Brassói Lapok, 1972 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1972-04-08 / 14. szám

RIPORT ét évforduló indított el Zajzonba, mindkettő Zajzoni Rab István költő emlékezetét idézi. Az első évfordulóról, születésének száznegyvene­­dik évfordulójáról szülőfaluja „megfeledke­zett", akárcsak sok más előbbi évfordulójáról, noha a februári közművelődési csúcsidény időt és teret is engedett volna a megemléke­zésre. Májusban Zajzoni Rab István halálának száztizedik évfordulója ilyképpen adósságtör­lesztésre is kínálkozó alkalom. Az adósságtörlesztés szándékával és érze­tével szegődtem magam is a „tűnő idő nyo­mába", hogy felkutassam azt, mennyiben, hogyan és miként él a mai Zajzon köztudatában egyetlen költő­ szülöttének az emlékezete. Erre a búvárkodásra egyébként Halász Gyula is felbátorított, aki a Haladó Hagyományaink sorozat­ban 1959-ben közzétett Zajzoni Rab István kötet vé­gén megjegyezte, hogy többek között „különböző magánközlések a csángóság és a költő rokonai köréből" szolgáltak forrásanyagul. Halász Gyulát, aki majdnem át is lépte a „szá­zadik év küszöbét", megkérdezhettem volna, melyek voltak e „különböző magánközlések". Sajnos, el­mulasztottam, s így be kellett érnem ezzel a kevés­bé célravezető, kevésbé eligazító biztatással. Egyébként Halász Gyula az említett Zajzoni­­könyv előszavában nemcsak tudományos igénnyel, hanem tudományos eredményességgel és rendkívüli tájékozottsággal, ma is helytálló értékítéletekkel vázolta fel a „nagy tehetségű, nemes gondolkodású, népért és szabadságért hevülő magyar költő" küz­delmes életútját, küzdelmes irodalmi pályafutását. Noha a Halász Gyula alkotta Zajzoni Rab István­­portré aligha szorul kiegészítésre, nem találtam-ta­­lálom érdektelennek a költő utóéletét vizsgálni, az úgynevezett „hálás utókort" megszólaltatni. Az általános iskola tanárijában Bartók Elemér igazgatóval és Rab Matild tanárnővel beszélgettünk Zajzoni Rab Istvánról, hozzájuk fordultam azért az eligazításért, amelyet — jóvátehetetlenül — elmu­lasztottam Halász Gyula bácsitól kérni. Megkaptam, de jegyzetfüzetembe már jóval kevesebb­ rokon ne­ve kerülhetett, mint annak idején a Halász Gyuláé­ba : Sipos Katalin, Rab István, Csíki János. .. Bartók Elemérrel az iskola monográfiáját, egyéb iratokat lapozgattunk, hátha rábukkanunk valami­lyen Zajzoni-emlékre. Nem bukkantunk. Nem buk­kanhattunk, hiszen a zajzoni iskola csupán 1872-ben nyitotta meg kapuit, s az iskolateremtéshez Rab István, a költő édesapja is hozzájárult. S az iskola ? Őrzi-e, ápolja-e a költő emléke­zetét ? — Az utóbbi tíz esztendőben kétszer emlékeztünk meg Zajzoni Rab Istvánról az iskolában. De na­gyobb emlékünnepséget, amely az egész falut meg­mozgatta volna, nem rendeztünk — mondta Rab Mah­id tanárnő és „ráérezve", hogy a két megemlé­kezés igencsak kevesellhető, hozzáfűzte : — Időnként osztályfőnöki órákon is beszélünk róla. Bartók Elemér igazgató : — Két évvel ezelőtt szándékoztunk egy nagyobb Zajzoni-emlékünnepséget rendezni. Megbeszéltük részleteiben a műsort is, a gyermekeknek kiosztot­tuk a verseket — már tanulgatták —, de nem ala­poztunk „önerőre", szándékunkban állt