Berzeviczy Albert: Válogatott beszédek (Budapest, 1912)
Akademiai, Kisfaludy-Társasági és egyéb beszédek - VIII. Petőfi emlékezete
S úgy látszik, a természetnek néha tetszése telik abban, hogy kiragad egy embert a milliók közül, benne és általa adományainak csodaszerűségét akarván bizonyítani. Az ilyen ember szinte öntudatlan tesz és alkot emberfölötti dolgokat. Azután a természet megsajnálni látszik pazarlását és hirtelen, idő előtt összetöri kedvencz alkotását. Nagy Sándor, Raphael, Correggio, Lord Byron, Puskin, Petőfi — életek világában költöznek el, azt a nagy kérdőjelet hagyva hátra , hogy mit tehettek, mivé fejlődhettek volna még, ha tovább élnek? Ámde arról is gondoskodik a természet, hogy az ilyen kivételes, rendkívüli emberek rövid életek alatt is hosszú életet éljenek át. ők a mesebeli hétmértföldes csizmával járják az élet útjait, szemek egyetlen pillantásával — mint egy Petőfivel rokonszellemű költő mondta — többet látnak, éreznek és élveznek, mint mások egész életükön át; sőt megsejtenek, eltalálnak olyan igazságokat, olyan érzelmeket is, amelyekkel tapasztalatilag megismerkedni sem idejük, sem alkalmuk nem volt. Ilyen tüneményes, csodaszerű jelenség volt a mi Petőfink is. Föltűnése, élete folyása, korai halála mind a végzettől elrendeltnek látszik; végzetszerűnek annál inkább, mert ő maga teljes, tiszta tudatával látszott bírni kezdettől fogva úgy hivatásának, mint végső sorsának. Egy, a pozsonymegyei tótságból a magyar alföldre elszakadt kurtanemes család sarja, egy Petrovics Sándor lesz a legmagyarabb költővé. Éppen olyan időben kell születnie, hogy ifjúkora, a rajongás kora, beleessék a nemzet ébredésének nagy napjaiba és hogy a katastropha, mely azután a nemzetet éri, alkalmat nyújtson neki az ő színei mellett való vér