Bernát István: A magyar demokrácia multja, jelene és jövője (Budapest, 1904)
Bevezető
ban és politikaii rutinban megizmosulva, merhettek volna harcra kelni a privilegizáltak számosabb és öntudatosabb rétegeivel. A nemzet vezetőiben azonban fölstarjadzott az a meggyőződés, hogy haladnunk kell s ez okvetetlenül maga után vonta az eddig lenézett és elnyomott polgári elemek értékének növekedését. Látták és tudták, hogy Anglia emelkedése, Franciaország hatalma a demokrácia eredménye s Németországnak akkor még kevésbbé fényes, de bennünket, Ausztria révén közvetlenebbül érintő fejlődése szintén a demokrácia hódítását mutatta azoknak, akik láttak és a látottakon gondolkodni bírtak. I ha a haladást azonosították egyrészt a vagyonosodással, másrészt, az értelmiség emelésével s ezek kapcsán a politikai hatalomnak az alsó rétegekre való kiterjesztését is szükségesnek tekintették, azon csodálkozni nem lehet. Amaz a demokrácia gyümölcsöző munkájának eredménye, emek jutalma volt. Ez elől a követelmény elől az arisztokratikus magyar társadalom tollát nem térhetett, ki és kénytelen volt a jövő érdekében lemondani a jelen nyugalmáról, le az édes kiváltságokról, mert, ha ezt nem teszi az elterjedt, meggyőződés és a, külföldi példák szerint, az erőszak munkájának nyit, utat. Mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy azok a rétegek, melyek hivatva voltak a demokratikus, munkát magukra vállalni, erre sokféle októl nem mutatkoztak elég erőseknek s a régi szellem, ha nem is a politikában, hanem az adminisztrációban és a társadalomban nehezen vagy éppen nem engedett. A törvényhozás nyűgöt haladásának alapelveit, fétikült törekvéseit uralta, de a törvény végrehajtói és az a miliő.