Vajda Gyula: Erdély viszonya a portához és a római császárhoz mint magyar királyhoz a nemzeti fejedelemség korszakában (Kolozsvár, 1891)
I. Tárgy és czél
Tárgy és czél. Azon örvendetes haladás daczára, melyet a nagymérvű kutatások folytán az utóbbi évtizedek alatt magyar nemzeti történetirodalmunkban észlelhetünk, közben közben nagy hézagok is tűnnek elénk; van még sok, föl nem derített, meg nem állapított esemény, közkérdés, történetrész. Ezek közé tartozik történetünknek e tanulmányba foglalt kérdése is, mely eddig tüzetesen tárgyalva s pragmatikaiig megírva nincs; pedig Erdélynek egy nagynevű fia, gróf Mikó Imre már 1856-ban melegen szólalt föl mellette, sőt egyik könyvében lényeges adatokat is szolgáltatott hozzá.1) De nem csodálkozhatunk azon, hogy irodalmunkban a kérdés nem került napirendre, mert a minő nagy és fontos ez, épen oly kényes is. Jelesebb történetíróink véleménye sem azonos ez ügyben. Egy részek az erdélyi fejedelmet a nemzeti királyság hajótöréséből kimenekült kis magyar királynak, Souverainnek, Erdélyországot sorsáról szabadon rendelkező, független államnak tartja. Azon írók, kik e függetlenségi fölfogásnak hívei, a fejedelmi korszaknak, s név szerint Bocskai István, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György fejedelmek bölcseségének és sikerrel vívott harczainak tulajdonítják a XVI. és XVII. század részei és üldözései elől a lelkiismeretszabadságnak, nemzeti nyelvnek és irodalomnak, s a magyar alkotmánynak megmentését, bekövetkezett jobb időkig föntartását. Ezek talán attól féltek, hogy a dolognak tisztázása nemzeti megállapodott véleményeket s csaknem meggyőződéssé vált hitet oszlat el és szüntet meg. * *) Erdélyi történelmi adatok. Kolozsvárit, MDCCCLVI. Π. köt. 309— 349. n.:1*