Bolond Miska, 1861. (2. évfolyam, 1-52. szám)

1861-05-05 / 18. szám

18-dik szám. 11. évfolyam. Pest, Május 5.1861. HETI NAPTÁR. HETI NAPTÁR. Csütörtök, május 9. A múlt heti szinlapon az volt, hogy „Kont,“ énekli Egressy. Jövőre majd az lesz : „Ez a világ“ népdal, szavalja Hollósy Kornélia. Péntek, május 10. Egyben szeretem én, ha a magyar hátra van. No nem az adót gondolom, hanem mást. Szombat, május 11. Kérdés támad, hogy ha valakit egyátalá­­ban senki sem választott meg, de a múzeumba ülne, hogy várjon még­is nem verifikálná-e az országgyűlés ? Megjelen minden vasárnap. Előfizetési díj januártól december végéig 6 ft. januártól június végéig 3 ft. — Az előfizetés és minden reklamatió a Bolond Miska kiadóhivatalába (Barátok­ te­r 7. sz.) utasítandó. — A kéziratok Tóth Kálmánhoz (Lövész-utcza 10. sz.) küldendők. Hétfő, május 6. Én még mindig azt hiszem, hogy ez az egész csak „regráció“ s nem sokára megint megnyílik az „i­s­k­o­l­a“ Kedd, május 7. Egy volt hivatalnok, a bécsi lapokban na­gyon becsmérli a magyar bort. Úgy látszik, tor­kára forrt valahol. Szerda, május 8. Vahot életírást kér a követektől. De hát mit küldjön az, a­ki még eddig nem tett egyebet, mint azt, hogy ő született. Új előfizetés a „Bolond Miská“fsa. April elejétől június végéig, 3 hóra, 1 ft 50kr. April elejétől sept. végéig, 6 hóra, 3 ft. April elejétől dec. végéig, 9 hóra, 4 ft 50kr. Az év elejétől kezdve is van még né­hány teljes számú példányunk. Palóczy halála. Monda isten Gábrielnek : Haldoklik az ősz becsület, A világnak legtisztábbja, Eredj Gábor fiam, hozd föl. Gábor angyal felelt: Uram ! Nézd, magától emelkedik Az a fényes, nemes lélek, Olyan könnyű, olyan tiszta. Egy vád, egy perc nincs e lelken, Mely mennyedtől visszahúzná; Drága lélek .... megkisérték A gonoszok, — de nem adta.. . Mint a földre te sugárod úgy száll ide az ő lelke, Mert oly nagyon, nagyon könnyű... Nincsen rajta semmi teher. Csak áldástól szeretettől Volt e lélek megtelt, nehéz — Azt is utolsó percében Édes hazájának adta. (t. k.) Honvéd-történetek. IX. Gyalog hu­szál’. A moori csatavesztés után történt, a­mit elbeszélek. Oly csatavesztés volt ez, melyet a diadal­mas fél is drágán, igen drágán fizetett meg. A visszavonuló sereget majd megvette az isten hidege; nem csoda, mert a csata he­vében, hogy könnyebben harcolhassanak, le­vetették magukról felső gúnyájukat a közvité­zek, s most évtizedek óta nem tapasztalt fa­gyos időben kellett hátrálniuk. A visszavonuló sereg utócsapatait igye­kezett az ellenség tehetsége szerint nyugtala­nítani, s e célra néhány csapat vértest és ulá­­nust küldöttek előre. A gyalogság könnyen haladhatott előre, de az ágyukat a csonttá dermedt, sok helyütt térdig érő hóval födött utakon csak bajjal le­hetett vonszolni. Ezek fedezetéül huszárok szolgáltak. Az ágyuk egyikének kereke törött; a társzekerek a visszavonulás rendetlenségében nem voltak az ütegek közelében, s a halált okádó sánta szörnyetegnek nem lehetett egy könnyen mankót késziteni.E derék vitézek nem akarták az ágyút martalékul hagyni, a miért is hárman közülök a nem messze levő erdőszélre vágtattak jó erős galyákat vágni, mikkel a csonka kereket úgy a hogy összetoldozzák, a még másik három az ágyú fedezetéül hátra maradt. Ezen közben egy ellenséges csapat meg­pillantván az elakadt ágyút, győzelemszomja­­san sietett elé annak elfoglalására. Egy tiszt vezénylete alatt mintegy tizenöt dzsidásból állott a csapat. A három huszár s tehetlenné vált