jeles köz­írókat, színészeket is meghívni. Végül úgy tűnhetett, túl nagy fába vágtuk a fejszénket, az ünnepség el-­­ maradt. — Remélhetőleg nem véglegesen ... — Szó sem lehet róla. Májusban szeretnék a Zajzoni-évforduló alkalmából helyrehozni a mulasz­tást — biztosított Bartók Elemér. — Egyébként kér­tük a magyar nemzetiségű dolgozók Brassó megyei tanácsának a támogatását is. Nagyszabású em­lékünnep­ségre gondolunk az idén, olyanra, amely az egész falu figyelmét felhívja nagy fiára. — Noha a hét évvel ezelőtt tervezett emlék­­ünnepség elmaradt, a készülődés is eredménnyel járt —fűzte hozzá Rab Matild. — A gyermekek ver­seket tanultak, a Leánymezőt, Zajzoni egyik leg­szebb, megzenésített versét azóta is éneklik. Ezzel az első beszédtéma kimerült : a Zajzoni iskolában ennyiben őrzik Zajzoni Rab István emlé­kezetét, azét a költőét, akinek példás élete, maga-­ tartása, személyisége, versei is elevenen, hatéko­nyan járulnak hozzá a nevelő tevékenység eredmé­nyességének növeléséhez, a tanítványok jellemalakí­tásához. Emellett érvelnek Orbán Balázs szép elismerő sorai is : „Rab volt neve, de lelke az el­nyomatás közt is szabad maradt, mint magasban röpködő sas, s rabja csak az emberi legdicsőbb szenvedélynek, a hon- és szabadságszeretetnek volt: ez tette őt a zsarnokság rabjává, ez ásta meg kora sírját". Egy költő utókora nyilván akkor a leghálásabb, ha olvassák. De Bartók Elemér igazgató „bevallot­ta", hogy az iskola könyvtárában egyetlen Zajzoni Rab István kötet sincsen. Sőt az egész faluban is mindössze két-három kötet jár kézről kézre. Azokat, akik a Halász Gyula szerkesztette Zaj­­zoni Rab István-kötet megjelenésének idején, 1959- ben a könyvtár állományának felfrissítéséről „gon­doskodtak", legfennebb azért marasztalhatjuk el, mert nem voltak elég szemfülesek, a könyvet mind­össze 830 példányban jelentették meg, s azóta újabb kiadására nem került sor. pesten élő Hétfalusi Mártonnak is (Hétfalusi Márton Zajzoni Rab István egyik legavatottabb ismerője, emlékezetének egyik leghűségesebb ápolója, aki az 1860-as Táncsics-per iratainak felfedezésével és köz­readásával a Zajzoni-kutatást is nagy mértékben előlendítette, lévén, hogy Zajzoni is a vádlottak padjára került). Csíki János ismeri Zajzoni Rab István verseit, ismeri a költő életét is, úgy, ahogy az irodalomtör­ténet továbbította. De nem őriz egyetlen meghitt íratlan emléket sem, amelyet a rokonság továbbított volna. , Szülőfalujában, a kései rokonok sorában sem vált családi „ereklyévé", mondahőssé, legen­dás alakká Zajzoni Rab István. Csíki János elfogadhatóan indokolta meg : — Zajzoni nagyon fiatalon, harmincéves korában utódok nélkül halt meg. Siár kisgyermek korában elkerült Brassóba a német gimnáziumba, onnan Pest­re, Bécsbe sodorta élete útja, ritkán látogatott haza, csak meghalni tért vissza. Életében is alig ismerték Zajzonban . . . Sipos Kata nénit éppen újságolvasás közben za­vartuk meg. — Úgy hallottuk, Kata néni, hogy rokona Rab Istvánnak, a költőnek. — Igen, a nagyanyámnak a testvére volt. Nagy­anyámat Máriának hívták — mondta Kata néni lep­lezetlen büszkeséggel a hangjában. Bementünk a belső