Borsszem Jankó, 1870 (3. évfolyam, 105-156. szám)
1870-01-02 / 105. szám
Бокsstem .Jankó HÍRESEK ARCZKÉPCSARKOKA. Karel К Нс. Az egész nyomdát felforgattuk, hogy ékezetes e betűre akadjunk. Nem került. Már pedig az én klícsem sokat ad arra, hogy ékezet legyen az ő c-je fölött. Vettünk hát egy vesszőt és hegyébe forrasztottuk a c-nek. Miött a ,,B. Jankó“ Prágába származott, a cseh lapok nagyra voltak vele, s méltán, hogy honfiuk a magyarországi művészek között, nemében egyetlen, hanem azután ugyancsak meghurczolták azért az ékezetlen betűért, s szemére lobbantották a mi ártatlan magyar cs-nket. Ha egyebet nem kívánnak tőlünk ott a Moldva partján, még Riegert is hosszú c-vel írjuk ezentúl. Hogy került Klícs a ,,B. Jankóba ?“ Furcsa találkozása a véletleneknek. Épen hogy lapunk második számát volt rajzolandó Jankó, szembajba esett. De nem elvi, már mint borsszembajba, mert az „Üstökös“-be és ,,B. Miskába“ is idegen kéz rajzolt akkor heteken keresztül. A prágai ,,Politik“-hez akkoriban egy cseh életlap „Veselé listy“ mutatványszáma volt csatolva. Rajzai rendkívüli humort árultak el. Rajzoló és szerkesztő bizonyos Karel Klícs Brünnben. Épen e mellékelt szám csavarta orrát a staatsanwaltnak, s Klícs sajtóperbe. A cs. k. sajtóperbe keveredett, ami nagyon különbözik az esküdtszéki sajtópertől. Ez a második véletlen. Telegramm : „akar-e Klícs úr Pestre jönni „B. Jankót“ rajzolni ? Drahtantwort bezahlt.“ Válasz: „szívesen. Holnap indulok.“ Harmadnapra betoppan nálam egy borzas fejű, vidám ábrázatú, Csupaszképei emberke. Azt hittem, vándorló rézöntő legény. — Akit akar ? — Jó szem Klícs! Nagyon furcsán nézhettem rá, mert elfakadt nevetve. Félóra múlva a legjobb barátok voltunk. Még aznap rajzoltattam meg vele a „Borsszem Jankó bohócrestélyét.“ A harmadik véletlen meg az, hogy Klícs inkább tollal tud rajzolni, mint annál — s a negyedik véletlen az, hogy ugyanekkor támadt fel egy tynkográfus Izraelben, ki titkos eljárás szerint vonja le és metszi czinlemezre a tollrajzot — s az ötödik véletlen az, hogy szerződésileg egyedül csak a „Borszzem Jankó“ számára dolgozik e vegyész. Világos jelek odamutattak, hogy lapunk kedvező csillagzat alatt született. Miután e számmal, úgyszólván, családi ünnepet ül Borsszem Jankó, ne vegyék rész néven kérem, hogy a nyilvánosság elé lépünk belügyeink egy részével. Nincs mit restelnünk, sőt. .. Az ajtón csöndes vakarás, s utána éles ugatás. Ez Klícs. — Potyeszom ! Entrez ! Valaki az előszobában ékesen kezd el fuvolázni — a balkeze mutatóujján. Ez Klícs. — Entrrrez ! Herrrein ! Vagy két napos gyermek nyöszörög a küszöbön. Ez is Klícs. — Zatrrraceni! Szabad ! Végre betolja boglyos üstökét, így szokott beköszönteni. Aztán nagyot vigyorog s kukorékolva nyakamba borul. Elkezd csehül szónokolni, leül a zongorához és fönt érintett fuvolájával kiveri a Ziska indulót. — Nour doctore, mi van újság ? Nagyon szeret magyarul beszélni, én meg csehül. — Tamás fotográfia ! — Klícs megnézi, s ahoz képest, lehet-e az illető áldozatot egészen tönkre tenni, vagy a hízelgő fényképész jóvoltából csak kissé megnyomorítani : szeme villog, vagy orrát fintorítja. Mikor először látta Nyáry arczképét, majd kibújt a bőréből az öröm miatt. Hát még mikor Madarászra, Están bácsira és Tiszára került a sor! A miniszterelnök estélyein pillantá meg először áldozatait. Hogy megálltak előtte jó Nyári, nagy Tisza, s édes Ghyczy, el volt ragadtatva s naivul igy kiáltott föl: — Nini! Ezek az urak, hogy hasonlitanak az én carricaturáimhoz! Ha képtárgyat vázolok előtte s elmondom neki, hogy ez az úriember vastag, öntudatlanul felfújja képét ; ha azt, hogy ez a kortes atyafi részeg, ösztönszerüleg ittas ember módjára elereszti kezét lábát s csaknem rám esik; ha pedig valami ingerlő női alakot kérek tőle , az állótükör elé szalad, s kaczéran drapírozva pecsétes dolgozó kabátját, egyik lábának hegyére áll s a másikat cancaube kezdi emelgetni. Még ki sem ejtettem a szót, már átértette mit akarok. Felfogása villámgyors, képzelete gazdag. Hogy is értette, érezte volna meg máskép a magyaros eredetiséget ily rövid idő alatt ? Csak azt mondjam neki: demokrata! — már ott bőg a papiroson a czafatos bajuszu, félszemü hazafi, vagy emelgeti félelmes fokosát a vastagnyakú, szakála nagy, rajthozlis kortes. S épen ez impressionibilitás folytán nincs saját modora. A társadalmiakban holl Bertall, Hadol vagy Grévin. A magyar genreban Jankó lebeg előtte, kinek zamatos eredetiségét őszintén csodálja. Majd Dórét követi, majd Schnorrt. S tán csak azért nem modoros, miután fiatalságánál fogva még nem állapodhatott meg teljesen. De humora, szemme mindig van s ami arczképtorzításainak merész, geniális voltát illeti, csak egy versenytársát tudom, Gill Andrét, a párisi „Éclipse“ rajzolóját. Csakhogy aztán az nem tud olyan Estániát, se Tiszát irni, mint Klícs. Soká szabódott az ellen, hogy arczképét megmutassuk a ,,B. Jankó“ olvasóinak, mert szerény, akár egy tizennégy éves leányka. Végre mégis ráadta borzas fejét és — tamás Klícs! B. J. Január 2.1970.