Elemér Oszkár: Görgey Arthur 1848-49-ben (Budapest, 1896)
Előszó
hagyott kormányzó odadörögte a végkétségbeesésben lévő nemzet fülébe: Egy áruló okozta a mi vesztünket! És egészen érthető, hogy a nemzet nagy többsége, mely nem ismerte a tényeket, de mely morális és physikai képességeinek legjavát a forradalom ügyének szentelte, elhitte ezt a vádat annak a férfiúnak, ki annyiszor reszkettette meg idegeit hatalmas ékesszólásával, ki előtte szinte a megtestesített jelszó volt. Keservei között vigasz volt a gondolat : Mi nem hiába áldoztuk volna életünket és vérünket, ha egy áruló nem akad! A widdini intésre aztán egyre gyarapodott a vádosok csapata: a kormányzónak a felelősségben részesei. Majd a nép az ő csapongó phantasiájával kapva kapott ezen a mesésen szörnyű történeten. Itt meg ott feltűnt egyegy «tanú», aki a legborzasztóbb dolgokat tudta elmesélni. S mentől szerencsétlenebb lett a nemzet, mentől kegyetlenebbül dühöngött az önkény, annál hevesebben, a kétségbeesés egész elkeseredésével csüggött e mondán. —Az évek múltak, ámaz idők tényei egyre homályosabbak lettek s a rágalom szabadabban csaponghatott, előállván a legképtelenebb, a leghihetetlenebb dolgokkal. S a nemzet nagyobb része mohón kapott rajta, mohón szívta be, mint a lázbeteg a hüsítő jégcsapot. így évek múltán a közvéleménybe beette magát ez a vád s létrejött egy generatio, melybe ezt belenevelték s szinte az első imával együtt csepegtették a gyermekek szívébe az irtózatot s az átkot Görgey ellen. S az utána következő még hatványozott mértékben örökölte az elsőtől ezt a végzetes hagyományt. De míg a vád kezdetén igen nagy volt azoknak száma, kik abban nem hittek, jobbára amaz időknek szereplő egyéniségei közül, ez a szám egyre fogyott e férfiak elhunytával. A mily mérték