Borsodi Bányász, 1982. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)
1982-01-07 / 1. szám
4 BORSODI BÁNYASI Díjazott pályamunkák Lengyel Ferenc: Nándi bácsi huncutságai Lenézek a földre, egy táblát látok, ismerős névvel. Elgondolkodom. S hiába vagyok a temető bús lombjai között, az arcomon mosoly fut át, bár a vezetéknév nem látszik jól, de a keresztnév sokat mond ... A mosoly még többet: Nándi bácsi. Pillanatok alatt elmélyedek az emlékezés szép tengerében. Elém tűnik egy bányászember arca, kit all. világháború kergetett a világ országútjára, hogy munkát és új hazát leljen. Az óhazában is bányász volt. Sok ezer társával jött, hogy békét, otthont, kenyeret leljen. A felszabadulás mindezt megadta neki és a sok ezer többi társának is. Kemény akarattal álltak helyt mind a munkában, majd a család szeretetében. Nandi bácsiban volt még egy kis plusz is, a vígkedély, egy kis huncutság. Nem bírta a dicsekvést Ezen időkben nehéz volt a megélhetés, háború után a spekuláció volt az úr, mint olyan ezermesterféle, fúrtfaragott, nyírt, borotvált. Így esett meg, hogy Józsi bácsi megkérte őt. — Nyírja meg, Natvcsckam, nem bánod meg, hisz az asszony most is Pesten van, tudod, egy kis cserebere, ez-az, megfizetem, ne félj. Ó, de nagyképfi lett ez az ember — gondolta Nándi bácsi, hisz tegnap még sírva mondta: Elment az anyjuk megint, de úgy félek, egyszer elkapják... No, megállj ! — jött a gondolat. Adok néked egy kis leckét! És már ment is régi barátjához, akinek volt egy magnója. Akkoriban ez nagy kincs volt. Előadta tervét és megértésre talált, mert a barát is elég huncut volt. Dolga végeztével visszament Józsi bácsihoz: — Hallod, bátyám — kezelé a huncutságot —, fél hatra itt vagyok a szerszámokkal, megnyírlak. Nagy volt a köszönöm, a hálálkodás. Pont fél hatkor megérkezett. — Te, komám, úgy előlegbe elmegy-e egy stampó? — kérdi Józsi bácsi. — Hát... ha megkínálsz, attól még nem vágom le a füledet. Megitták a stampó pálinkát, ami igen jólesett. — Ülj le — mondta —, kezdjük el, mert így estére se leszel kész. Szép lassan belenyírt egy nagy keresztet Józsi bácsi hajába, mivel az kopasz frizurát rendelt. — Józsikám — szólt közben —, van még abból a jóféléből? — Van még — felelte az öreg, felállt és töltött. — Te, komám — szőtt Nándi bácsi — kapcsold már be azt a rádiót, hallgassuk meg, mi újság. — Legyen úgy — mondta Józsi bácsi és bekapcsolta. A magnóról jött a zene. — Isten, isten — kínálta Józsi bácsi a stampót. — Kossuth rádió, Budapest — szólalt meg egy hang a dobozból. — Híreket közvetítünk. A pohár megállt egy pillanatra Józsi bácsi kezében, mert a hír így szólt: — Juhász Józsefné, ormosbányai lakost a rendőrség tetten érte feketézés közben, az árut elkobozták, a tettest börtönbe zárták. A néma csöndet pohárcsörrenés szakította félbe: — Megmondtam ugye, az anyja..., megmondtam, hogy így jár majd. Siránkozott Józsi bácsi, most mit csináljon. Szaladgált fel és alá a 6-os kolóniában, mit csináljon, szaladt keresztbe nyírt hajával. A szomszédok nem tudták mit tegyenek, a frizuráját nevessék, mely ugyancsak mutatós volt, vagy felesége bezárásán sopánkodjanak. Mi lesz ennek a vége, i Nézett egymásra