Berzeviczy Albert: Beszédek és tanulmányok 2. (Budapest, 1905)
III. Emlékbeszédek, visszaemlékezések - Beszéd Jókai ravatalánál (1904)
BESZÉD JÓKAI RAVATALÁNÁL. — Tartatott, 1904. évi május hó 9-én, Jókai Mór temetése alkalmával, a magyarkormány nevében. — Hat évtized vállalkozó magyar nemzedékének boldog megszokásává lett az a tudat, hogy Jókai a miénk, Jókai úi, alkot; nemi múlik el egy nap, melyen ezellemi életünk kimoseisházát tnlem gazdagítaná képzelete, szive, lángesze kifogyhatatlan ajándékaival. És nekünk meg kellett érnünk a napot, a melyen ridegen, elutasíthathatlanuul, kérlelhetetlenül ránk nehezedik a végzet: Jókai ui nics többé. Máshalandónak szelleme fényét, lelke erejét lassan, apránként oltogatja, fogyasztja a kor; szemünk láttára tűnik mind a kettő, kiszámíthatjuk végső ellobbanását, megbarátkozhatunk hiányának gondolatával. De Jókaiban megvalósulvan láttuk azt, hogy Istent az ő kegyelméből való művésznek és költőnek a dicsőségen kívül örök ifjúságot is szokott adni. Az alkotó erő, amely benne működött, mintha igazán egy örök létre lett volna szánva, sohasem árultál el a kor terhének nyomását. Megmaradt benne mindvégig a fiatalos idealismus, munkakedv és derült kedély, amely éppen mert magát