Bolond Miska, 1861. (2. évfolyam, 1-52. szám)

1861-01-13 / 2. szám

A pesti restaurációról. T. szerkesztő úr! Hát bizony restaurál­tunk , már egy hete, hogy konstitucionális reke­­désben szenvedek; én bizony úgy ordítottam, mint egy bengáliai tigris, vagy egy afrikai rinoce­­rus. De ha nem ment máskép , mikor én nem azt akartam szolgabirónak, a­ki a szomszédomnak tetszett, pedig neki is jó torka volt. A­mi az enyi­­met illeti, én bámulom magamat, hogy hang te­kintetében ennyire vittem, mert tetszik tudni szerkesztő úr, hogy — a­mi a hangot illeti — a legközelebbi tizenkét év alatt ezt az orgánumun­kat fejthettük ki legkevésbé, miután a vármegye helyett a policiára jártunk, ott pedig gondosko­dott a derék Prottman úr, hogy valami nagyon ne rezenirozzon az ember. Jól esett magamat kikia­bálni, hanem azt még­se szeretném, ha ez jövőre is így menne, először azért, mert születhetnek még emberek, a­kiknek még jobb torkuk lesz mint ne­kem s aztán az én szolgabirómat kiabálják le, másodszor: mert a választás ezen neme igen sok visszaélésre adhat alkalmat, melyekről én — miu­tán ezek komoly dolgok, elég bölcs vagyok itt el­hallgatni. Annyi bizonyos, hogy legjobb, ha a szava­zatgolyók beszélnek, mi meg nem szólunk s han­gunk csak akkor ered meg, mikor azokat a plun­­drás szászokat kell szidni, hogy minek fogták el Telekit. Talán azért nem voltak valami kitűnő szó­noklatok , mert valamennyien elrekedtünk a restauráción. De még­is volt két jó szónoklat a conferencián. Az egyiket egy öreg tisztelendő úr mondta, a­ki, mikor legsürgősebben kellett volna menni a kijelöléseknek, felállott és beszélt fél óráig... hogy mit ? — hiszen ha azt lehetne tudni! — minden harmadik szava azt volt, hogy: „vannak percenetek,“ váltig mondtuk neki, hogy már nagyon tudjuk ám azt, hogy: „van­nak percenete­k”, de a jó öreg nem konfun­­dálta magát s negyedszer is, ötödször is kijelenté, hogy ő nem tartózkodik kimondani, miszerint „vannak és mindig lesznek percene­tek.“ Utoljára is leéljeneztük, csak ne percene­­tezzen. A másikat egy aféle kék mándlis, pusztai képviselő mondta, úgy kezdvén el a beszédét, hogy: Méltóságos főispán és méltóságos képvise­lők. Már azt gondoltuk, hogy valami bolondot fog mondani, hanem aztán körülnézett s olyan talpra­esett mondókát csapott, hogy én nem tudom, min­dennap hall-e olyant a németországi Centralver­sammlung. Megkövette szépen az egész társaságot, hanem azt mondta, hogy a járási bizottmány nem az ő szivük szerint járt el a kijelölésekben s meg­nevezte azt, a ki föld népe kiván, hogy meglegyen esküdt. A főispán azonnal kijelölte a megnevezett egyént s másnap csakugyan megválasztották. És itt, engedje meg­­. szerkesztő úr, hogy minekutána mi itt a „Bolond Miskában“ mindig csak gorombáskodunk, végre magasztaljunk is va­lakit. Engedje, hogy megmondjam, minő jól esik nekünk a közéletben oly nemes alakokkal talál­kozni, a minő Károlyi István. Mintha azok a régi történeti képek elévednének meg, melyek az ősi termek falairól bámulnak le reánk. Milyen jól esik e bizalomgerjesztő és még­is méltóságos mo­dor, melynek látásától a tizenkét esztendő alatt annyira elszoktattak azok a nagy urak, a­kiknek a leereszkedése emélygősség, méltóságuk pedig a legnevetségesebb gőg volt. Minő