a két haver. És lám, a kolónia végén feltartik egy népes csoport. Öregasszony, batyu a hátán, szomszédok kíséretében. Józsi bácsinak még a lélegzete is megállt egy pillanatra: — Hát te? — szólt csodálkozva. — Mi van? — kérdi a felesége. — Tán nem láttál még, hogy így rám csodálkozol? — Hát béged nem zárlak be? Az imént mondta a rádió, hogy lefogtak feketézésért — Bolond beszéd! — felelte az asszony. — A rádiónak hiszel, vagy a szemednek? Mindaddig nem hitt a rádiónak, míg ki nem derült, hogy szeptemberben is lehet az emberrel a bolondját járatni, nemcsak áprilisban. Később ittak rá egy kupicávalt, de harag nem volt. Igaz, többé nem engedte az asszonyt feketézni, használt a lecke. Nagyon rossz, papírtalpú bakancsot adtak akkor a raktárból, és az emberek között erről folyt a vita. Másnap Nándi bácsi vállán átvetve, egy új pár csehszlovák bakanccsal jelent meg a bányászliget környékén. — Honnan az a jó bakancs? — kérdezték tőle többen is. Szemrebbenés nélkül válaszolta: — Ez pajtás, durabel bakancs, az előbb cseréltem a raktárban. Hát ti talán nem tudjátok, hogy két pár régiért adnak egy újat? Folyt tovább a beszélgetés, ám közben csendesen elpárologtak a csoportból, hogy meg ne előzzék őket. Na, jöhet a poén — gondolta Nándi bácsi és megszólalt: , — Figyeljétek csak a raktárajtót! Mindenki arra nézett, a raktárból két dühös ember jött ki, valamit a patakba dobtak, és mentek a többi felé. Mire a ligethez értek, a vászontarisznya már a zsebben volt. Legalább ne tudják meg, hogy ők ketten voltak a leghiszékenyebbek. * Az idő halad, már hízóra is telik, Jancsi bácsi roppant dicsekvő ember, hogy ő így, meg úgy, nyikkanás nélkül szúr le egy disznót. Nándi bácsi ezen csak mosolygott — Mi van, nem hiszed el? — kérdi János bácsi. — Dehogynem. Éppen azon gondolkodtam, kivel kéne leszúratni a kucamat. — Nagy? — kérdi János. — Másfél mázsa... — Mikor akarod? — Szombathoz egy hétre ráérsz? — kérdi. — Rá én, a krisztusát! Legalább jóllakik a család — gondolja. — Na kezet rá, ne hívj most! — És mondd, jó hurkát tudsz csinálni? — Én-e? — kérdi János bácsi. — Megnyalod a tíz ujjad! Hisz’ a hurka ér a legtöbbet a disznótorban ! Akkor megegyeztünk? — Meg — teleli Nándi. — Szerzek most és szólok. Mikor eljön a péntek, sacfl Jánosnak. — Na készülj, ,János, holnap szombat, reggel korán, gyere. Vagy két koránkelőt kerítek, akik segítenek lefogni a disznót. Reggel János bácsi jó kedvvel ébred. — Micsoda nap lesz a marié !— gondolja. Veszi, a cókmókját és elindul. Nándi bácsi már sürögforog az udvaron, kezében a pálinkásüveg, és mellette a két szomszéd. — Iszol-e egy kupicával? — kérdi Jánost. — Na hallod, elég hűvös van, jól fog esni. — Na, akkor isten, isten. — Mindjárt jövök — szól Nándi. — Hová mész? — kérdi János. — Kén még valaki megfogni, mert igen fürge, oszt eltalál szaladni — feleli Nándi bácsi. — Tőlem aztán nem hiszem — és már peng a kés az acél alatt, éleződik. — Én kész vagyok! — mondja János bácsi. — Gyerünk! Odamennek az ólhoz, ahonnan gyenge nesz hallatszik, két oldalra állnak, csörömpöl a lakat, nyílik az ajtó, és egy jól megtermett kandúroson el vészjósló sebességgel. A szomszéd, aki tudja és érti a csíziót. — Ez bíz megugrott — szólal meg. — Mondtam, hogy fürge — így a gazda. — Miért nem vigyáztatok? De János bácsi is rájön, hogy itt már nem csillogtathatja tudományát, összepakolja a szerszámokat, elindul haza. Pár méter után visszanéz, mert hallja, hogy Nándi bácsi kiabál utána: — Hallod-e komám, igyál meg egy felest! Megitták a békepohár tartalmát, és elindult haza János bácsi. Motyogott az orra alatt: — Hiába, nagy frász ez a Nándi.