Beszélő, 2004. január-június (3. folyam, 9. évfolyam, 1-6. szám)

2004. február-március / 2-3. szám - FOLYAMATOS JELEN - Mink András: Mandzsúriai emberünk

Ma a MANDZSÚRIA! EMBERÜNK Régi vita tárgya, hogy a helyes cselekedet mögött megbúvó motiváció milyen mértékben befolyásolja a tett erkölcsi érté­két. Annak, akit éppen az éhhaláltól mentett meg egy gazdag ember adománya, valószínűleg édes mindegy, hogy a gazdag ember belső meggyőződésből adakozott-e, vagy azért, hogy bekerülhessen a híradóba. Az erkölcs mibenlétének elemzé­sekor azonban ez megkerülhetetlen kérdés. M. Giorgo Ri­­chárd kétséget kizáróan helyesen cselekedett, amikor a Tilos Rádió előtti tüntetésen tanúsított viselkedéséért elszégyellte magát, és nyilvánosan bocsánatot kért. Szégyenérzete, amit Para-Kovács Imre Magyar Hírlap-beli­publicisztikájában „fontos lépésnek” nevez (2004. január 25.), akár annak a jele is lehet, hogy M. Giorgo Richárd is úgy tartja, hogy az anti­szemitizmus nem válik éppen díszére egy magára valamit adó embernek. Arról nem tudok véleményt alkotni, hogy a szé­gyenérzete belső meggyőződésből fakadt-e, vagy ügyvédi ta­nácsra, netán - ahogy egyes erkölcsrelativisták mondhatnák - a társadalmi és kulturális konvenciók nyomására alakult ki benne. Mindenesetre bocsánatkérését a cukorkás történet hi­­telteleníti. Szégyenkezni amiatt szoktunk, amiért felelősséget vállalunk. Ha egy cukrosbácsi megetette, akkor nincs miért szégyenkeznie, hacsak azért nem, hogy egyáltalán ott volt. Magára valamit is adó ember persze nem áll elő ilyen történettel. A huszadik században viszont már megszok­hattuk, hogy az emberi képzelet csak halovány visszfénye a rettentő valóságnak. M. Giorgo vallomása ugyanis felidéz egy másik történetet, ami viszont igaz, és a legkevésbé sem szánalmas, ám annál hátborzongatóbb. Úgy látszik, a hi­degháború démonai, még ha csörgősipkában is, de még mindig köztünk kísértenek. Az Index január 27-i tudósítása szerint M. Giorgo Ri­­chárd azt vallotta a bíróságon, hogy a tüntetésen „odalépett hozzá egy konszolidált kinézetű férfi egy nő társaságában, és uszodai ismeretségre hivatkozva elővett egy kulturált kiné­zetű, felirat nélküli, csavaros tetejű cukorkásdobozt, és meg­kínálta egy kis, kerek, lapos, mentolos ízű cukorkával”. (...) Nem rágta meg, hanem, „mint templomban az­ ostyát, nyel­vére helyezte”, és­­ „szopogatta”. Nem tudta, mennyi idő múlva jelentkezett a hatás. „Kezdetben fájt a feje, ingerlé­keny, stresszes, ideges lett... nem átlagemberhez méltó, Pi­­nokkió-szerű mozgást” végzett. A zászlóégetést megelőzően a rejtélyes férfi odalépett hozzá, és „most légy hazafi” buz­dító szavak kíséretében kezébe nyomta a szövetet, és ő, mint­ha parancsra várt volna, „meg is fogta azt a valamit, amiről csak később tudta meg, hogy zászló volt. Édesanyja úgy em­lékezett vissza, hogy aznap fia ziláltan érkezett, nem tudta, hogyan került haza, kabátját, sapkáját, kesztyűjét elvesztette, cipőjét másnap találta meg a kutya a kertben. Giorgo arca zöldessápadt, pupillája tág volt, szeme fehérje pedig olyan színű, mint a halpiacon a nem igazán friss halak húsának szí­ne. A gondos anya intramuszkulárisan injekció beadására kényszerült, amitől a beteg jobban lett. A szöveg topológiai boncolgatása (konszolidált/kultu­­rált kinézet, uszoda, templomi ostya) fölösleges. És persze nem igazán életszerű, hogy valaki meg nem nevezett tar­talmú ampullákat és injekciós tűt tart a kredencben, minden eshetőségre készen, majd különösebb előképzettség és diag­nózis nélkül beadja a tüntetésről hazaérkező gyermekének. De engem most nem is ez érdekel, hanem a vázolt tünet­együttes: a beadott drog hatására M. Giorgo elvesztette ön­tudatát, és e kvázi-hipnotikus állapotában hajtott végre su­galmazott utasításokat. Mit nem adott volna Dr. Sidney Gottlieb, a CIA - nevezzük így - „kutatás-fejlesztési” részle­gének vezetője, ha annak idején nekik sikerül előállítaniuk azt a szert, amivel ilyen hatást lehet elérni? Mert az 1950-es és ’60-as években megpróbálták. BLUEBIRD, ARTICHORE, INKULTRA. Kódne­vek, melyek a CIA 1949-től 1963-ig kisebb-nagyobb meg­szakításokkal folyó, számos területre kiterjedő titkos kuta­tási programjait jelölték. E programokra, mint sok más, a CIA berkein belül folyó turpisságra, a Watergate-botrány után felállított szenátusi testület, a Church-bizottság derí­tett először fényt. A fennmaradt dokumentumok szerint a hírszerző ügynökség az 1940-es évek végétől folytatott I Hu 11

Next