Borsszem Jankó, 1916. január-június (49. évfolyam, 1-26. (2508-2533.) szám)
1916-05-28 / 22. (2529.) szám
1916 május 28 BORSSZEM JANKÓ9 megbökte a homlokát. Gondolkodott. Mert hiszen a dolog még nincs elintézve. Hogy küldjék föl a minisztériumba a sáskát? Vonaton, futárral? Ez itt a bökkenő. Idegen emberre nem lehet bízni. — Megvan! — kiáltott föl magában az alispán — fölviszem én magam. És másnap délelőtt már jelentkezett is a miniszternél, kezében az aranyozott dobozzal, amely valóságos műremek volt. Előadta a sáska-ügyet, átnyújtotta a jelentést és félig előrehajoltan várta őexcellenciája intézkedését. — Mindent megteszünk, alispán úr, — felelt vontatott hangon a miniszter , hogy a veszedelmet az önök virágzó városának derék népéről elhárítsuk. A miniszter arról is megnyugtatta az alispánt, hogy sürgősen fog cselekedni. Ezzel véget ért a kihallgatás. Az alispán boldogan távozott, lelkében ama fölemelő tudattal, hogy megmentette a vármegye szemefényét. A miniszter pedig állta a szavát. Berendelte az államtitkárt, a tanácsosokat, az előadókat és a fogalmazókat, órák hosszat folyt a tanácskozás, hogyan lehet leküzdeni a veszedelmet. — Elsősorban kormánybiztost fogunk leküldeni a veszélyeztetett vidékre — jelentette ki komolyan ő nagyméltósága. Aztán apróra megbeszélték a teendőket. A miniszter úr feszent egy csinos fiatalemberért, aki egy esztendő óta heverészett valamelyik fogalmazói szobában. Serleghy Pál, akit hatalmas protekció segített be a minisztériumba, néhány pillanat múlva jelentkezett. Négyszemközt voltak. — Önre, fiatal barátom, — szólt hozzá a miniszter — nagy és nemes misszió vár. Sáskától veszélyeztetett vidékre fogjuk önt kormánybiztosként leküldeni. Serleghy hajlongott, fülig pirult, nem jutott szóhoz. — Átérzi ön e hivatás fontosságát? — Igen — dadogta a fogalmazó. — Akkor legyen elkészülve, hogy holnap utazik. A fiatalember ragyogó arccal távozott s fűnek-fának elhebegte az ő váratlan szerencséjét. A miniszter pedig ennyit gondolt magában: — No, végre ezt a dologtalant is leráztam a nyakamról! Remélem, most már nyugton hagynak a protektorai. Serleghy Pál ünnepségek között vonult be a sáskavárosba. Hatalmas dikciókkal üdvözölték s a város mentőangyalát látták benne a hatóság urai. A sáskabiztos nagyon komoly ember volt; kijelentette, hogy ő a munka embere. Ide is dolgozni jött. Azonnal értesítsék a gazdákat, hogy holnap kezdődik a nagy irtás. Mindenki lássa el magát esernyővel. A magas kormány kellő számú viaszkos vászonról gondoskodott, amelyekre a sáskákat ráterelik s aztán a föld alá temetik. A kormánybiztos szava parancs volt. Ezrével gyülekeztek férfiak, asszonyok, gyermekek és eloszoltak a várost környező földeken, amelyek feketéllettek a kinyitott esernyőktől. Teljes egy napig folyt a hajsza. Ott volt a kormánybiztos úr személyesen, a vármegye, a város, a legutolsó cselédig. És talpon volt az egész vidék. Este hét óra volt, amikor a város gazdasági tanácsnoka odaállt a kormánybiztos elé: — Tisztelettel jelentem Méltóságodnak, hogy a sáskairtás befejeztetett. Becslésem szerint legalább is százezer tücsök hullott a viaszkos vásznakra. A biztos elsápadt. — És a sáskák? — hápogta a méltósága. — Méltóságos uram, sáska csak egy volt, azt is fölvitték a magas minisztériumba. A vármegyei urak a fogukat szítták, soknak a háta borsódzott, egy írnok hangos hahotára fakadt, csak Serleghy őrizte meg a nyugalmát. Kimért szavakkal szólt: — Jelenteni fogom a magas kormánynak, hogy a várost megszabadítottuk a veszedelemtől. Nemcsak a sáskákat pusztítottuk ki, de a tücsköket is. Molnár Jenő Aesopusi mese a telhetetlen kutyáról