Brassói Lapok, 1972 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1972-05-20 / 20. szám

RIPORT Magukoráetk gyámhivatalában írta : Apáthy Géza Kedden délután öt előtt öt perccel, amikor a Brassó városi néptanács alelnökének szobájába be­nyitottam, már mindenki összegyűlt. Körülnéztem, titokban leltárt készítettem a jelen­lévőkről. Dumitru Mosorát, a néptanács titkárát, Mi­h­ei Albut, a törvényszék elnökét, Mihai Şerbant, a munkaelosztó főnökét jobban ismertem, de egy-két kivétellel ismerősnek tűnt a többiek arca is. Nyil­ván egy-egy régebbi riportútról őrizhette meg em­lékezetem , mind hivatalos szervek képviselői. Erre a délutánra az emberség tanácsa tagjaiként gyűltek össze. Bevallom, ennyi hivatalosság láttán felbukkant bennem a kérdés, vajon milyen hangon szólal majd meg az emberség ? Nem volt időm tovább töprengeni, mert Dumit­ru Mosora, az emberség tanácsának elnöke meg­szólalt : — Jöhetnek a vádlottak. A tanács titkárnője, Maria Bianu pedig félig ki­nyitotta az ajtót, és kikiáltotta az első nevet : — Ion Bendescu 1­0000 ötven-hatvan közötti, törődött arcú asszony ült le a vádlottak számára fenntartott székre. Dumitru Mosora, az emberség tanácsának elnöke kérdezte : — Hát a fia hol van ? — Beteg. — Na ... mi a baja ? — A fejére esett valami vas, kapcsokkal fogták össze a sebet. — Hol történt ? — A Metrom gyárban. Áprilisban ott dolgozott... — Ak­kor miért nincs betegszabadságon ? Az asszony vállvonogatással felelt, majd felemel­te a hangját : — Kétszer megoperálták az orrát is, a katona­ságnál elhalasztották, nem tudom, miért járnak annyit utána ! — Mert a fia már huszonegy éves, s életében összesen egy hónapot dolgozott — magyarázta türelemmel az elnök. — Nem igaz, a nővéremnél dolgozott... — Hogyhogy ? A maga nővére talán gyáros ? — Nem, de . .. — Akkor miből él a fia ? — Velünk van, a szüleivel. — Ide figyeljen, jó asszony, maga is, a férje is nyugdíjas. Gondoljon arra, hogy nem élnek míg a világ, mi lesz akkor a fiúval ? Miért nem adtak szakmát a kezébe ? — Mondtam már, hogy beteg. — Jó, beteg április óta, de addig mivel foglal­kozott ? Az asszony arcán makacs kérdőjel. Nem akarja megérteni : miért nem hagyják békén a szegény fiút... ? — Megmondom én — folytatta Mosora elvtárs—, a maguk nyakán élősködött, céltalan tekergésben élte le legszebb éveit. Az a bizonyos vas is te­­kergés közben esett a fejére, valakivel összeakasz­kodott, s az fejbeverte. Jó kis figyelmeztetés. Mi is figyelmeztetjük, a fia rossz úton jár, előbb-utóbb börtön lehet a vége, s azért maga is hibás lesz. Megható lehetett volna, ahogy az asszony ki­tartott a fia mellett, ha nem bizonyítja be : rosszul szereti. Minden meggyőző szó falra hányt borsónak tűnt, és végül a türelem is elfogyott . — Van még valakinek kérdése ? — fordult Mo­sora elvtárs a tanács tagjaihoz. Nem volt. Mi lehetett volna ? Az asszony már az ajtóban állt, amikor egy férfi megszólalt : — Nézze, jó asszony, én orvos vagyok, küldje hozzám a fiát, én majd megnézem és meggyógyí­tom, jó ? — nyújtotta át egy cédulán a poliklinika szobaszámát Adrian Seceleanu pszichológus szak­orvos. — Az orvosok mind azt mondták, nincs semmi baja, de én tudom, hogy beteg ! — mondta az asszony ... Az asszony nem hiába ült a vádlottak székén ... 