Bolond Miska, 1861. (2. évfolyam, 1-52. szám)
1861-01-13 / 2. szám
A pesti restaurációról. T. szerkesztő úr! Hát bizony restauráltunk , már egy hete, hogy konstitucionális rekedésben szenvedek; én bizony úgy ordítottam, mint egy bengáliai tigris, vagy egy afrikai rinocerus. De ha nem ment máskép , mikor én nem azt akartam szolgabirónak, aki a szomszédomnak tetszett, pedig neki is jó torka volt. Ami az enyimet illeti, én bámulom magamat, hogy hang tekintetében ennyire vittem, mert tetszik tudni szerkesztő úr, hogy — ami a hangot illeti — a legközelebbi tizenkét év alatt ezt az orgánumunkat fejthettük ki legkevésbé, miután a vármegye helyett a policiára jártunk, ott pedig gondoskodott a derék Prottman úr, hogy valami nagyon ne rezenirozzon az ember. Jól esett magamat kikiabálni, hanem azt mégse szeretném, ha ez jövőre is így menne, először azért, mert születhetnek még emberek, akiknek még jobb torkuk lesz mint nekem s aztán az én szolgabirómat kiabálják le, másodszor: mert a választás ezen neme igen sok visszaélésre adhat alkalmat, melyekről én — miután ezek komoly dolgok, elég bölcs vagyok itt elhallgatni. Annyi bizonyos, hogy legjobb, ha a szavazatgolyók beszélnek, mi meg nem szólunk s hangunk csak akkor ered meg, mikor azokat a plundrás szászokat kell szidni, hogy minek fogták el Telekit. Talán azért nem voltak valami kitűnő szónoklatok , mert valamennyien elrekedtünk a restauráción. De mégis volt két jó szónoklat a conferencián. Az egyiket egy öreg tisztelendő úr mondta, aki, mikor legsürgősebben kellett volna menni a kijelöléseknek, felállott és beszélt fél óráig... hogy mit ? — hiszen ha azt lehetne tudni! — minden harmadik szava azt volt, hogy: „vannak percenetek,“ váltig mondtuk neki, hogy már nagyon tudjuk ám azt, hogy: „vannak percenetek”, de a jó öreg nem konfundálta magát s negyedszer is, ötödször is kijelenté, hogy ő nem tartózkodik kimondani, miszerint „vannak és mindig lesznek percenetek.“ Utoljára is leéljeneztük, csak ne percenetezzen. A másikat egy aféle kék mándlis, pusztai képviselő mondta, úgy kezdvén el a beszédét, hogy: Méltóságos főispán és méltóságos képviselők. Már azt gondoltuk, hogy valami bolondot fog mondani, hanem aztán körülnézett s olyan talpraesett mondókát csapott, hogy én nem tudom, mindennap hall-e olyant a németországi Centralversammlung. Megkövette szépen az egész társaságot, hanem azt mondta, hogy a járási bizottmány nem az ő szivük szerint járt el a kijelölésekben s megnevezte azt, a ki föld népe kiván, hogy meglegyen esküdt. A főispán azonnal kijelölte a megnevezett egyént s másnap csakugyan megválasztották. És itt, engedje meg. szerkesztő úr, hogy minekutána mi itt a „Bolond Miskában“ mindig csak gorombáskodunk, végre magasztaljunk is valakit. Engedje, hogy megmondjam, minő jól esik nekünk a közéletben oly nemes alakokkal találkozni, a minő Károlyi István. Mintha azok a régi történeti képek elévednének meg, melyek az ősi termek falairól bámulnak le reánk. Milyen jól esik e bizalomgerjesztő és mégis méltóságos modor, melynek látásától a tizenkét esztendő alatt annyira elszoktattak azok a nagy urak, akiknek a leereszkedése emélygősség, méltóságuk pedig a legnevetségesebb gőg volt. Minő más az ország