Brassói Lapok, 1972 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1972-06-24 / 25. szám

A TAVIRÓZSÁT? én meg utakra indulok és házakba érkezem, eléje sereglenek városok és falvak, s én hirtelen ismerős utcákon bolyongok, ismerős ajtókon kopogtatok, nevükön szólítom és tegezem őket, az utakat, a házakat, a városokat, a falvakat, hazám, szólítom nevén és tegezem ! De nincsen, hidd el, nincsen e földön egyetlen kiváltságom. Igen, szélesre kitárom ablakom, hiszen csodák óráján eléje sereglenek az emberek : kislányok és kisfiúk jönnek, s én dallal ringatom álomba őket, dallal vigyázom álmukat, nagy leányok és nagy fiúk jönnek, s én kék csillag-gyúlást kívánok szemükbe­ szavukba, nők, férfiak jönnek, fiatalok, idősek, jönnek gondterhelten, derűs gondolatokkal, közös örömökkel, társtalan bánatokkal, hétköznapokkal és ünnepekkel,­­ megmondják nevüket, én nevükön szólítom őket és tegezem, kitalálok számukra valamit, legalább egy szót, igen, olyan asszonyok jönnek, akik a jövőt hozzák el monstrancia-méhükben, s én a jövőt is nevén szólítom és tegezem... ‘ *' De, hidd el, nincsen, nincsen a földön egyetlen kiváltságom, csak egy titkom, s most azt is elárulom neked . Mindent és mindenkit nevén szólítok, mindent és mindenkit tegezek, mert csalhatatlanul érzem, tudom, hogy teljesebb, szebb, jobb, bátrabb, erősebb, minden eleven szövetséggel boldogabb lehetek! Nincsen a földön egyetlen kiváltságom, egy titkom volt, s megosztottam veled ... Korunk legszembeötlőbb jellemzője, ami elhatárol­ja minden eddigitől, a technikai civilizáció előretöré­se. A XX. század a tudomány, a technika, a kiber­netika, az atom és az űrkutatás százada, amelyben az ember — éppen a magas színvonalú tudomány és technika okozataként — általában bizakodó, de olykor sajnos csak nagyzoló. A jelen bonyolultsága, zűrza­vara nem ritkán az ész túlbecsülésének a következ­ménye. Ennek a technikai és szellemi világnak a felisme­rése, vizuális birtokbavétele a mai művész fő feladata. Nem könnyű munka, mert a művészet birodalma épp­oly kizárólagos, mint a természeté, a tudományé, a politikáé ; saját törvényei irányítják. A technika forradalma biztató és vonzó jelenség, de ugyanakkor adott pillanatban elszomorító is lehet, mint ahogy már volt rá példa. Napjaink művészete a modern technika és tudomány vonatkozásában — amennyiben a technika társadalmilag determinált okokból még romboló célzattal is tovább fejlődik — szükségszerűen két irányban alakul : egyrészt kife­jezője és dicsőítője a ragyogó eredményeknek, a vi­­lágűrkutatás és a csillagászat vívmányainak (bepil­lantást nyertünk már a világmindenség 10 milliárd fényév sugarú térségébe is . . .), másrészt pedig ta­gadása a természettől való elidegenedésnek, lelki nyugalmunkat veszélyeztető gépszörnyetegek elsza­porodásának, tiltakozás a pusztító pokolgépek ellen. Az első témakörbe tartozik Constantin Lucaci két szép szobra (oldalunkon), amelyekben a művész nehéz feladatot oldott meg, ugyanis a végtelenség fogalmát, a felfoghatatlan és meghatározatlan való­ságot álmodta bele a konkrét anyagba. Az ered­mény természetesen csak elvont forma lehet. Új tö­meg- és térviszonyokat ébresztő, általános jelzés, végtelenséget sugalló nonfiguratív kompozíció, az ember diadalát hirdető monumentális „kategória.” A tiltakozó, lázadó jellegű alkotások stílusa több­nyire a szürrealista iskolához áll közelebb. Az Atom című kép az elszabadult képzelet tragikus asszoci­ációja, amely a valóság parányi elemeiből összeszőtt fantasztikus művészi képben valósul meg. Ahogy az irtózatos erejű robbanás „természetfeletti­ rendbe” so­dor egymással nem összeillő tárgyakat, úgy teremt apokaliptikus élményt Kiss Gusztáv képének szokatlan és felháborító formaorgiája. Az emlékezés, a rombo­lás egykori átélése ad epikai hitelt e mű hatásának. Carlo Schellemann litográfiája a modern technika idegromboló hatása ellen szól. A képen látható, össze nem illő gépalkatrészek tömkelege, a megbontott rendű és rendeltetésű holt műszerek félelmetes tá­kolmánya kerül természetellenes közösségbe élő je­lenségekkel, egy emberpárral, amely rémült szembe­szállását fejezi ki a túlzottan technicizált kultúra antihumanizmusával. Mindhárom művész lényegében összefüggő alko­tásokat mutat be. Külön-külön is egy magasabb ren­dű harmónia megteremtésére törekszenek, azért, hogy ne egymás ellen, hanem egymás mellett, egymást nem lerontva, hanem egymást segítve élhessünk. Csutak