Bolond Miska, 1866 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1866-10-14 / 41. szám
t Király utcai levelek. Pest, 10-ik okt. Spitzig foig az állatkertben. Kedves barátom, Sok tudós férfiak sétálták már ki az álatkerbe és írták róla kölömphile cikeket az újságokba ; még a hires Kipfelhauser, háromemeletes háziúr is irta egy álatkerti dissertationt, a kis Szabó is, a nagy Szabó is, a minek van olan szép sneklis feje és olan kócos stylusa, a gróf Kálmán Lázár is és tök halhatatlan tudományos emberek; sőt még a P. Naplóba is vetedj újdonság tegnapelöt, haid megnyílta az álatkert — szóval, törekette mindenki hozászólni a pesti város ezen legujab promenádjához; edjedöl tschak a Spitzig Icig hallgatta mindekoráig ezen établissementről, a Spitzig Icig, a mi beszélte mán angyi vadálatról, amik megesznek mindenap hat süldő zsidócskát és két kinét öreg izraelitát szöröstöl-böröstöl. No, montam nekem , ez nem hejes dolog; neked is nem szabad maradni hátra, ha vanak eleted ojan kitönö példángyok az irodalomba. Te is vadj edj honphi, a mi nem érti a dologha, ilik hát neked is írni ciket árul, a mit nem tud. Montam hát a Régikámnak : — Halod épheleség, máma gyász énve- Jem ki az álatkerbe ha az Árpád terek megérkeszte az iskolából, még velőnk ő is, mer a phiónak hasznos lesz, ha szerzi magának taposztolásokat. Neked se fogja ártani, ha edjebet is nem fog látni et mint asztal a két libát, a ki ojan nadj mint a hornyó és a kit tömni vóna neked ein gewaltiger Genuss, hát akor is érdemes vót a köcsög. Tsohakodtan fel is ültünk magunkat az omniboszba a kire van pingálva edy medvét meg edy szarvast és nem is telt bele egészen két óra, már kiszáltunk az álatkerti kapó elöl. A feleségem fekete selementéje, a terek fekete kolapja és az én fekete otilám let ojan fehér mire odaértünk, hóid asztat gondoltam ecere, esik a hó, pedig hát újan meleg vót mint jókos derekán. Por vót,ami ránk szálta a városligeti tóbul, a kinek közepibe ezer meg ezer vereberecske fürdötte. No, asztat sem lottam, hóid veréb úszó madár. Ha már kivélrül látjuk ijen tschodákat, mit fogjuk látni bent az álatkerbe ? Vólam rá naidon éhes. Ahá, a medve! Hatalmas pracli, éles fog, ropant erő, és eszi kiflit, ,amit a sétapálcikája végin nyújtja be neki az Árpád terek , és szereti a cukrot meg a mézet. Megérdemli, harda van ketrecba belekebelezve! Én soha sem nem táttam érteni asztal, miért hinak a muszkát medvének ? Inkáb tartom hejesnek, ha hinának a madjart medvének. Nem tudom, mit fog mondani ere barátom Misko, a mi a madjart mindénig montad oroszlánnak ? De hid meg nekem postás , jóban ilik mi ránk a medve-titolos. Mér? Megmondok. Van eszénk, jelentőnk , vas izmunk , mint a medvének. A medve , mielőt beleszerette a spinótba és az édeségekbe, uralkotta az erdőbe mint hatalmas király és most? A medve ül szépen kalickába, vitschelkedi vele minden terek és tartogatnak ötét mezes igéretivel már századoktól órától fogva és vezetgetnek ötét pórázon egy vas karikával a mit keresztülhúzták az órán — zsakhold a medvét a tollán, minket a német húzza az órán, ez a kölömbség. No, djerünk továb. Áj, áj ! Itt van a rüpde ! Wie heiszt rüpde ? Azér rüpde, mer nem repölheti bene a szegén sas, a