tisztviselője, kinek állapotát a régi kor oly jellemzően fejezte ki e szóval: d ig n it á s ! — Szép szó ez... már csak azért is, mert németre soha se tudták átfordítani. Mátyás Mátyás. ő jött, elhatározta magában, hogy a debreceni gubából is frakkot csinál s a kapufélfát is németté teszi; most pedig mikor kimegy, azt veszi észre, hogy nem csak a kapufélfa meg nem tanult németül, hanem a gyermekei is magyarul beszélnek, úgy, hogy majd rájuk sem ismer otthon a groszmama. Hugyec úr is tévedett, de — menjen isten hirével — hiszen tévedni emberi dolog. Stenzl úr megbíz egy ágenst, hogy mikor Parisban valami jó békehírek lesznek, vegyen össze mindenféle értékpapirost; az ágens aztán új évkor össze is vett mindenféle papirost, mert Napóleon új évi beszédében a békéről beszélt: szerencsétlen ágens! — Stenzl úr csakhammar vissza ir neki, hogy ne legyen már olyan szamár, hát nem tudja, hogy mikor Napoleon azt mondja : béke, hát az fordításban annyit jelent hogy: háború. Ez is tévedett — t. i. nem Stenzl, hanem az ágens, de tévedni mindig emberi dolog. Az a szörnyű ártatlan Krumm úr is bemegy egy nap, a „piróba,“ hogy szokott foglalkozását folytassa s adjon ki továbbra is passzusokat, hanem különös, azt mondják neki, hogy ne adjon passzust senkinek, majd most az egyszer csak az ő passzusát adják ki. Ártatlan Krumm úr egy nagyot tudákol s azt mondja, hogy tévedett, de tévedni emberi dolog. A szerkesztő kap egy 100 ftos pénzes levelet, már kiszámítja, hogy a levélben épen itt prenumeránsnak kell lenni, felnyitja, s akkor látja, hogy azt a szép száz forintot a nyugdíjintézetnek küldik. Ez is tévedés, de hisz tévedni — emberi dolog. „Tévedni emberi dolog“, a közönség elolvassa az érdekes címet, azt gondolja, hogy lesz valami ebben a cikkben, végig megy rajta, s akkor látja, hogy bizony semmi sincs benne. A közönség is tévedett, de tévedni emberi dolog. Hogy volt, hogy? (Ciframulatság az aligmúltból.) Csitt, csitt, csitt! Aki járkál, lassan járjon, Aki beszél, ne lármázzon, Ha elkurjantod magad, Megszorítják a nyakad! Csitt, csitt, csitt! Hop, hop, hop! Szépen, lassan táncoljatok, Vígat, frisset ne járjatok, Véretek majd felhevülne A felsőbbség ellenére: Hop, hop, hop! Bum, bum, bum! Tizenkettő már az óra, Oszoljatok parancsszóra! Egy kukkot se beszéljetek, Meleg ágyba feküdjetek! Bum, bum, bum! Kipfelhauser a nagyvilágban. Azt kérdezi édes Krümmer úr, igaz-e az, hogy Teleki Bécsben elájult, amint ez a P. Hírnökben oly meghatóan le volt írva. Nem csak hogy elájult, de nekem biztos híreim vannak, hogy meg is halt, hanem aztán úgy támasztották fel egy kis lebensessenciával. Az új esztendő hála isten szépen kezdődött, egy derék győzelemmel, amire valóban büszkék lehetünk. Taval Pesten is vívtunk hasonló csatákat, de kevesebb sikerrel. A mostani Nagy-Körösön történt s a nagyszámú ellenség teljes szétveretésével végződött. A csatatéren halva maradtak öten s többen megsebesültek. Agyukat nem foglalhattunk, mert az ellenségnek állítólag botja sem volt. Közülünk-isten különös gondviseléséből — senki sem sebesült meg, mit azon előrelátásnak lehet köszönni, hogy centrumunk egy gyors tüzeléssel lepte meg az elbizakodott tömeget. Az ellenség halottai közt van két