0000 Egyfajta dermedt döbbenet ült ki az arcokra, a­­mikor a huszonegy éves Lőrincz Erzsébet belépett. Pedig már ismerték. A leány arca ráncos, szeme alatt mély, sötét szarkalábak, réveteg a tekintete. A diagnózis : alkoholizmus. — Ejnye, ejnye, Erzsébet, a múltkor megígérted, hogy nem csavarogsz többet, nem kell foglalkoz­nunk veled, s most megint itt vagy. Hol voltál az éjszaka ? — kérdezte a lehető legszelídebben Du­mitru Mosora. — Otthon — felelte a lány riadtan. Sírásra fakadt, a sírás még jobban elcsúfította arckifejezését. _■— Szedd össze magad, Erzsébet. Tudod, mi csak a javadat akarjuk. A múltkor állást is adtunk ne­ked, a kötöttárugyárban, de te nem fogadtad el, továbbra is a cukrászdákat, meg a vendéglőket járod. — Nem járok többet — szipogta a lány. — Akkor miből élsz ? Kitől kapsz pénzt ? ... — A nagyszüleimet gondozom. Szót kért az egyik milicista, aki bekísérte : — Jártam otthon náluk, a nagyanyja nyolcvan­két, a nagyapja pedig kilencvenéves. Ő nem tudja gondjukat viselni, az öregek meg nem tudnak rá vigyázni. Egyébként háromszor-négyszer járt a kö­töttáru-gyárban, egyszer a nagyapja totyogott el vele. Ötödször már én kísértem el. Megtudtam, hogy a kapun sem engedték be, mindig részeg volt. .. Érthető, hiszen ott gépen kellett volna dolgoznia ... — Mit kezdjünk vele ? — kérdezte tanácstalanul az elnök. — Mihez akarsz most kezdeni ? — továbbította a kérdést Erzsébethez Maria Mreană, a városi nő­bizottság elnöke. — Arra gondoltam, hogy vigyáznék egy gyer­mekre . .. Maria Mreană szigorúan, de a részvét szigorá­val mondta : — Ugyan, drága, néztél már a tükörbe ? Ki bízna rád egy gyermeket ! Mihai Şerban, a munkaelosztó főnöke oldotta fel a pillanatnyi tanácstalanságot : — A bertalani kertészetben van hely, ott esetleg megpróbálhatjuk . .. — A kertészetbe elmennél, Erzsébet ? — El. — Helyes, ott fogsz dolgozni, s többet nem ta­lálkozunk, jó ? — Most elmehetsz — mondta Mosora elvtárs. Majd Maria Bianu titkárnőhöz fordult : — Még ne hívja a következőt. A lány kiment, de a döbbenetét otthagyta a szobában. — Előbb elküldjük elvonókúrára ! — javasolta az elnök. Mindenki beleegyezett. S ekkor leginkább az döbbentett meg engem, hogy ezek az emberek mennyire konok hittel bíznak abban, hogy Lőrincz Erzsébetnek is visszaadhatják huszonegy éves kora szépségét, a becsületes mun­ka nyomán szerzett önbizalom szépségét. 0000 A huszonkét éves Silvia Şerban ült le (de hogy ?!) keresztbe vetett lábbal a vádlottak székére, arcán mogorva daccal várakozott a kérdésre. Öltö­zete gondozott, elegáns, sárgán virító trapéznadrág­ja egyenesen kihívá vált. Mosora elvtárs is észrevette : — Nézzék, elvtársiak, ilyen egy elkeseredett em­ber öltözete ! — Azért hozatott ide, hogy megjegyzést tegyen az öltözetemre ? — csattant a Silvia Serban hangja. Erre — először — Mosora elvtárs is felemelte a hangját. — Nem azért hoztuk ide, hogy maga kérdezzen bennünket ! Tudni akarjuk, hogyan él... — Semmi közük hozzá. A lány szemtelensége mellbevágó. — De igen is, van közünk, mert amíg a fiata­lok és nem fiatalok a terv teljesítésén és túlteljesí­tésén dolgoznak, addig maga a cukrászdákban, vendéglőkben ül naphosszat, kihasználja a társa­dalmat ... — Az én keresetemből ülök. A számolásnál azonban kiderült, hogy 1970-ben nyolc hónapot dolgozott a traktorüzemben, ahol szakképesítést nyert a csiszoló szakmában, majd 1971-ben hét hónapig a tehergépkocsi-üzemben. A­­zóta sehol.. Silvia Şerban pedig mindegyre két évre kerekítené a tizenöt hónapot. Ám legyen ! De a doboslói Silvia Şerban 1968 óta tartózkodik Brassóban. — Milyen végzettsége van, Silvia ? — enyhült meg az elnök. —­ Elvégeztem az általános iskolát, két évig lí­ceumba jártam. — Nézze, Silvia, azért kérdezősködünk, mert se­gíteni akarjuk : munkát akarunk adni. Annál is inkább, mert tudtunkkal gyermeke