szobába, a falon két másik családi fénykép társaságában ott található a Zaj­zoni Rab István nagyított képe. Miközben a képet nézegettük, Sipos Kata néni „féltékenyen" kérdezte :­­ — Ez a szebbik kép vagy az Oláh Jánoséké ? (Még nem tudtam válaszolni, de most, hogy az Oláh Jánosék Zajzoni képét is megismerhettem, el­mondhatom : mindkettő szép, őrizzék továbbra is kegyelettel.) — Kata néninek nem mesélt semmit Rab István­ról a nagymamája, az édesanyja ? — Édesanyám mesélte volt, hogy látta egyszer Rab Istvánt, de még kisgyermek volt, csak arra emlékezett, hogy hazajött egy úriember. Mert Rab István városi öltözetben jött. — A verseit olvasta-e Kata néni ? — Nem is tudok róla, hogy megjelentek volna. Valahol azt olvastam, hogy mielőtt versei nyomdába kerültek volna, a tehetséges költő meghalt. Azt az egy versét ismerem, amelyet a sírkövére véstek : „Neve és nemzete Rab vala, de szabad a lelke és dala". Felhívtuk Kata néni figyelmét a Halász Gyula Zajzoni Rab István kötetére. — Ha megkaphatnám a könyvet, megvenném jó pénzért — biztosított Kata néni. Sajnos, nem tudtuk azzal biztatni, hogy megsze­rezhetjük számára. Oláh Jánosék lakják Zajzon egykori jegyzője, Malis Bálint házát. Matis Bálint — aki az 1923-as kiadású Csángó Naptárban forrásmunka értékű ta­nulmányt közölt a költőről, s aki tehetséggel mun­kálkodott a hétfalusi csángóság értékeinek megőr­zésén, a házzal együtt a hagyományőrző munka emlékeit, a könyveket és kéziratokat is örökbe hagy­ta. Az ugyancsak tőle fennmaradt hatalmas Zajzoni Rab István kép megbecsülésnek örvend a házban, mintegy jelezve, hogy az örökség jó kezekbe került. A háziasszonnyal beszélgettünk, s meggyőződhet­tünk arról, hogy irodalomszerető, Zajzoni Rab Ist­vánnak is jó ismerőse, de nem őriz ő sem egyetlen olyan emléket a költőről, amelyet első közlésben továbbíthattunk volna. A beszélgetés időszerű volt, mert Oláh Jánosné éppen egy kölcsönkért kötetből másolt ki néhány verset, leánya, Jutka számára, aki elsőéves, magyar nyelv és irodalom szakos főiskolai hallgató Maros­­vásárhelyen, s akit Kicsi Antal már le is „vizsgáz­tatott" Zajzoni Rab Istvánból. — Így kell segítenem a leányomon, hogy egy kö­vetkező alkalommal jóval többet mondhasson Rab István költészetéről. „Fényes teremben nem neveltek Szegény anya, szegény életre szült, A régi jó idők elteltek. Hol a világ ily szegényt is becsült." olvastuk a költő szülőházán elhelyezett márvány emléktáblát, a Brassó megyei magyar tantestület 1887-es tisztelgésének jelét. A szülőház legidősebb lakójával, a költő roko­nával, Fehér Anna nénivel folytattuk a búvárkodást, abban a reményben, hogy több, közvetlenebb emlé­ket jegyezhetünk fel. Nem jegyeztünk, mert Anna néni is azt mondta el a költőről, amit az irodalom­­történet hagyott ránk. Viszont kegyelettel csodál­hattuk meg egyik — feltehetően egyetlen — hasz­nálati tárgyát, az évtizedekkel dacoló „kosztent", amelyben Zajzoni kézírását is felfedezhettük : két „népért és szabadságért" hevülő versszakot. A „kasztent" nem emléktárgyként őrizték meg az örö­kösök, hanem egyszerű bútordarabként, s hogy szebb legyen, be is festették. Fehér Anna néni