Dedek Crescens Lajos: A karthausiak Magyarországban (Budapest, 1899)
Fraknói Vilmos: Előszó
ELŐSZÓ FRAKNÓI VILMOSTÓL smételten volt alkalma e sorok írójának, történelmi tanulmányai folyamán, felismerni és feltüntetni azon kivételes képességet és készséget, melyet a magyar nemzet, mai hazánk területének elfoglalása után, a kereszténység tanainak elfogadásában, eszméinek assimilációjában, intézményeinek átültetésében tanúsított. Azóta, hogy az első hittérítők magyar földön megjelentek alig, múlik el néhány évtized és a kath. egyház egész organismusát erőteljesen kifejlődve, akadálytalan és sikeres munkálkodásban találjuk itt. Különösen figyelemreméltó azon előszeretet, melylyel a nemzet felkarolni siet: a kereszténység eszméinek legmagasztosabb megtestesülését, a szerzetesrendek intézményét. Miként az önzés az ember állati természetének kifolyása, az önuralom szellemi lényének kiváltsága, az önmegtagadás és önfeláldozás szelleme az ő isteni eredetének hozománya, minden nagynak, amit az egyén és társadalom létrehozhat forrása és biztosítéka. Ezen szellem emelő és termékenyítő hatását az emberiség teljesen sohasem nélkülözte. De a kereszténységet illeti meg a dicsőség, hogy ezen eszmény kultuszának szolgálatára hivatott és szervezett testületeket létesített. A szerzetesrendek alapítói mintegy versenyre keltek, hogy az emberi test sanyargatásának és a lélek fegyelmezésének módozataiban egymást túlszárnyalják. A három leghatalmasabb