« 1982. .Január 1. Szuhavölgy szenvedélyes kutatója — Tudja, ki ismeri igazán Szuhavölgy történetét? szegezték nekem a kérdést nemrégiben. Megvallom, fogalmam sem volt róla. — Lenkey Elemér — világosítottak fel, kíváncsiságomat kielégítendő. * Munkahelyén, Feketevölgyön kerestem meg. Műszak után volt. Arca fáradtságról árulkodott, de a beszélgetésre szemmel láthatóan mégis készséggel vállalkozott. Tekintete a hit és az akarat erejéből táplálkozó emberek fényével telt meg: — Történelemről ? Bármikor. Kiváltképpen, ha Szuhavölgyről van szó. Tudja,hogy nem is Szuha volt eredetileg, hanem Zita, ami azt jelenti: száraz. Tehát Szárazvölgy is mondta, magyarázta tovább, kifogyhatatlanul. Rövid idő alatt annyit tudtam meg a vidékről, mintha könyvtárakat, levéltárakat böngésztem volna át. Lenkey Elemér színes, szuggesztív egyéniség. Nevezetes történelmi család leszármazottja. A szerteindázó, nagy múltú família egyik tagja például az a Lenkey János, akit Petőfi is megénekelt, mikor az a szabadságharc hírére hazaindult legendás lovasszázadával. Nem mindennapi ember Lenkey Elemér sem. — Szuhafői vagyok, most is ott élek, noha közben körülnéztem a világban. A polgári elvégzése után a kassai gazdálkodóiskolába kerültem. Aztán jött a háború ... Besoroztak. Csak ‘46 májusára keveredtem haza a francia fogságból. Egy ideig apám földjén gazdálkodtam, aztán pedig másutt próbáltam megtalálni a helyemet. Végül ’56- ban a bányánál helyezkedtem el. — Hogyan került kapcsolatba a történelemmel? — Mindig érdekelt a múlt. A helytörténeti mozgalomba még polgáris diákként kapcsolódtam be. Tóth Miklós, helybeli lelkész megkért, hogy segítsek neki Szuha fő helytörténeti statisztikájának elkészítésében. Örömest vállaltam. Az egyházi irattárban rengeteg érdekes anyagra bukkantam: királyi leiratokra, végzésekre, parancsolatokig, amelyekből a számomra érdekeseket lemásoltam magamnak. — így kezdte el gyűjteni a vidékre vonatkozó dokumentumokat? — Igen. Az ódon irattár hangulata és a kutatómunka izgalma pedig egy eletre megfogott. Azóta is erre áldozom minden időmet. — Nyilván sok mindent sikerült feltárnia. Fölfigyeltek-e erre a szakemberek? — Először a keleméri Tompa Mihály Múzeum vont be kutatásaiba. Iratokat, relikviákat gyűjtöttem 1960-ig. Később a miskolci Herman Ottó Múzeum úgynevezett baráti köre hívott meg. Külső munkatársként folytattam a helytörténeti munkát. Az Országos Széchenyi Könyvtártól is kaptam megbízást. Most Újszászy Kálmánnal, a pataki kollégium professzorával és a debreceni egyetemmel vettem fel a kapcsolatot. — Mi lett a tárgyi emlékek sorsa? — Egy részük a múzeumokaba került. Még a pesti ipartörténetibe is vittek belőlük. A többi... kimondani is szörnyű: