Borsszem Jankó, 1869 (2. évfolyam, 53-104. szám)
1869-11-21 / 99. szám
426 Borsszem Jankó November 21. 1869. HÍRESEK ARCZKEPGSAMOKA. Lipotniczky ő Méltósága. Fél éve, hogy ama berlini lelkipásztor esketés alkalmával egy menyasszonyt, mert holmi időelőttiség mellett is koszorúsan jelent meg az oltár előtt, derekasan pofont simított. T. i. igy nevezte ő a dolgot a törvényszék előtt. „Ich habe ihr die Backe gestreichelt.“ A baj csak az volt, hogy a tiszteletesnek nagyon akusztikus tenyere volt, s ez a templom akusztikájával egyesülve, elhitette a tanukkal, hogy a simogatás csattan, s igy a törvényszék a tiszteletest el is ítélte. Már most ebből állítsa föl magának a t. olvasó a hármas regulát és kombinálja ki, hogy ha az, mit egy közönséges pap simogatásnak vall, mégis csattanásnak bizonyul be, mekkora pofonvágás lehetett az, melyről egy méltóságos püspök is bevallja, hogy erősebb nyomintása volt a szokott bérmáló legyintésnél ? Bizonyára elég erős arra, hogy mi is részünkről meglehetős, habár a szokottnál nem erősb nyomással elbérmáltuk ő Méltóságát Lipotniczkynak, s egyszersmind elő is léptettük a rézi - episcopusnak. Jó szerencse volt még arra a nevető kislányra, hogy ő Méltósága, mint kijelenteni kegyeskedett, nem találta őt méltónak a szentségi adtásra; mert ha méltatlanu 1 is ily mérvig részesült a malasztban, mi óvta volna meg 24 fogát, ha méltónak találtatik ? Az egész esetet azonban örvendetes tudomásul veszszük arra nézve, hogy a „holt kéz“ elvégre néha mégis „eleven“, és hogy nem csak venni, hanem osztani is tud. B. J. »«gas* CLERICALIA. Equites et equi. Hol lovagok vannak, szükség ott lenni lovaknak. Hogy lovagot, nyerget s terhet ezek vigyenek. Ló kell, ló, hogy azon, ki lovaggá lett, lovagoljon . Rajta tehát lovagok — mig kirúg a lovatok ! * * * A fekete vár. Napderűs észlénynyel mit küzdőtök a borús éjjel ? A vak hegysögiek tábora meg nem ijed ! Rettenetes várfal — daczol a poklok kapujával . Ámde az isten előtt — nem rogye szét az erőd ! * * * Sz.Fehérvári Auto-dafe. Készítik a máglyát — körül azt testvérszivek állják : Sok szentképü öreg — s áhitatos tömegek. Serczeg a máglyarakás — e pokolbeli istenimádás, S füstje az égre tolul — ördögi áldozatul. Elpirul a mennybolt — a földet terheli szennyfolt, a kárörömében alant — a pokol ül diadalt. A szeretet lelkét — fölkentjei tűzre vetették : Veszszen el, a ki szeret — máshitű embereket! Hegysögi szent érzet — hogy utáljuk az emberiséget ! Éljen a lelki nyerész — veszszen az értelem, ész ! Átkozatos nyelvek — mernek hirdetni türelmet ! Véled, eretnek elem — köztemetőnk se legyen ! Sem közös iskola, sem közös egyház, sem közös isten Hegymögivel nincsen átok a többieken ! Dús és koldus püspökök, Oszlopi a hitnek — kell, hogy confratereiknek Nyújtsák azt, mi„segély“ —és ne adózza szegény. THINBÁL. * * * -V VISSZAVONÁS. Ezer bocsánatot kérek a tekintetes közvéleménytől, hogy annak idején oly éktelen zajt ütöttem személyemmel, és érdemeimmel. Az is csak vak lárma volt. A buzgóság, melylyel működtem, szintén csak vak buzgóság volt. Töredelmesen visszavonom mindazt, amit valaha kegyes, jóakaró pártfogóim ellen közzétettem. Ők mindig az intézet ügyeinek éltek, csak én voltam a hibás. Izgogató voltam, s nem igazgató. A t. ez. közönség szeméről , remélhetőleg le fog esni a hályog, s ígérem, hogy máskor nem fogok ily vaktában nekimenni a falnak. Reményem továbbá, hogy az intézet hitelén történt repedéseket ezennel bevakoltam. Világtalan növendékeimnek szeme elé fogom tartani, hogy világos, miszerint a bizottság gyöngéden gondoskodik róluk. Mondván : Átlátjátok szavaim igazságát. Aki nem hiszi, az szemtelen. Vakapátok! Dr. Szidorik Mihály.