más az ország tisztviselője, kinek állapotát a régi kor oly jellem­zően fejezte ki e szóval: d i­g n i­t á s ! — Szép szó ez... már csak azért is, mert németre soha se tudták átfordítani. Mátyás Mátyás. ő jött, elhatározta magában, hogy a debreceni gubából is frakkot csinál s a kapufélfát is né­metté teszi; most pedig mikor kimegy, azt veszi észre, hogy nem csak a kapufélfa meg nem tanult németül, hanem a gyermekei is magyarul beszélnek, úgy, hogy majd rájuk sem ismer otthon a groszmama. Hugyec úr is tévedett, de — menjen isten hirével — hiszen tévedni emberi dolog. Stenzl úr megbíz egy ágenst, hogy mi­kor Parisban valami jó békehírek lesznek, vegyen össze mindenféle értékpapirost; az ágens aztán új évkor össze is vett mindenféle papirost, mert Napóleon új évi beszédében a békéről beszélt: szerencsétlen ágens! — Stenzl úr csakhammar vissza ir neki, hogy ne legyen már olyan szamár, hát nem tudja, hogy mikor Napoleon azt mondja : béke, hát az for­dításban annyit jelent hogy: háború. Ez is té­vedett — t. i. nem Stenzl, hanem az ágens, de tévedni mindig emberi dolog. Az a szörnyű ártatlan Krumm úr is be­megy egy nap, a „piróba,“ hogy szokott fog­lalkozását folytassa s adjon ki továbbra is passzusokat, hanem különös, azt mondják neki, hogy ne adjon passzust senkinek, majd most az egyszer csak az ő passzusát adják ki. Ártatlan Krumm úr egy nagyot tudákol s azt mondja, hogy tévedett, de tévedni emberi dolog. A szerkesztő kap egy 100 ftos pénzes levelet, már kiszámítja, hogy a levélben épen itt prenumeránsnak kell lenni, felnyitja, s ak­kor látja, hogy azt a szép száz forintot a nyug­díjintézetnek küldik. Ez is tévedés, de hisz tévedni — emberi dolog. „Tévedni emberi dolog“, a közönség elolvassa az érdekes címet, azt gondolja, hogy lesz valami ebben a cikkben, végig megy rajta, s akkor látja, hogy bizony semmi sincs benne. A közönség is tévedett, de­­ tévedni emberi dolog. Hogy volt, hogy? (Ciframulatság az aligmúltból.) Csitt, csitt, csitt! A­ki járkál, lassan járjon, A­ki beszél, ne lármázzon, Ha elkurjantod magad, Megszorítják a nyakad! Csitt, csitt, csitt! Hop, hop, hop! Szépen, lassan táncoljatok, Vígat, frisset ne járjatok, Véretek majd felhevülne A felsőbbség ellenére: Hop, hop, hop! Bum, bum, bum! Tizenkettő már az óra, Oszoljatok parancsszóra! Egy kukkot se beszéljetek, Meleg ágyba feküdjetek! Bum, bum, bum! Kipfelhauser a nagyvilágban. Azt kérdezi édes Krümmer úr, igaz-e az, hogy Teleki Bécsben elájult, a­mint ez a P. Hír­nökben oly meghatóan le volt írva. Nem csak hogy elájult, de nekem biztos híreim­ vannak, hogy meg is halt, hanem aztán úgy támasztották fel egy kis lebensessenciával. Az új esztendő hála isten szépen kezdődött, egy derék győzelemmel, a­mire valóban büszkék lehetünk. Taval Pesten is vívtunk hasonló csatá­kat, de kevesebb sikerrel. A mostani Nagy-Körö­sön történt s a nagyszámú ellenség teljes szétve­­retésével végződött. A csatatéren halva marad­tak öten s többen megsebesültek. Agyukat nem foglalhattunk, mert az ellenségnek állítólag botja sem volt. Közülünk­­-­isten különös gondviselé­séből — senki sem sebesült meg, mit azon előre­látásnak lehet köszönni, hogy centrumunk egy gyors tüzeléssel lepte meg az elbizakodott töme­get. Az ellenség halottai közt