Levente lse jártunk /ág lábtörlő­­ és a meleg­tudtuk hogy igglegények n áll. Agg­doktort is, lakáscserét katedrákon, •zegle Dinu, etalálnak a­­ készített t öt törülkö­­elikoviccsal, gedi az ab­­véget nem ok sivár és •itunk a fó­rnak egyha­­lyi rigolyát, , érzéketlen anyagi ér­­­. Kétségbe­­löm­, inkább zödtünk Di­­­ját irigyel­­siság, az az objektív, pártatlan, szakmai kíváncsiság. Nem, mégse nő­sülök meg, ha összeköltözöm velük, rá kell jönnöm a titok nyitjára, hogy lehet valaki olyan sószínű, jellegtelen, ellen­szenves, törtető — csak úgy ? Kell benne lenni valami jónak is, tudtam, hogy gyereke van, azt bizonyára szereti, talán a fényképét a tárcájában hordja. Könyve is jelent meg, azt sem írhatta csak úgy hasból. Nem kell csak a Dinu hereskedésein elindulni. Nos, ha összeköltözöm­ vele, mindezt megtudom, kibogozom, ezért még nem érdemes megnősülni, hogy odajussak, ahova a kis Szele a 24-esből, az egyetlen nős ember a folyosón, akinek a felesége min­dig miákol, mint egy elkényeztetett cica, hogy Andris így él Andris úgy, és soha semmivel sincs megelégedve... — Andriis! Légy szíves verd be ezt a szeget a falba ! — Azonnal! — A kis Szele doktor — 170 centi magas — felágaskodott, hogy a szeget a falba verje, de villogó fémkalapáccsal, amelyet a kórbanctanról „kölcsönzött el“, a mutatóujját találta megcsapni, és sziszegve, féllábon tán­colta körül a konyhaféleséget, amelybe csak nekik és a Kisasszonynak volt joguk beköltözni egy rezsóval és néhány edénnyel. — Az istenit a szögeidnek, minek kell ide szög ! — förmedt rá a feleségére, akinek távolálló, tavaszi égkék szeméből azonnal peregni kezdtek a könnyek. Szipogva védekezett: — A lábost... a lábost akartam a falra ... — és zokogva szaladt be a szobába. Szele egy darabig még ügyetlenkedett a szeggel a kezében, morogva ténfergett az asztal körül, majd ő is bement. — No, ne haragudj. Cicus ! Cicc! — és odabújt a szipogó asszonykához — alig 20 éves —, és mint a hizelgő kandúr, a fejével lökdöste. .. macska­játék ellenállhatatlan eszköz volt. A könnyek felszáradtak, csókolózás lett a dologból, mint mindig, amikor — elég gyakran — eltörött a mécses. A macskaság még a nevében — Minka — is benne volt, akár ferdemetszésű szemében, pici szájában, pihés arcában, kecses mozgásában. Nagy sze­relem volt, egy télen ismerkedtek meg a hegyi üdülőhelyen, ahol Minka élt szüleivel és húgával. Különleges, idegensze­rű, hízelgő kislány volt Minka, nagyon elkényeztették, de a nagy szeretet, amelyben felnőtt, vajszínűvé és álmodo­zóvá tette, Szele András megpillantotta egy nap, amint a szikrázó téli napsütésben kissé bizonytalanul siklott sílécein lefelé egy dombról — ezüstszőke haja a levegőben úszott utána —, és elvesztette a fejét. Három hónap múlva fele­ségül vette, és egy évig minden héten motorral tett meg háromszáz kilométert, hogy láthassa. Aztán szobát kapott a folyosón, és magával hozta Minkát. Minka továbbra is vajszívű, engedelmes és bizonytalan volt, mint a túl meleg családi fészekben nevelt gyerekek, és ahogy a folyosó ér­dességei s az idegenség mogorva valósága hozzáért álmai­hoz, rémülten összegömbölyödött és sírva fakadt. Mindent jól akart csinálni, és semmi sem akart sikerülni. Először diákfeleség szeretett volna lenni, „már húszéves koromtól gyepesedjek be háziasszonynak“ — lázadozott, de a felvé­teli nem sikerült a francia szakra. Minka kisírt szemmel utazott haza kipihenni a fáradalmakat és az idegeskedést, de három nap múlva visszajött. A férje virággal várta az állomáson, másnap a konyhában azonban ismét összekaptak, mert Minka odaégette az ételt. „Cicus, összetörlek, ha eny­­nyit vacakolsz!“ Minka sírt, „főzz te ezen a vacak rezsón, ha tudsz!“ Aznap tonhal-konzervet ebédeltek, másnap Szele hatalmas plakátot festett, míg Minka a városban járt. ,,Em­léktábla megmentőnknek, a TONHALNAK, emelte anno domini...“, és kiszögezte a konyháiban. A plakátnak csodá­jára járt az egész folyosó, Minka kacagott, szent volt a béke. Aztán állandóan szegeket vertek a falba, otthonról megjött a bútor, Minka naphosszal bekötött fejjel takarított, sepert, törölt, rendezkedett. „Mici! könyörgöm, ne oda azt a széket, hogy képzeled ?!“ Micinek a férjét szólította, ami­kor jóban voltak, s a kis doktor olykor óvatosan kémlelt ki a folyosóra, nem hallotta-e meg valaki. Számtalanszor (Folytatása a 8. oldalon) IRODALOM - MŰVÉSZET 3 c •1.W­IS ‘O ‘13dt Ti■■f! sou 25. SZÁM 6—7. oldal

Next