Kossuth Lajos: Irataim az emigráczióból 3. A remény és csapások kora 1860-1862 (Budapest, 1882)
Első fejezet. A mi a szeptemberi egyezkedésre következett
Hasonlóan nyilatkozott a király is egész nyíltsággal, a legkisebb tartózkodás nélkül minden alkalommal. Az emberi dolgok viszontagságos menete úgy hozta magával, hogy porosz fegyverek szerezték meg Velenczét Olaszországnak, de erről 1860-ban senki még csak nem is álmodott. S reánk nézve a dolog akként állott, hogy Velencze felszabadítása végett kezdendő bábom esélyében a magyar nemzet szövetsége Olaszországra nézve, még ha lehet, nagyobb szükségnek mutatkozott, mint az osztrák támadás esetében, mert ez utóbbi esetben Angliának legalább diplomácziai támogatására számíthatott, Napóleon császártól pedig ígéretet bért, hogy bárminő kimenetele lesz is a háborúnak, azt semmi esetre sem fogja megengedni, hogy Lombardiának franczia vér árán szerzett birtokában változás történjék. De Velenczére nézve a turini kabinet annyira mindenkitől elhagyatva állott, hogy annak Austriától elszállítását még Anglia is feltétlenül és indulatosan ellenezte, noha minden egyébre nézve (Párma, Modena, Toskána, pápai birtokok, Nápoly, Szicilia) a népek szabad rendelkezési jogára a legszabadabb elvű szellemben hivatkozott s az annexiókat s a turini kabinet által követett egész eljárást a leghatározottabban támogatta. *) Az érdekközösség ily szilárd terén találtuk mi magunkat a szeptemberi egyezkedésnél, de bármenynyire igazolta volna is a feltétlen bizalmat ez érdekközösség elmészete, mi épúgy mint 1859-ben Napóleon császárral szemben tettünk, most a turini kabinettel szemben is elengedhetlen hazafiai kötelességnek tekintettük, biztosítékokról gondoskodni, hogy hazánk ne válhassék merő eszközzé idegen érdekek szolgálatában.