Kőváry László: Székelyhonról (Kolozsvár, 1842)
Nagyszerű idők elébe megyünk. Az ész mindenható tüze meg fog víni a durva erővel, s hol a férfi, ki mint Hunyadi hajdanán e nemzetet, isten emberként vezesse át százada véres-tengerén. A nagy király bajnok atyja erővel fújta le az erőt, most erő és ész kell a nagy pályára, ha nem akarjuk a nemzet sorsát, mellynek táncát megszoká követni a magyar nemzeté. Azon férfi előde, kinek fényive alá tevém le igénytelen munkám, győzve halt el e hon küzdelmiben, méltó utóda hazájának és hazájának hal;a más kit költőink megénekeltek, Hunyadiban egy koronát vett meg életén a magyarnak: hiv sarja nemzeti múzeumában a nemzetet akarja megtartani; egy más fejdelme volt a kard, mint méltó vére, fejdelme lesz az ész fénykorának. Szükségünk volna szentori hangra, melly elhitesse, hogy a két magyar hazának nincs üdvössége szón kívül: egyesüljünk: igende ide értelem ide műveltség kell, melly közös legyen mint napvilág; s a nemes gróf, nem érdemtelenebb rokonával, e nemzeti napnak csillaga, mondhatnám teremtője. Világosságot bocsátanak, hogy must dicsőségünk láncait keressük fel, összekötni általa a magyar korona szebb jövőjét. Kinek ajánlhatom méltóbban, mert vannak sok nagyjaink, de többel van a nemzet, mint világhírű könyvekkel, mellyek nyelvét nem értjük. És a tisztelt férfiak tettel lépnek fel: segédkarokat nyújtanak a fiatalal erőnek; nekem egyik tárnot adott az