Borsszem Jankó, 1922 (55. évfolyam, 1-52. (2814-2866.) szám)

1922-01-01 / 1. (2814.) szám

4. oldal Szilveszter Elváltunk s egyedül baktattam én tovább. Borzongó téli éj volt, örvénylő, mély ködéből Mint sárga, reszkető, kerek suhancpofák. Sápadt lámpák derengtek, kínlódó, gyatra fénnyel. És bennem fölszakadt: istenem, hát miért kuli kiverten, mint az eb, kószálnom épp ezt éjjel A lucskos, néma u­ccán, magamban, fázón s félen? Görnyedtem babonásan hallgattam, hogy utánam Halkan húzódik klap, klap, fáradt lépteim árnya. A lámpák beteg fénye cirógatta a hátam. Éreztem és némán csak mentem a sötétbe’ S gondolkoztam: miért? — küzdés, törődés, lárma? Minden hiába múlt nap tenger keserűsége?... Egy volna jó! Pihenni... feküdni síri ágyba’. Oh, sírni, sírni kell, megszabadulni végre. Az égő könnyözöntől, mely meggyűlt szívem alján. Minden panaszomat belesírni az éjbe. Fejem lehajtani egy lányos, drága vállra, Hajába, amely fénylik illatosan és barnán, Mint rég elmúlt időknek szép, szertefoszlott álma, Amely már vissza nem jö, hiába is akarnám. Ha lenne kisfiacskám vagy gyönge kisleányom!... Egy cél... Akármi halvány, de éltető remény. Ki csöppnyi ajakéval, ha gondjaim lehányom S megtérek este hozzá a munkától levertem — Hitet és önbizalmat csókoljon majd belém! Ki engemet szeret s akit szabad szeretnem: Egy kisgyerek, parányi, szőke és — az enyém. De várni, várni, várni?... Hogy nagysoká’, mikor tán örülni sem tudok már s köszvényes nyűg az élet. Sebektől elborítva, átkoplalt pálya ormán Elérem mind, miért a vágyak most, most gyötörnek. Mindazt, mi álmaimban ma még rajongva éget. Mi fáj és egyre fáj még, bár lassú méreg öl meg S mit soha méltóbban már nem áhitok, míg élek. Ki mondja meg nekem, hogy mért vetett ki engem Az ismeretlen végzet e végtelen viharba, Kormánytalan hajócskát, hogy roskadozva lengjen Az Ínséges vizekben?... És hogyha így teremtett. Mért nem fénylért rám szánón rejtelmes Istenarca? Miért, hogy meg nem látja, hogy kis szolgája szenved? S miért, hogy nem tanított zengő, szilaj szavakra? Tudom, sok millió van, kinek mind­ez a sorsa. Ki torz kis életén át vergődik rat igában. De soha senki jobban nem vágyott csillagokba És ragyogóbb se volt még rongyosabb koldus álma, Ki, — jaj, csúf végzetem — hogy minden szépséget láttam. Éhes, kerek szemekkel egykor búsan megállva A tündöklő világnak faragott kapujában. ...És meglehet, hogy egyszer rámvillan a szerencse... Dehát minek tovább: gyötrődve, sírva menni? A völgy olyan sötét... és minden csúcs oly messze. Gonosz lázak bujkálnak a lucskos éjszakában. Kihez beszélsz itt, árva? Jobb lesz már hazamenni­e a szűk, sötét szobában kihúzni rossz vaságyam. Mit lágy kézzel puhára nem vetett soha senki. Bács Demeter Vidáman, frissen lép 55-ik esztendejébe a Borsszem Jankó. Csak az idő múlt el fölötte, ö maga fiatal maradt, csak az emberek és a viszonyok változtak meg körülötte, ő maga változatlan maradt. Több mint félszázad tűzpróbája jegyezte el a halhatatlan­­sággal, a kis Borsszem Jankó a magyar műveltség kincsesházába örök lakóként költözködött be és onnét kilakoltatni nem lehet többé. Amit ez a csöpp jókedvű legény 55 éven át fürge kezekkel össze­hordott: a magyar szellem és szellemesség, a humor és a szatíra, a tréfa és az éle páratlan gyűjteménye. 55-ik évében is az lesz a Borsszem Jankó, aki volt: harcos, szókimondó, ízig-vérig szabadelvű, nemzeti s főképp mulattató, szomorúságot oszlató, torzító, de mindig jószándékú tükre a közéletnek. A Borsszem Jankó mai fegyverhordozói meghajtják zászlójukat a régi gárda előtt és vígan mennek tovább a maguk­csinálta új ösvényeken. Mosolygó arccal előre! Ha valaha, úgy most van legnagyobb szükségük gond­űzőre az elcsüggedt magyaroknak. A Borsszem Jankó szerkesztősége t­­A NG VERSENY A Kt­NARt-giALU~A 5­0 V A tihanyi visszhangnál Felelőtlen elemek. — Hogyan egyeztessük össze a mi el­veinket Kállay Tiborral? A visszhang. — ...ti­borral! PLA5Z T/h'/i/ A15ERLETEfg /f SENTES H/zl ELÁS TEHÉN BORSSZEM JANKÓ 1. szám

Next