mint Németország vagy Hollandia. Csakhogy átlagosan 1600 em­ber etetése, ellátása éveken át a menekülttáborokban, továb­bi 750 ember ellátása és őrzése a közösségi szállásokon sok­kal többe kerül, mint amennyi ahhoz kellene, hogy a mene­kült a maga lábára álljon, és néhány év múlva a munkájával meg az adójával fizesse vissza, amit a társadalom ráköltött. ★ „ÚTON LÉVŐK” Részlet Kaltenbach Jenső hozzászólásából, amely a Naumann Alapítvány kerekasztal-beszélgetésén hangzott el. (...) Magyarországon és egyáltalán a kelet-európai térségben a kisebbségek helyzete nem feltétlenül a hagyományos érte­lemben vett migráció eredményeként állt elő. A mi vidékün­kön időnként a határok „migráltak” és nem az emberek. Ha alaposan megnézzük a kisebbségi törvény által felsorolt ti­zenhárom kisebbséget, akkor azt látjuk, hogy talán kivétel nélkül mind migránsok. Igaz, hogy nem tegnapi vagy teg­napelőtti, hanem azelőtti migránsok, de tény, hogy valami­kor migránsként kerültek ebbe az országba, és úgy váltak őshonossá. De a törvényhozó meglehetősen önkényes volt, amikor száz évben határozta meg a honosság kritériumát. Ha például az olaszok előállnának azzal, hogy ismerjék el őket magyarországi őshonos kisebbségnek (a múlt századi folyó­szabályozás idején olasz kubikosok tömege került Magyaror­szágra), nehéz lenne bármit ellenvetni. Migráció, kisebbségi kérdés ezer szállal függ össze. Az igazi kérdés mindkét esetben a többséghez való viszony. Minden európai ország elemi érdeke, hogy folyamatosan re­agáljon a migrációra és a migráció utóhatásának a kezelésére. Európa története a folyamatos migráció története, és a jövő­ben a migrációs áramlat csak fokozódni fog. Ennek nagyon sokféle oka van: az egyik ok kétségkívül az, hogy Európa el­öregszik, és egész egyszerűen a gazdasági racionalitás miatt van szüksége nagyszámú bevándorlóra. Amikor integrációról, a jövevények honosításáról beszé­lünk, akkor megint csak eljutunk egy fogalomhoz, amellyel kapcsolatban bizonyos kérdések tisztázandók. Ha megkérdez­nénk az utca emberét, hogy mi az integráció, akkor tíz válasz­ból kilencen integráció alatt bizonyára asszimilációt értené­nek: „a jövevények alkalmazkodjanak, a jövevények tanulják meg a nyelvünket, a jövevények vegyék fel a szokásainkat, a jö­vevények mondjanak le korábbi identitásukról, és legyenek olyanok, mint mi.” Ez tehát ellentmondásos helyzet. Azt hi­szem, hogy az integráció legfontosabb eleme az integrációs készség fejlesztése. Ez azonban felveti a kérdést, hogy mi is az identitás. Mihez integrálódjunk, melyek identitásunk alapvető elemei, mit tekint a politikai elit az ország jellemzőjének? Két­száz évvel ezelőtt a válasz valószínűleg egészen másképp hang­zott volna, mint manapság, de tény, hogy az elmúlt kétszáz év­ben az identitás alatt minden uralkodó politikai elit egyfajta na­­cionális, nemzeti identitást tekintett egyedül, kizárólagosan irányadónak, és minden ettől való eltérést jobb esetben devian­ciának, rosszabb esetben hazaárulásnak tekintett. Kérdés, hogy ma, amikor egyfelől európai integrációról beszélünk, másfelől migrációról, tehát a lakosság nagyfokú cseréjéről, tartható-e az „egy­ nemzeti”, homogén identitás identifikációs faktorként. És ez egy másik kérdéshez vezet el: fejlődik-e, változik-e az identitás. Azt gondolom, hogy a valóságban változik, csak az ideológia nem változik azonos sebességgel. A politikai elit és az ideológia sokkal inkább ragaszkodik a nemzeti egyszínűség­­hez, mint ahogy ezt a valóság indokolná. (...)

Next