Berzeviczy Albert: Az absolutismus kora Magyarországon 1849-1865 2. (Budapest, 1927)
Bevezetés
BEVEZETÉS. a XIX. században, Márki Sándor: Az 1849- ki orosz-osztrák szövetség felbontása, Angyal Dávid : A magy. tud. Akadémia és az önkényuralom ; továbbá : Beöthy nagy magyar irodalomtörténete, Pintér Jenő : A magyar irodalom kézikönyve, Császár Elemér : A magyar regény története, Papp Ferenc : báró Kemény Zsigmond, Szász Károly : A magyar dráma a politikai elnyomatás időszakában, Molnár György : Világostól Világosig, Váradi Antal : Régi magyar színészvilág, Váli Béla : Az aradi színészet története, Fabó Ferenc : Erkel Ferenc- emlékkönyv, D'Zsoz Kálmán : Erkel és a szimfonikus zene, Szana Tamás : Száz év a magyar művészet történetéből, Lyka Károly: A táblabíró világ művészete, Kacziányi Ödön : Pesti művészet az ötvenes és hatvanas években és «Madarász Viktor» című tanulmányai stb. Természetesen behatóan kellett fölhasználnom az egykorú röpiratokat, valamint a napisajtó és a folyóiratok anyagát is. Ellenben nem használhattam már fel, mert megjelenésekor e kötet nagy része már kiszedve s tördelve volt, Angyal Dávidnak Fálk és Kecskeméthy levelezéséről szóló könyvét. E kötet megírásánál alig tértem el az első kötet bevezetésében közölt tervezetnek a VI—XI. részekre nézve olvasható tartalomismertetésétől. Miután e kötetbe többet, mint e hat részt föl nem vehettem, az a gazdasági, társadalmi, irodalmi és művészeti viszonyok ismertetését 1849-től kezdve pontosan 1859 végéig öleli fel. A politikai történet elmondásában ez az évhatár szigorúan megtartható nem volt, mert a protestáns pátens ellen megindult küzdelem oly szorosan összefügg az 1866dik évnek az októberi diploma megjelenéséig végbement politikai eseményeivel, hogy itt az elbeszélés folyamatát a pátens megjelenésének időpontjánál (1859 szeptember) le kellett zárnom. De így is elmondhatom, hogy művem eddig megjelent két kötetében talán nem eredménytelenül igyekeztem a múlt század ötvenes éveinek oly teljes képét nyújtani, ami nővel eddig történelmünknek talán egyetlen évtizede sem bírt. A ma uralkodó felfogás és gyakorlat szempontjából lehet, hogy néhányan kifogásolni fogják, hogy munkám okmányszövegeket nem hoz. Erről le kellett mondanom, mert ellen esetben nem két, hanem legalább négy kötetet kellett volna már eddig is adnom s ez művem kiadását, melyet állásomban indokoltnak véltem a magánvállalkozásra bízni, rendkívül megnehezítette volna. De megvallom, tudatosan és szándékosan is tettem ezt, mert — mint már az első kötet bevezetésében jeleztem, — nálunk ezidőszerint az okmányszövegek és egyéb történelmi források közlése határozottan túlteng a történelmi feldolgozással szemben. Szinte divattá lett a történelmi feldolgozás értékét leszállítani, megfeledkezve róla, hogy ezzel régibb történetírásunk legnagyobb alakjainak jelentőségét fokozzuk le, -és azt a hitet terjeszteni, hogy az olvasóközönséget nem érdekli a «másodkézből vett» történelem. Ez nagy tévedés . 5