van két barna alak — hihetőleg vezéreik, kiknek fegyvere még ke­zükben találtatott, egy hegedű és egy klarinét. Szintén azok közt van egy nyolc éves néma gyer­mek is, ki már több esztendő óta hangosan izga­tott a trafikok ellen s ezúttal is egyik legfőbb oka volt a nyílt kitörésnek. — Most már, miután Pestről parlamentaiiek küldettek, a béke helyre állt. Csak még Te Deumot kellene tartani. Hogy voltam-e a pesti megyegyűléseken ? azt kérdezi édes Krümmer úr; voltam, persze a karzaton, mert hogy képviselő legyek, én arra nem vagyok anstandig. Szapperlót — majd leug­rottam arról a galériáról, (csak ne lenne olyan magas) mikor hallottam, mit beszélnek. Először azt gondoltam, hogy csak álom az egész s úgy traumálom én, hanem mellettem valami ungarische Kariwaldi olyan éljeneket schreidlt s mellé úgy oldalba döfött, hogy valóságnak is sok volt. — Az egyik ungarische herr azt mondta, hogy kér­jenek a menekülteknek amnestiát, de a másik azt felelte, hogy amnestiát csak a bűnösök számára lehet kérni, a menekültek pedig nem tettek sem­mit, csak a fejedelem által szentesített törvények­ért kampfoltak, a harmadik végre dahin iszt ge­kommen, hogy ha már épen valakinek amnesz­tiára van szüksége, az nem a magyarok közt van, s hogy a mi megbocsátást treffolja, most már sa­­játlag a magyarokon lenne a sor megbocsátani. Mondja meg édes Krümmer úr, lehet-e már annál nagyobb Wühlerei ? A vidéken is csak így megy. Láthatja Krümmer úr, hogy kiket választanak képviselőkül: überall Perczel, Klapka und Kossuth. Most már Nógrádban Thürr-t is meg akarják választani. S emelkedik-e szó a mellett, hogy csak egyet is megválasszanak a Bruck, Eynatten és Richter is­kolájából ? Többféle szobor felállításáról is beszél­nek. Szób tudom hogy Eisenbahnstation Vác mellett, orr pedig Nase. Én csak azt szeretném tudni, hogy mirevaló Szob­nak külön orr, hát a­m elég, hogy kapott a system, most már a vas­­utaknak is orrot akarnak adni ? A „Bolond Miska“ bizonyos, általa közlött erdélyi vadászkalandokról nem jól volt unterich­­tálva. Az igaz, hogy évenként 8 ftot kellett fizetni a Jagdlicenzért, de nem azért, hogy minél többet, hanem hogy minél kevesebbet löjjenek, mert tudni kell, hogy egy ottani főbeamter, mint passionát, vadász, minden vadat csak maga szeretett volna meglőni. Voltak pedig abban a Siebenbürgenben igy3 *gy, *gy '• így megyen már ez mi nálunk, Van zsandárunk, policájunk! Van a ki ránk gondot visel, Van a ki kurta vasra ver. S három röfnyi reglemánunk, Milyen legyen csizmaszárunk; Kalapunk ha emeletes ügy nem policájellenes! Hosszú, vékony fecskefrakknak illendő respektust adnak. Soroksáron kidobolták: A hegyes csizmát ne hordják! Ki jó polgár akar lenni, Annak gulyást nem kell enni, Mitől véred nem lesz heves, „Egyél spin­ót s rántott leves !“ S mivel Bécsbe feljelenték, Hogy viselik már a mentét: Egy új rendelet azt hozta: „Veszszen a töltött káposzta !“ A ki visel pitykós dolmányt Josefstadba internálják. S mert a népgyülés tiltatik, Hármas gyermek ha születik, Kettőt fel kell akasztani, Hogy mertek gyűlést tartani! S a rebellis szivárványnak Fekete-sárga színt adnak. És igy tovább, mindennapra ki volt a „Verordnung“ adva... Most már tudod édes népem, Hogy a pestis miből leszen ! Sánta Ördög.

Next