két tüzér emberül védte az ágyút, mig társaik az erdőszélről megérkeztek s a kereket helyre igazították. A tüzérek egyike elesett, s a hu­szárok kettejének öltönye alul előbuggyant a fű­s vér, melyet a csikorgó hideg csak hamar csonttá fagyasztott, de a dzsidások néhánya is harcképtelenné vált. Midőn az ágyú kereke már jó karban volt, minden haditanács nélkül lovak közé csapott a kocsis, s a két sebesült huszár fede­­zete alatt tova robogott. Négyen visszamarad­tak, hogy addig föltartsák a náluknál nagyobb­­számu ellent, míg az ágyú valamely nagyobb visszavonuló csapatot utolérhet. Majd­nem egy óráig tartó alak fejlődött ki a négy huszár és a dzsidások közt. Ekkor már elég biztonságban gondolván lenni a rá­juk bízott ágyút, megsarkantyúzták paripái­kat, s ott hagyták a megharmadolt ellenséget. A dzsidások még egyszer tüzeltek a hát­­rálókra. Hármuknak füle mellett sivított el a golyó, a negyediknek lova halva rogyott össze, s gazdáját gyalog hagyta, ki csak percig tar­tott kábultságából fölocsúdva, azonnal­ talpon termett. Most oly jelenet fejlődött ki, melyet csak korunk legjelesb csatafestésze, Horace Vernet volna képes rajzolni. A zsákmányát elszalasztott tíz dzsidás vad dühhel fogta pillanat alatt körbe az egyet­len, fele erejét képző társától, lovától is meg­fosztott huszárt, s ez még talált annyi időt, hogy végsőt hörgő Szellője nyakát megciró­gassa. — Add meg magad ! — kiáltottak a véd­telen vitézre. Ez válasz helyett egy sebes karikát tett kardjával a légben, s az első csapással meg­mutatta, mi a huszárvágás. Egyetlen suhintás­sal terített le egy embert. Most bősz csata fejlődött ki. A dzsidák, mint sebes nyilak fúródtak a huszár mellének, de sebes körben forgatott kardja, mint egy szélmalom szárnyai félrecsapták a három ol­dalról támadó hosszúkarú fegyvereket; a ne­gyedik oldalról torlaszt képzett az elesett ló teste. Az egyetlen kard oly csattogást vitt vég­hez a dzsidák nyelén, mintha száz ember ha­sonló erő ellen harcolna. Egy pika már majdnem a hős derekába fúródott, tábori vaslemezből készült s oldalán függő kulacsa azonban fölfogta a halálos döfést. A dzsidások már csüggedni kezdettek s közülök többen fáradtan visszavonultak, mire tisztjök tetőzött dühhel tört a gyalog maradira. Most kard kard ellenében működött. Egy csörrenés s a huszár kardja markolatánál ketté törve hullott alá a földre. A hátravonult dzsidások örömkiáltás közt törtek ismét előre. Add meg magad! add meg magad! — ordítottak újra. A huszár válasz helyett előrántotta lova nyerge mellől pisztolyát, egy durranás, s az ellen tisztje hanyathomlok zuhant le lováról, a másik pillanatban meg kisütött fegyverét úgy csapta az egyik dzsidás fejéhez, hogy an­nak arcát azonnal ellepte a vér. — Le kell szúrni! — kiáltottak vad bő­­szültséggel az élve maradtak. De a huszár még nem engedte át a dia­dalt ! Tábori kulacsa szíját azon pillanatban kapta ki nyakából baltával, midőn üres pisz­tolyával halált osztott, s most ezt, mint gyer­mekek a paritytyát szokták, úgy forgatta s úgy védte magát. A kulacs szíja elszakadt, s a huszár tes­tébe három oldalról fúródott be a hegyes dzsida. A tíz ember győzött egy ellen, de csak nyolc maradt meg belőle. Leonidás kétszázad magával harcolt, s nevét most is emlegetik, s e huszár hős tette csak addig marad az olvasó emlékezetében, míg lapunk jövő számában talán más történet elfelejteti. A hadvezérek nevét arany hetük, a köz­emberek emlékét a hálás szív őrzi meg... Sz. V.

Next