Beszélő, 2009. július-december (3. folyam, 14. évfolyam, 7-12. szám)
2009. november-december / 11-12. szám - MELLÉKLET - DUNA - Torma Tamás: Nem csak dinnyehéj - Ami elúszik, és ami nem: Budapest és a Duna-partja
Voltak a nagy, általános rendezési tervek, konkrétan pedig a kisebb-nagyobb foltokat érintő városi ingatlaneladások, de közötte nemigen látszott működőképes középút, amiben a városi közvagyon - esetünkben a városi Dunapart - látványosan gazdagodott volna. Torma Tamás 65 Nem csak dinnyehéj Ami elúszik, és ami nem Budapest és a Duna-partja Évek óta járok át a Lánchídon, ismerem az összes hepehupáját, graffitijét, még azokat a strapabíró pókhálóit is, amiket a klímaváltozással észak felé terjeszkedő, állítólag mediterrán pókok húznak ki rendszeresen a korlát mintái közé. Budára mindig az északi oldalon jövök vissza, és a budai hídfőhöz érve nincs az az alkalom, amikor nem azt nézném, vajon megjavították-e végtelent, a hídláb és a rakpart találkozásánál azt a kitörött korlátot. A díszes, több mint 130 éves díszkorlát 2006-ban, a nevezetes augusztus 20-i viharban rogyott meg, amikor egy fa dőlt rá. Kidőlő gesztenyefától innen néhány méterre meg is haltak, itt a híd tövében szerencsére csak a díszkorlátra dőlt rá. A csőkorlát egy helyen el is törött, mellette hosszabban elgörbült, mivel a súlyos fatörzs alatt több kőfoglalata is kifordult a földből. A sérült fát, amíg a félresikerült tűzijáték utáni lelkiismeret-furdalás tartott, gyorsan kivágták, de a korlátjavítás talán műemlékes szakmunkát is igényelt volna - ez elmaradt. Azóta a halált okozó másik fa helyén elkészült az áldozatok emlékműve, a magánbefektető végzett a háttérben álló, Fő utcai sarokház teljes felújításával, földszintjén elegáns étterem is nyílt, a korlát pedig maradt ugyanúgy törve és kidőlve - ettől egyébként az ott parkolók között - azóta, tehát három éve - egy hely mindig kimarad, vagy ha mégsem, az odaállók a forgalomhoz csak életveszélyesen közel tudnak megállni. Nekem tehát most Budapest és a Duna kapcsolatáról kellene írnom. Hát igen, állítólag Európában Lisszabon után Budapest a legszebb fekvésű főváros. Pontosabban nincs még egy ilyen főváros, ahol a Margit híd felől nézve ilyen koncentrált lehet a várospanoráma budai hegyekkel, Dunával, hidakkal. Egy régi képeslapról vagy a saját emlékeiből, de mindenki látja ezt maga előtt: oldalt a Parlamenttel és azzal a finom folyókanyarulattal, amire a Gellért-hegy kényszeríti a Dunát - és középen persze diadalmasan ott áll, ott lebeg a Lánchíd. Mindez meglehetősen csalóka persze, hiszen ha mindannyiunknak így van beleégve a retinájába, az egyben azt is jelenti - e pár belső kilométer előtt és után viszont lelki szemeinket csukva tartjuk. Nem illik a képbe, tehát inkább nem is vesszük észre a Margitsziget két oldalán a szocialista lakósilókat, de azt sem, ami a Petőfi hídtól délre épült. Miközben Párizsban nyaranta plázsokat telepítenek a Szajna partjára, Lyonban teljesen megújították a Rhone partját, város és folyó kapcsolatát, és már a bécsiek is amúgy sokkal szerencsétlenebb városi fekvésű Duna-partjuk kiaknázásával foglalkoznak, nálunk a Duna csak fennkölt magasságokban lebegő szép ezüstszalag, ami Pestet és Budát elválasztja, közelebbről viszont alig több, mint egy szennyvízcsatorna, amin azért hajók is közlekednek. Elsősorban persze turistahajók, mert a Duna mint közlekedési terep is hatott a város számára. Csak a dramaturgiai kontraszt kedvéért: a húszas években még hidroplánjárat is közlekedett a Szabadság híd budai hídfője és Bécs, illetve a Balaton között. Korábban valóban ez volt az ütőér - már ha ütőérnek nevezhető a három különböző város közlekedési közös nevezője. A leendő nagyváros különösen a kiegyezés