mi át van einquartirozva a kányákat ? Phortscha logik, én adj éljek! Mikor látom a szegén sast a kányával edjöt, jutja nekem eszibe a madjar ember meg az uzsorás. És haid most vanak mind aketen vaspácák mögöt rabságba, bizomosan jelenti a mi mostani törvénkezésönket, a mi bezárja felperest alperestedformán. És a két perlekedő közt ki örült ? Tesék eltanálni, én adj is tudom. Angyi ál, hóid ! az advokat is őröli. Minden félreértés tekinteti- s be azonba kijelentek, hóid nem csak a kereszt tének közt vanak uzsorások, hanem a zsidó közt is. Ni mi itt vanak a kojdátschok , hier sind die Papagojim. Asztat mondanak róla a természetes tudosok, hóid ostoba álatok. Igaz, látom hóid harapdálnak szájával a rabláncot a kire vanak fűzve — pedig hát tudhatnák, hóid a szájával, akár mijen erős, vadj ékesszóló, nem lehet öszetúrni békét. — Te Icig, sógja phelesigem a fejembe. — Not? mondok én. — Ez a két urfi, mióta bejöttünk, mindig nyomunkban van s kiállhatatlan módon szemüvegeznek és vigyorognak rám. — A majmok, a majmok! kiabálja az Árpád terek. Már meg akartam ötöt fedezgetni az éles kritikért, mer nem szeretem ha a gyermek halgatódzik — mikor hát tsohakodtan érkeztük a majomház elibéje. A két gavelii elsomporogta. Tán vették észre, haid közeledi magát a feledjelé. Bizom kár is az ijen nédj szeme szemtelen majmokat szabadon ereszteni. A töbi, a ki a kolickába ugrándozza mint a verzet fene, csak malacságos de nem boszantó. Érkesztük azután az uj omledék elibéje, (a mi, Gott behüt’ nem valami regierungs-program) a hun lakják reactionarios bagjok és farkasok, a kiknek még nintsek bázánbőr, mer még naidon fiatalok. De mijotándere és a subventionált félhivatalos arantoló fázánokra elmonta mán véleményeit a Herr von Kipfelhauser, nézünk meg más edrebet. A strucmadár a mi aról hires, hóid a feleségeink és leányaink kopfputtját hordozza hátul a tarkán és kölömösen aról, hóid ha gyan a veszedelem, hát dogja fejit a homokba, bőrd ötét ne lásanak. Kinek ne jutná eszibe eböl.... vadj tán job lesz ha medjönk odáb. De ki tudná edszere megtekinteni mind a mi van az álatkertbe! A tót azomba ki nem hagytunk. Milyen vidám élet és haid öszszeférik edmásal ezek a tolas baromfiak! Beteg a jornalisták tanulhatnak tőlük. Lehet, hogy ha lesz nekönk, mint akarja Gregus Águs, edj szép hirlapiról edilet, hát nem fogonk edmás tolát tépegetni, hanem szépen megeszönk edjik a másik, haid nem maragya belőlünk sémit, tschak a tol meg a sok kacsa, a kit költötönk nadjob számba, mint a poétok a verseket. De majd erőt fogok értekezni más alkalmával. Ezalat a feleség tshhakogyan elbámolta magát a pompás ludakba, mialat az Árpádkám köny nélkül mogyarázta nekem: ez а су gnus оor, a néma hattyú, ez az anser cinereus, a szörke liba, ezadafila acuta, a nyilforkó kacsa, ezaquerquedula crecca, a csergő kidjó, akarok mondani csergő ruca, ez a catrina moschata,a pézma kacsa, a mijen van sok a promenádon is minden szombatkor, ez az anthropodes virgo, ami meg kevés van a promenádon, stb. stb. Hát ne éljen száz esztendőig ez a pició ? Rég montam már, vas feje van a tereknek! A szarvas akol élőt áljuk most. No, az egyiknek olyan jóravaló felesége lehet, mer udrágoskodja rajta a szarva, hajdmán mesziröl is lácik. De sem a Frau von Hirschet, sem a házi barátot nem láttunk. Bizomosan bent vanak a szobába és isznak sokoládét, midet a Herr Gemal kivölröl sétálja. A tudósok szerint előfordulja a „homo sapiens Linnénél“ is, a miről hála isten, a phiom semicsem tugja. Ah, hát ere a táblára mi van írva rá? „Zsidó juh.