Lázár Gyula: Az ozmán uralom története Europában 1. (Budapest, 1877)
Tizenkettedik fejezet. Konstantinápoly újból megnépesedése
a keresztény népek azon időben sínlődtek, s mely nem kis mértékben fokozhatta ez ozmánok megvetését a keresztény népek irányában, kik pénzért hazájuk, vallásuk és fejedelmük ellen harczoltak. Nándorfehérvár őrsége nem volt számos, de Hunyady kipróbált harczosaiból állott, kiknek mindegyike meg volt győződve, hogy a haza legnagyobb embere nem fogja őket cserben hagyni és sietni fog a vár felszabadítására. László király, alig értesült arról, hogy Mohamed Nándorfehérvár alatt táborba szállott, midőn a félelem által megrettentve rögtön odahagyta Budát és Bécsbe menekült; miáltal az amúgy sem kiválóan erélyes főurak még nagyobb tétlenségbe sülyedének úgy, hogy Hunyadynak és hű társának Capistrano Jánosnak, csak a legnagyobb erőmegfeszítések mellett sikerült egy 60 ezer főből álló sereget összehozni, melynek nagyobb része azonban roszul fegyverezett csőcselékből állott, melyet előbb a fegyverviselésben és a katonai fegyelemhez kellett szoktatni, mihez már csak nagyon kevés idő volt. Nándorfehérvár ostroma már tizennégy nap óta tartott, s ámbár a várőrség vitézül viselte magát, az amúgy is megrongált falakon máris veszélyes nyomai voltak láthatók az ellenség óriási lövegeinek. De Hunyady már közeledők, s ez új erőt adott az ostromlottaknak, kik a segély közeledését előbb észrevették mint az ellenség, ki ellen épen ekkor készült Hunyady egyik leghathatósabb és legérezhetőbb csapását intézni. Hunyadynak terve volt: egy segélycsapatot a várba bejuttatni, mi a további működésre fontos befolyással leendett. De ennek útjában állott az ellenség számos és jól felszerelt dunai hajónaszádja. Ezzel kelle tehát legelőször megmérkőzni. Hunyady, kinek csak csekély számú és többnyire kisebb hajók állottak rendelkezésére a július 13 és 14 közötti ését tűzte ki a támadásra, s