Kossuth Lajos: Irataim az emigráczióból 3. A remény és csapások kora 1860-1862 (Budapest, 1882)
Első fejezet. A mi a szeptemberi egyezkedésre következett
De minket ezen szerződés megkötésénél azon nézet is vezetett, hogy a két nemzetet egymás segítségére utaló érdekközösség akkor is fenmarad, ha a fenforgott háborús kilátások valósulása elmaradna. Ha az osztrák nem támad, előbb-utóbb az olasznak kellene támadnia, mert Velenczét osztrák birtokban nem hagyhatja. Ez a dolog természetében feküdött s csakugyan Velencze felszabaditását az egész olasz nép hangosan követelte. Az olasz nemzeti szellem dicsőséges személyesitője, a hős Garibaldi, e felszabaditásról mint oly dologról szólott a közvéleményre csodásan hatályos nyilatkozataiban, mely még csak kétség alá sem jöhet s daczára a diplomácziai óvatosságnak, mely állásával járt, maga Cavour sem csinált a legkevesebb titkot sem belőle, hogy ezt feladatának tekinti s hogy a nemzetnek nem lehet megnyugodnia, mig e czél el nem éretett, így, hogy a sok közül csak egyet emlitsek, midőn Garibaldi győzött Milazzonál s az forgott kérdésben, vájjon megengedhető-e, hogy seregével Szicziliából az olasz szárazföldre átjöjjön? — Persano tengernagynak Cavour a következő emlékezetre méltó utasitást küldötte : »Örvendek a milazzói győzelemnek, mely becsületére válik az olasz fegyvereknek s hozzá fog ahhoz járulni, hogy Európa meggyőződjék, miként az olaszok el vannak határozva feláldozni életüket, hogy kivivják maguknak a hazát és a szabadságot. Adja ön át Garibaldinak őszinte meleg szerencsekivánatimat.-----Hagyni kell Garibaldit szabadon cselekedni. A vállalat nem állhat meg fél után. A Sziciliában kitűzött nemzeti lobogónak végig kell lobognia az országon, fel az adriai partok mentében, míg ama tenger királynéját be nem fedi.«