“ Mér ? Mer kompós az óra. Ez az elnevezés nem lehet a madjar népé, mer a madjar nép nem is ismeri az e fojta birkát, tán azér is nem, mer a zsidó közt nintsben is birka. Az elnevezés származza magát az igazgató úrtől. Szép, jó. De hát akár a kölömphile varnyókra mér nem írta oda: ez a pápista varnyó, ez a kálamista varnyó. Mi ? Hiszen eztet a nép maga nevezi így? Hanem hát e hejét tudományosan elneveznek a tudós urak a disznót „mocsaras turkonc“-nak , a gójamadárt „pirorhoszlábbékonc“-nak, stb. szóval elneveznek a szegén betsceletes álatokat, a miket már ismerjük, mindenphéle pogán nomenclaturral és ide történt, hajd a „kampós juhot“ elkeresztelték zsidónak. Még látam sokphéle vad és szelíd álatot, aki még nintsben is. Nem látom a sirályok közül a balatonparti robozt és nem látom a hazai kecskefajtából a szatmári tárogatót, a hircus gustriniensist, a mi forrást mekegi: „hep — hehep — látom a Xantust, de nem látom sem az elefantust, sem az oroszlantust, és kölömösen nem látom a tigrist. Ere pedig letem vana naidon kivantschi, mer, mint halom, tartogatja somrába most a „Magyar Világot“. Elnyelte ötét a tigris és mégis éli- Jaj, de hodjan éli! Álgya meg téged az isten, barátom Misko, ne is kérdezd. Tschakudj haldokolja szegén ! Phortscha edj álapot is! „Magyar Világ“ a tigrisbe! Ghiczig és Apóni, a Tiszási és a Bortol ed bőrbe! Az egészből tschak asztal következi, haid mámost nem a „Spitzig Zcig“ kalendáriumával fognak kártalanitalodni a „M. V.“ előfizetőjit, hanem a „Hun“-nal, amit én naidon sajnálom. Nacera vicc a véletlentül. Vadjok ezentúl még inkáb a te höséges Spitzig fcig. 162 Bismark, miut orvos. Bismark ez idén tavaszszal meglátogatta a porosz királyt ennek magánszobájában s ö felségét igen rosz kedélyhangulatban találta. Kérdezvén ennek okát, azon feleletet nyerte, hogy ő felsége is azt vallja, a mit XIV. Lajos, t. i. hogy „ état c’ est moi,“ s igy igen alkalmatlan rá nézve, hogy nem mozdulhat, nem nyujtózkodhatik kedve szerint. — Ennek egyszerű oka a vérzsibbadás, — viszonzá Bismarck. — Ezen azonban segíthetünk , ha felséged elfogadja a következő recepteket : I. Rpe. Cohortiuin nationalium régim. 82. Zünd. Nad. Gewehrium quantum satis. (Használandó mint hajtószer, minél gyakrabban.) II. Rpe. Thron. principorum parvorum 12. Adneet. c. Borussia moderatim. (Ettől kapja ön sír a királyi székeket.) Végül azt javaslom , — téve hozzá Bismark, — ha már eddig itthon rendetlenül is éltünk , ezentúl tartsunk pontosan diétát, a mi constitutiónk leghatalmasabb föntartója s erőnk megszerzője. Garaboncás Piák. Attestatum. Hogy Pest város utcáit most már mindennap söprik, velem együtt mindazok bizonyítják, akik déli órákban a hatvani, kerepesi és országúton, valamint a nemzeti színház előtt járni kénytelenek, miután a söpréskor támasztott iszonyú porfellsegeket nemcsak láthatjuk, de haraphatjuk is. Pornyeleit Gyárfás.