Beszélő, 2009. július-december (3. folyam, 14. évfolyam, 7-12. szám)
2009. július-augusztus / 7-8. szám - KULTÚRA - Dékei Krisztina: Petőfi, a köztéri emlékszobor
Dákéi Kriszta Ha van anakronisztikus képzőművészeti műfaj, akkor a köztéri szobrászat többszörösen is az. Elég csak végigtekintenünk a kortárs héroszok temetőjén, a Nemzeti Színház előtt kiállított Színész Pantheon giccsparádéján, hogy érzékeljük: ha van is kortárs igény a kivételes és kiemelkedő személyiségek megörökítésére (bár gyaníthatóan inkább felülről megrendelt alkotásokról beszélhetünk), maga a szobrászati nyelv idejétmúlt, korszerűtlen maradt. Ez még akkor is így van, ha a felkért művészek munkái modernnek és emberközelinek, esetleg meghökkentőnek tűnnek - miközben bántóan sematikusak, hatásvadászok és hazugok. A kérdés az, hogy van-e bármilyen jogosultsága a XX. század végén, XXI. század elején az emlékmű fogalmának - amely Magyarországon amúgy is csupán a XIX. században honosodott meg -, pontosabban létezhetnek-e mai, kompetens válaszok például az évtizedeken át fel- és kihasznált forradalmi „szentünk”, szegény Sándorunk esetében. PETŐFI, A TORNÁSZ, AVAGY „LELKEM MEGHALT, DE TESTEM ÉLVE MARADT". Ha Vahot Imre korát megelőzve komoly marketingmunkával felépítette a sztár-Petőfit, s ily módon megteremtette a (későbbekben ugyan elvetett) népnemzeti, búsongó, pipázó, szűrben feszítő ős zseni alakját, miért ne lehetne ma is elképzelhető egy atipikus Petőfi-képen alapuló figurális emlékmű? A budapesti főszobor hatására a nemzet vizuális memóriájába égő kompozíció, a statikusan pózoló költő deheroizálására már a hetvenes-nyolcvanas években történtek kísérletek - sajnos kevés sikerrel. Elszaporodtak a sportos Petőfik: magastartás’, törpeszállás, futás denevérjelmezben, törzsdöntés, esetleg vakaródzás. Kimeríthetetlen lehetőség rejtőzik abban a tényben, hogy nehéz olyan rónát, vadregényes bér- PETŐFI , A KÖZTÉRI EMLÉKSZOBOR „Köszönöm, köszönöm!”11. Pesterzsébet 98