dédunokái pedig tintaceruzával erősítették meg az írást, hogy könnyebben ki lehessen betűzni. A szomszédban a kilencvenéves Orbán János bácsit kerestük fel. Ő sem őrzött egyetlen eredeti Rab István-emléket, viszont megmagyarázta, miért nem járhat több sikerrel egy ilyen szándékú köztu­­datfaggatás. — Hja kérem, annak idején az egész falu analfa­béta lehetett, nem volt egyéb megélhetés csak­­a föld. Zajzoninak is el kellett hagynia kisgyerek ko­rában, hogy meghalni jöjjön haza. Ezt tették aztán hosszú évtizedekig a csángók, elszakadtak szülő­falujuktól, a megélhetés kényszere vándorbotot a­ott a kezükbe , legtöbbjük Bukarestben próbált szerencsét. Magam is jártam Bukarestben, Rómá­ban, Budapesten. Most mind azt mondogatom, bár születtem volna ötven évvel később, más most az életünk. Zajzoninak is jobb lett volna máskor szü­letnie. S Orbán János bácsi érvelése aligha cáfolható. És abban is igazat adhatunk, hogy a „fellendült" csángóság, amely ma másképpen és Zajzoni Rab Istvánról is többet tud ma, mint valaha. Erről Orbán bácsi is meggyőzött. Deák Anna „közvetlen" Zajzoni Rab István em­léke : — 1932-ben Csernátfaluban és Zajzonban nagy emlékünnepségeket tartottunk. A Zaj­zoni-emlék­­ünnepségen én is szavaltam. Ma is megvannak a versek, amelyeket arra az alkalomra kimásoltam. Deák Anna nemcsak a kimásolt verseket őrzi, hanem a levelezőlapon sokszorosított Zajzoni Rab István-fényképet is, amelyet az emlékünnepség al­kalmával árusítottak. Ebből a fényképből többet is őriznek Zajzonban, a költő iránti ragaszkodás je­leként. Ezt a ragaszkodást juttatta kifejezésre Rab Ist­ván is, aki a költő emlékezetének megőrzéséről, további ápolásának szükségességéről beszélt. Az óhaj, amelyet megfogalmazott, közös óhaj, minden beszélgetésben szó esett róla, s csak az ismétlés elkerülése céljából nem említettem. Sokszor kérdés formájában hangzott el. — Mikor hozzák haza Istók János Zajzoni-szob­­rát ? (Erre a kérdésre illetékesebb választ adhatna a Tatrang községi néptanács végrehajtó bizottsága.) Magdó János körorvos, aki kortárs művészeti ér­tékek, valamint az egykori csángó népélet és nép­művészet értékeinek gyűjtőjeként is nevet szerzett, szintén figyelmet érdemlő javaslatot tett : létesítse­nek emlékmúzeumot a költő szülőházában. A Zajzoni-szobor hetven éve foglalkoztatja a „hálás utókort", 1902-ben Környei Laura tanítónő kezdte a gyűjtést a szoboralapra. Azóta több ízben alakult szoborbizottság. A múzeum gondolata sem Magdó Jánosban fo­­gamzott meg először. A közeledő Zajzoni Rab István-évforduló arra is alkalom, hogy összegyűjtsenek minden emléket, a­­mellyel a költő a jelenben is építhetne, munkálkod­hatna példamutatóan nemes gondolat- és érzelem­világával. Nyilván erre elsősorban versei lennének hivatot­tak, s ez könyvkiadásunk egyik adósságára figyel­meztet. Mert amint Magdó János is mondotta : Zaj­zoni Rab István jelentősége túlmutat szülőfaluja „határain". Zajzoni Rab István Bartók Elemér igazgató kísért el a Zajzoni emlé­kezetét búvárló útra. Csíki Jánossal beszélgettünk legelőbb, aki nem csak a költőnek távoli rokona, hanem rokona a Buda­ 1 14. SZÁM 3. oldal

Next