Vass József: Erdély országgyülései a vajdák alatt (1002-1540) (Pest, 1869)
Előszó
ELŐSZÓ: „Magyarország nem ismeri Erdélyt.“ „Megszokván nyugotnak venni utunkat, valamikor honunkból kiindulunk, felejtjük, hogy kelet felé egy rokon nép lakik, melyet ismernünk sok tekintetben illenék.“ Félszázaddal ezelőtt kimondott szavai Kazinczy Ferencznek, s a méltán sújtolt vád maiglan terheli a nagy testvérhont. Kamatai is csekély, a kiérdemlettt hála fejében, azon ügyelem, melyet vérrokonaink túl az erdőn tanúsítnak azon roppant szolgálatokért, melyeket Erdély a végenyészettel többször fenyegetett alkotmányos szabadság s nemzeti önállás féltett érdekeinek hozott két terhes századon keresztül. Erdély nem egyszer jön megmentője a nemzeti létnek. De egyszersmind „Erdélynek szabad dicsekedni, hogy literatúránk gyümölcsei annak felvirradásában ott termenek és nem nálunk.“ — jegyzi meg ugyancsak Kazinczy. Második Rákóczi Ferencz szerencsecsillagának letüntével mintha végkép megszűnt volna a kettészakadt nemzet közt a testvériség kapcsa, ami azonban a koreseményekből végzetszerűleg fejlődött ki. Ugyanis a spanyol öröködési háború, a passaro 1.