is van... — Van. — Férjnél volt ? — Igen. — Törvényesen? — kapcsolódott a beszélge­tésbe Mihai Albu elvtárs, a törvényszék elnöke. — Nem, törvénytelenül... — S a gyermeket elismertette ? — Nem. — Nem gondolt arra, hogy a gyermek felnő, és jogait fogja követelni? — Nem. Dermedt csend volt a válasz. A mellettem ülő milicista kapitány szólalt meg : — Elnézést kérek, elnök elvtárs, amiért, eddig hallgattam. Nem szóltam, mert azt reméltem, Silvia Şerban magaviselete változott, és változott gondol­kodásmódja is. Sajnos, csalódtam. El kell hát mon­danom : be volt már zárva prostitúcióért. — Mi a véleményük, elvtársak — fordult Mosora elvtárs a tanács tagjaihoz —, ezek után, és külö­nösen mai viselkedése után megérdemli-e, hogy jó munkahelyet kínáljunk fel neki Brassóban ? Azt javasolom, menjen vissza Dobollóra, s ott próbáljon új életet kezdeni. Ha pedig ezt sem akarja, és to­vább rontja a levegőt Brassóban, akkor foglalkoz­­zanak maguk vele, kapitány elvtárs ! A javaslattal mindenki egyetértett, Silvia Şer­ban arcán pedig — a „paradicsom” elveseléséne­k alácsorgott az első könnycsepp. 0000 Minden hívás, bejelentés nélkül lépett be a következő leány, derűs magabiztossággal. Elmondta, azért jött, mert hallotta, hogy a né­p­­tanácsnál líceumi végzettséggel rendelkező fiata­lokat alkalmaznak. Tavaly felvételizett, sikertelenül, dz idén felké­szültebben szándékszik vizsgára állni : fogtechnikus szeretne lenni. Hogyne, eddig is dolgozott, de há­rom váltásban, s közeledik újra a felvételi, azért jelentkezett a könnyebb munkára. Töviről hegyire kikérdezték, a lány nem tiltako­zott, megnyerő őszinteséggel felelt. A néptanácsnál nem alkalmazták , terepre kel­lene járnia. A leány ugyan azt felelte, „nem baj”, mégis találtak számára megfelelőbb munkahelyet. Kezdetben nem értettem, hogy miért faggatták oly kitartóan. Aztán rájöttem : szükség volt erre az „aktív pihenésre". Valaki megkönnyebbült sóhajjal meg is jegyez­te : — Mennyivel kellemesebb egy olyan fiatallal el­beszélgetni, akinek komoly életcélja van ! A leány neve pedig nem illik ebbe a riportba. 0000 Ezután Majláth Etelkát szólították. Dumitru Ma­sora elvtárs dicsérettel fogadta : — Látják, elvtársak, a múltkori bírálatunk fo­gott, Etelka már hosszabb szoknyában jött el. Ez is haladás. A szoknya szemmel láthatóan új volt, alighanem erre az alkalomra készült, de ezt senki sem fir­tatta. — Mi a baj, Etelka ? — Felmondtak — felelte a lány, de mintha nem is kudarcként adta volna hírül. — No nem baj, mondd el, mi történt ? Sokáig kereste a szavakat Majláth Etelka, félt is a válaszadástól, Maria Mreană, a városi nőbi­zottság elnöke sietett segítségére :­­ A kötöttáru-gyárban nem tudta teljesíteni a tervet, szinte csak selejtet termett. Áttették a gomb­­részlegre, ott sem tudott helyt állni. Persze, a kárt meg kellett térítenie, másfél hónap alatt sem vitt haza hatszáz lejt. Mással kell próbálkoznunk. — Nem alkalmazhatjuk valamelyik vendéglő konyhájára, mosogatónőnek ?­­— kérdezte valaki. — Nem, vendéglő szóba sem jöhet ! — tiltako­zott Mosora elvtárs. — Cukrászdába talán, kiszolgálónőnek ? — Oda esetleg. — Oda azért nem lehet, mert csak hat elemit végzett — szólt közbe Mihai Șerban, a munkael­osztó főnöke. — Hat osztállyal pedig csak takar­­tónő lehet. .. — De az nincs ínyére ... — Akkor mihez kezdjünk vele ? Nehéz munkát nem adhatunk neki, megoperálták. Végül mégis úgy döntöttek, hogy takarítónői állást adnak neki egy jó helyen, de „ha nem tét­­szák", visszajöhet. (Folytatása a 10. oldalon) 20. SZÁM 3. oldal

Next