Borsszem Jankó, 1915. július-december (48. évfolyam, 27-52. (2482-2507.) szám)

1915-07-04 / 27. (2482.) szám

Aratunk Arany nap­ont tündöklő sugarat, Megjött a nyár. A magyar most arat. Sárgult mezőkön fényes kasza peng, Áldott vetés arany kalásza reng. Sü­­eg a munkás, szinte szédítő, Ugyan ránk ért a nagy munkaidő, A legnagyobb, amelyet nép megért: Most küzdünk, dolgozunk — az életért. Az életért, mely magyar földeken Kalászba szökken, dúsan, délcegen, Melyből kenyér lesz, vérünk’ növelő, Vérünk, mely buzgón buggyan most elő. S az életért, a másik életért, Melyet csak büszke, szabad nemzet ért, Mit félve sejt csak szolga-náció, Melyet szép élni, s melyért halni jó. Világ, most nézd aratni a magyart! Csillog a kasza és villog a kard, Dőlnek a rendek, dőlnek a sorok, Verejték és vér egyaránt csorog. Magyar alföldön s nagy lengyel mezőn Mi dolgozunk, fáradva, vérezön, Itthon asszonyok, vének, gyerekek, Idegen földön magyar seregek. Folyik a véres, roppant aratás S hol elhullott egy-egy magyar kaszás, Sírján pipacs női, vadvirág virul, Míg álmodik hazája tájk­ul. A földről, hol bölcsője ringa rég S amelyből néki nem jut egy marék, Hogy fejét rajta nyugtassa a holt, Melynek harcosa és munkása volt. Kedves Borsszem Jankó ! Meglátogattam egy sebesült barátomat, aki az Auguszta-alap hadikórh­ázában lábbadozik. A kórháznak kis kertje is van, fákkal, pázsittal és kavicsos fehér utakkal. Lesétáltunk a kertbe. Éppen dolgoztak, még­pedig lábbadozó orosz hadifoglyok. Egy orosz a kavicsos úton kis kézi hengerelőt tolt, hogy az utat járhatóvá simítsa. Barátom nevetve kiáltott fel: — Szeptember óta harcolok az oroszok ellen, voltam Lengyelországban, voltam Galíciában, voltam a Kárpátokban, de most látom először ezt a híreset, ezt a sokat emlegetettek — Mit? — kérdeztem. — Hát az orosz gőzhengert. Mesterséges élesztés Két baka könnyű sebbel a kötözőhelyre kerül. Várnak, mert az orvos el van foglalva nehezebb bajo­sokkal. Ezek között néhány muszka is van. Az egyiket egy patak partjáról hozták elő, ott feküdt a szerencsétlen megsebesülve, arccal a vízbe fordulva, de még nem volt halott. Az orvos mesterséges légzést kísérelt meg rajta. Nekigyűrkőzve nagy buzgalommal kezdte a hanyatt fekvő elaléltnak karjait ritmikusan emelgetni, ahogy azt ilyenkor szokták. A két baka csodálkozva nézi az esetet, hol a buzgólkodó orvost, hol a sápadt, lehúnyt szemű oroszt. Végre az egyik, mivel hogy soha nem látott még mesterséges légzést és sejtelme sem volt arról, hogy az mire való, meg merthogy hónapok óta csak irtotta a muszkát és el sem tudta képzelni, hogy a muszkával mást is lehet tenni, mint irtani, így szólt: — Ugyan mit akarhat az a doktor attól a sze­rencsétlen muszkától ? Mit macerálja, hiszen meghótt az már anélkül is! A kételkedő — De hallod kérlek, mondd meg a dolgot őszintén és igazán, úgy ahogy van, nekem ne beszélj olaszul! Angolkór — Adat az átkeresztelésekhez — Hat éves lányok beszélgetnek. — És neked mi bajod volt? — Angolkórom volt. — Jaj, Stefiké, nem szabad ilyet mondani. — Csúnyát mondtam talán ? — Neked nem angolkórod volt, neked nemzeti kórod volt. — Vájjon mennyit kereshet­tek eddig a balkáni semleges államok ? BORSSZEM JANKÓ , 1915 július 4

Next