Beszélő, 2009. július-december (3. folyam, 14. évfolyam, 7-12. szám)

2009. július-augusztus / 7-8. szám - KULTÚRA - Dékei Krisztina: Petőfi, a köztéri emlékszobor

Dákéi Kriszta Ha van anakronisztikus képzőművészeti műfaj, akkor a köztéri szobrászat többszörösen is az.­ Elég csak végigtekintenünk a kortárs héroszok temetőjén, a Nemzeti Színház előtt kiállított Színész Pantheon giccsparádéján, hogy érzékeljük: ha van is kortárs igény a kivételes és kiemelkedő személyiségek meg­örökítésére (bár gyaníthatóan inkább felülről megren­delt alkotásokról beszélhetünk), maga a szobrászati nyelv idejétmúlt, korszerűtlen maradt. Ez még akkor is így van, ha a felkért művészek munkái modernnek és emberközelinek, esetleg meghökkentőnek tűnnek - miközben bántóan sematikusak, hatásvadászok és hazugok.­ A kérdés az, hogy van-e bármilyen jogo­sultsága a XX. század végén, XXI. század elején az emlékmű fogalmának - amely Magyarországon amúgy is csupán a XIX. században honosodott meg -, pontosabban létezhetnek-e mai, kompetens válaszok például az évtizedeken át fel- és kihasznált forradalmi „szentünk”, szegény Sándorunk esetében. PETŐFI, A TORNÁSZ, AVAGY „LELKEM MEGHALT, DE TESTEM ÉLVE MARADT". Ha Vahot Imre korát megelőzve komoly marketing­­munkával felépítette a sztár-Petőfit, s ily módon megteremtette a (későbbekben ugyan elvetett) nép­nemzeti, búsongó, pipázó, szűrben feszítő ős­ zseni alakját, miért ne lehetne ma is elképzelhető egy atipi­kus Petőfi-képen alapuló figurális emlékmű? A buda­pesti főszobor­ hatására a nemzet vizuális memóriá­jába égő kompozíció, a statikusan pózoló költő deheroizálására már a hetvenes-nyolcvanas években történtek kísérletek - sajnos kevés sikerrel. Elszapo­rodtak a sportos Petőfik: magastartás­’, törpeszállás­, futás denevérjelmezben­, törzsdöntés, esetleg vaka­­ródzás­. Kimeríthetetlen lehetőség rejtőzik abban a tényben, hogy nehéz olyan rónát, vadregényes bér- PETŐFI , A KÖZTÉRI EMLÉKSZOBOR „Köszönöm, köszönöm!”1­1. Pesterzsébet 98

Next