barna alak — hihetőleg vezéreik, kiknek fegyvere még kezükben találtatott, egy hegedű és egy klarinét. Szintén azok közt van egy nyolc éves néma gyermek is, ki már több esztendő óta hangosan izgatott a trafikok ellen s ezúttal is egyik legfőbb oka volt a nyílt kitörésnek. — Most már, miután Pestről parlamentaiiek küldettek, a béke helyre állt. Csak még Te Deumot kellene tartani. Hogy voltam-e a pesti megyegyűléseken ? azt kérdezi édes Krümmer úr; voltam, persze a karzaton, mert hogy képviselő legyek, én arra nem vagyok anstandig. Szapperlót — majd leugrottam arról a galériáról, (csak ne lenne olyan magas) mikor hallottam, mit beszélnek. Először azt gondoltam, hogy csak álom az egész s úgy traumálom én, hanem mellettem valami ungarische Kariwaldi olyan éljeneket schreidlt s mellé úgy oldalba döfött, hogy valóságnak is sok volt. — Az egyik ungarische herr azt mondta, hogy kérjenek a menekülteknek amnestiát, de a másik azt felelte, hogy amnestiát csak a bűnösök számára lehet kérni, a menekültek pedig nem tettek semmit, csak a fejedelem által szentesített törvényekért kampfoltak, a harmadik végre dahin iszt gekommen, hogy ha már épen valakinek amnesztiára van szüksége, az nem a magyarok közt van, s hogy a mi megbocsátást treffolja, most már sajátlag a magyarokon lenne a sor megbocsátani. Mondja meg édes Krümmer úr, lehet-e már annál nagyobb Wühlerei ? A vidéken is csak így megy. Láthatja Krümmer úr, hogy kiket választanak képviselőkül: überall Perczel, Klapka und Kossuth. Most már Nógrádban Thürr-t is meg akarják választani. S emelkedik-e szó a mellett, hogy csak egyet is megválasszanak a Bruck, Eynatten és Richter iskolájából ? Többféle szobor felállításáról is beszélnek. Szób tudom hogy Eisenbahnstation Vác mellett, orr pedig Nase. Én csak azt szeretném tudni, hogy mirevaló Szobnak külön orr, hát am elég, hogy kapott a system, most már a vasutaknak is orrot akarnak adni ? A „Bolond Miska“ bizonyos, általa közlött erdélyi vadászkalandokról nem jól volt unterichtálva. Az igaz, hogy évenként 8 ftot kellett fizetni a Jagdlicenzért, de nem azért, hogy minél többet, hanem hogy minél kevesebbet löjjenek, mert tudni kell, hogy egy ottani főbeamter, mint passionát, vadász, minden vadat csak maga szeretett volna meglőni. Voltak pedig abban a Siebenbürgenben igy3 *gy, *gy '• így megyen már ez mi nálunk, Van zsandárunk, policájunk! Van a ki ránk gondot visel, Van a ki kurta vasra ver. S három röfnyi reglemánunk, Milyen legyen csizmaszárunk; Kalapunk ha emeletes ügy nem policájellenes! Hosszú, vékony fecskefrakknak illendő respektust adnak. Soroksáron kidobolták: A hegyes csizmát ne hordják! Ki jó polgár akar lenni, Annak gulyást nem kell enni, Mitől véred nem lesz heves, „Egyél spinót s rántott leves !“ S mivel Bécsbe feljelenték, Hogy viselik már a mentét: Egy új rendelet azt hozta: „Veszszen a töltött káposzta !“ A ki visel pitykós dolmányt Josefstadba internálják. S mert a népgyülés tiltatik, Hármas gyermek ha születik, Kettőt fel kell akasztani, Hogy mertek gyűlést tartani! S a rebellis szivárványnak Fekete-sárga színt adnak. És igy tovább, mindennapra ki volt a „Verordnung“ adva... Most már tudod édes népem, Hogy a pestis miből leszen ! Sánta Ördög.