Beszélő, 2009. július-december (3. folyam, 14. évfolyam, 7-12. szám)
2009. november-december / 11-12. szám - MELLÉKLET - DUNA - Lányi András: Gátat a feledésnek
„Biztos úr, drága, maga már rég nem lesz főkapitány, amikor én még mindig Lányi András Gátat a feledésnek ... környezetvédő leszek."A nyolcvanas évek végén Magyarországon összehasonlíthatatlanul kevesebben érezték elviselhetetlennek a pártállami rendszert, mint a kommunista tömb más országaiban. Silánynak, hazugnak, szegényesnek és nevetségesnek akárhányan, de ez még kevés ahhoz, hogy egy rendszert megdöntsenek. Nem is döntötték meg, nem is lehetett. Annyira alaktalan volt. S főleg, hogy senki se védte igazán. Átalakításában maga a nómenklatúra járt az élen. Az elvtársak megérezték az idők szelét: most lehet hatalmukat készpénzre s a rájuk bízott feladatkört magántulajdonná alakítani, rajta hát! A Demokratikus Ellenzék és a Demokrata Fórum vezetői észre se vették, beszorultak a hatalomba, és a jogállam restaurálásával foglalták el magukat. A jelképek és jogszabályok lecserélésében a néptömegek jelenléte csak zavarta volna őket. A néppel különben is baj volt, nem hiányolta eléggé a szabadságot (a liberálisok szerint), nemzeti öntudata pedig még több kívánnivalót hagyott maga után (a nemzeti oldal szerint). Unalmas rendszerváltásra volt kilátás. Ha nincs ez a vízlépcső, ki kellett volna találni. A bős-nagymarosi mű ugyanis nem mondvacsinált jelképe volt, hanem élő, fájdalmas példája lett annak, ami akkoriban zajlott, és mutatis mutandistart azóta is. A decentralizált (ágazatok és lobbicsoportok közötti osztozkodássá züllött) diktatúrának. A költségvetési eszközök eltérítésének. A nyilvános hazudozásnak. A népakarat semmibevételének. A kollektív felelőtlenségnek. Az idejétmúlt műszaki-gazdasági szemléletnek. A következetes külpolitika hiányának. Nem, ezek nem parexeilencezöld témák. A hazai ökológiai mozgalom Duna közös kezdetei eleve túlmutattak a környezetvédelmi tematikán. Akik részt vettek benne, tapasztalhatták, hogy törekvéseik korántsem ártatlanok: frontálisan ütköznek az uralom rendjét szentesítő alapelvekkel és alapvető érdekekkel. Győztünk? Vesztettünk? („Győzést ki említ? Minden csak kitartás"- írja Rilke.) Háromnégy évente, különösen a kormányzati ciklusok vége felé, amikor az adósságok törlesztése zajlik, valamint az új minisztériumok munkába állását követő hónapokban felbukkannak az ádáz gátépítők, és az energiaválságra, az árvízveszélyre, a Duna hajózhatóságára, az Európai Unióra vagy a Pragmatica Sanctióra hivatkozva hatalmas propagandát fejtenek ki a Duna (és a vízügyi költségvetés felduzzasztása érdekében. Ilyenkor a Szigetközben néhány polgármester rutinszerűen a fejünket követeli, tudományos konferenciákra kerül sor, mi szakállas érvekre szakállas ellenérvekkel válaszolunk, végül a vízépítők beérik néhány milliárd adóforinttal, amit állítólag a Mosoni-Duna vagy a szigetközi ágrendszer agyonszabályozására költenek. További pár száz rongyos millióért újra előterjesztik évekkel ezelőtt készített és kifizetett terveiket a nagy mű valamelyik elemének üzembe helyezésére vagy egy Magyarországon kanyargó új Duna-ág kiépítésére stb. 75