elkallódott! Fontos korabeli dokumentumok, köztük egy felbecsülhetetlen értékű vaskohászati térkép. Pedig hivatalosan avatott kezekre bíztam őket! Egy kevés megmaradt, s főképpen a jegyzeteim gyűlnek szépen. Közben folytatom az ásatásokat is. Ezekből áll majd össze a széttöredezett idő, Szuhavölgy régmúltja. — Ki segít önnek ebben a nagy vállalkozásban? — Sajnos, senki. Támogatást se kapok. Egymagamban jóval nehezebb. A lányom történelemtanár lett, de nem mutat hajlandóságot ez iránt. Csupán a feleségem segít. Miben? 6 gépeli a kézirataimat. Nagyon sokat jelent! — S ha összegyűlt kellő mennyiségű anyag? — Nekilátok a rendszerezésnek. Jó lenne kötetbe szedni, hogy ne tűnjenek el nyomtalanul. Tudja, milyen fontos terület Szuha völgye? Az ember megjelenése óta lakott! Jómagam is számos, bizonyító erejű leletre bukkantam. Az ősember, az avarok után a honfoglalás korában a Sajó kanyarulatánál letelepedett Aba nemzetség Csobánka törzse húzódott föl ide. Figyelje csak a neveket: Korpás, Pető, Zádor, Веке. _ — Csak ezt a témakört kutatja? — Mindent, ami erre a vidékre vonatkozik. Újabban Szuhay Mátyásnak, Szuhavölgy egykori urának életével is foglalkozom. Feldolgozásra érdemes életút. Milyen szép is volna egy kis kutatókört alakítani, amely folytatná a gyűjtőmunkát, megírná a völgy történetét és létrehozna egy helytörténeti múzeumot, hogy mindenki megismerhesse szűkebb hazánk történetét! — mondta végezetül Lenkey Elemér, Szuhavölgy múltjának szenvedélyes kutatója. Tamás Tibor Szuhavölgy kuruckori birtokosának családi címere Lenkey Elemér, egy XVII. századi egyházi jegyzőkönyvvel Fotó: Kozma Új szerepben az olimpiai falu Moszkva délnyugati városrészében a metróállomástól egyenesen az olimpiai falu lakótömbjeihez visz az út. Iskolatáskával a hátukon, gyermekek szaladnak ki az iskolából, a háziasszonyok bevásárlótáskákkal igyekeznek hazafelé. A mikrokerület 18 épülettömbjében . 3400 moszkvai család kapott otthont. Tizenötezer ember lakik itt azóta, hogy 1980 nyarán, a Nemzetek terén levonták az olimpiai zászlót. A tér ma is a „falu” sajátos központja, ahol üzletek, szolgáltató létesítmények, színház várja az embereket. Az ezer férőhelyes négy éttermet rövidesen egy épületkomplexumban egyesítik. A színház 1100 férőhelyes nézőterét a legmodernebb berendezéssel szerelték fel. A színpadon bármilyen előadást — operát, beletett, drámát — bemutathatnak, s hangversenyeket rendezhetnek. A tervek szerint a színpadot a közeljövőben átépítik, ötsoros, emelkedő énekkari emelvényt szerelnek majd fel. A Nemzetek terétől kissé távolabb található a Sportpalota, amelynek tornatermeibe úszómedencéibe rendszeresen látogatnak el a mikrokerület lakói — a legkisebbektől a 70 éves öregekig. A fehér kőből épített tatba oroszul és latinul bevésett háron szó: „Gyorsabban, magasabbra, erősebben” ma nemcsak az 1980-as nyár sporteseményeire emlékeztet, hanem sajátos jelmondatává vált azoknak, akik az olimpiai játékok után a faluban kaptak otthont. Ki tudja, talán pár év múlva az olimpiai dobogó legmagasabb fokára lép fel az a kisfiú, aki most jól megpakolt sporttáskával siet a Sportpalotába a napi edzésre. .. Jurij Spakov (AFN)