Brassói Lapok, 1972 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1972-06-24 / 25. szám
! A két világháború közötti időszak egyik legtehetségesebb, legfilozofikusabb, de leginkább elhallgatott költője. Útja a magányos üstökösöké. Különös sorsú a különös költő. Sőt, talán az is különös, hogy megkésetten és szemérmes szabadkozással fedeztük fel újra a felszabadulás után. Noha lírájának tiszta szava mindig a társadalmi haladásért, az igazi emberségért csengett. A legtovább jutott el eszmeiségben, ameddig nem kommunista költő egyáltalán eljuthatott a két világháború között. „Juhász Gyulán kívül — írja Szász János (Előszó a Versek című kötethez. Bukarest, 1968. 11. lap) — alighanem Olosz Lajos az, aki a költészet nem szocialista forradalmi ágán töretlenül hűséges marad a proletárforradalmat igenlő, de a forradalmi eseményekkel nyilván csak érintkező radikális-demokrata eszményeihez. Még Babitsnak is fájdalmas kerülők útján kellett visszatalálnia a Jónás könyve megalkuvás nélküli humanizmusához. A romániai magyar költészet nem szocialista forradalmi ágán pedig Olosz Lajos költészete eszmeiségében, humanista következetességében, mítoszoktól, nemzeti előítéletektől mentes tisztaságában a Szentimrei Jenő és Endre Károly költői műve mellé sorolható." A megszülető romániai magyar irodalom első évtizedében három verskötettel jelentkezett. Ott volt az első helikoni találkozón. Sőt, az ő Körös menti kisjenői házában gyűltek össze a harmincas évek elején a Szépmíves Céh klikk-szellemű ügyintézésével elégedetlen írók, hogy megalakítsák a demokratikus törekvéseket képviselő Erdélyi Magyar Írói Rendet. Verseiről szépen beszéltek a szigorú kritikusok és az igényes költők egyaránt. Illyés Gyula, Dsida Jenő, Tompa László, Szentimrei Jenő, Molter Károly álltak ki mellette. És ő mégis magányos maradt, mégis elhallgatott. Hogy miért ? Arra talán az egész élet vallomása felel. Életút, megállókkal 1971-ben a költő a következőképpen vallott családjáról és gyerek-, majd serdülőkoráról : „. . . Az Olosz család származásáról sokat nem mondhatok, kevés adat áll rendelkezésemre. Édesapám , ugyancsak Olosz Lajos ötéves sem volt, midőn édesapja, Olosz József Kolozsvárt, 1866-ban meghalt... Mind apámnak, mind nagybátyámnak igen ínséges gyermekkora volt. István nagybátyám bejutott a szebeni piaristákhoz szolgáló diáknak, ahol mint eminens érettségizett, de édesapám csak az alsó líceumi osztályokat végezhette el ; serdülő gyermekként önmagát kellett fenntartania . . Édesapám 1889-ben nősült Aradon, ott ismerte meg a tanítóképezdéből akkor kikerült édesanyámat, Podhorszky Gizellát, aki a Lengyelország 1772-es felosztása után Észak-Magyarországra menekült Podhorszky Jan leszármazottja. Házasságukból négy felnövő gyermek származott : Anna, Lajos, István és Gizella. Én igen korán kikerültem a szülői házból. Az imént említett István nagybátyámat, aki németboksáni közjegyzői állását alighogy elfoglalta, szembetegség támadta meg ; nőtlen ember lévén, szüleimtől engem maga mellé kért. Ettől kezdve, tíz éven át, mellette éltem. Elemibe alig jártam. Mindössze két trimesztert a boksári német iskola második osztályában. A négy alsó gimnáziumi osztályból is Nagykőrösön, illetve Szegeden magánvizsgát tettem. Viszont felolvasója, kézenfogva vezetője, bizalmas titkára és később barátja voltam a nagybátyámnak. A felolvasás a nap és az esték jelentékeny részét foglalta le. Kiterjedt mindenre. Hivatalos iratokra, lapokra, folyóiratokra, szépirodalomra, szakirodalomra, levelezésre és így tovább. A természet ölén sétáltunk, sokat kirándultunk, sokfelé utaztunk, külföldre is, tengeren is ; peripatetikusan tanultunk. Magyar nyelven kívül sokat olvastunk németül és latinul, együtt tanultunk olaszul is Ez a tíz éven át tartó, szinte állandó együttlét reányomta kitörölhetetlen bélyegét szellemi és érzelmi világom egész fejlődésére ... ... Nagybátyám 1906-ban lemondott állásáról és Szegedre költöztünk. A felső négy gimnáziumi osztályt ott mint nyilvános tanuló végeztem. Ugyanott érettségiztem. Nyolcadik osztályos koromban önképzőköri elnök voltam. Nyertem két pályadíjat egy Goethe-ballada és egy Horatius-óda fordításával. Hetedik osztályos koromban megjelent a kisjenői hetilapban a Rodostóban felejtett Mikes Kelemenről szóló versem, és egy jól szavaló fiú elmondta a genfi tó partján meggyilkolt Erzsébet királynőről írott költeményemet. Ezek a versek még koturnusban íródtak. Csak kevés közük volt később fogant írásaimhoz . .." Olosz Lajos világképének, eszményének kialakulásához tehát döntő mértékben hozzájárult nagyműveltségű nagybátyjának közelsége. A boksáni esztendők tarisznyálták fel az antik kultúra tiszteletével, a szép, igaz és pontos gondolat szeretetével, no meg a határtalan természetrajongással. Ezekben az esztendőkben moccan meg benne a művészi kifejezés akarása is. Vallomása szerint már hetedikes korától verset ír, s hamarosan festeni kezd. A középiskola elvégzése után — édesapja kívánságára — jogász lesz. S érdekes módon, hamarosan megkedveli a jogászkodást is. Ennek az a magyarázata, hogy józan és pontos okfejtéshez szokott rációja kitűnő irányítóra talál Somló Bódog személyében. Az irodalom felé vezető úton tehát megáll néhány évre. De nem haszon nélkül. Ezekben az esztendőkben érlelődikbenne a gondolkodó. Már az első egyetemi évben rendszeresen eljár Somló Bódog előadásaira. A nagyszerű jogfilozófus és radikális szociológus, akiért nem sokkal azelőtt Ady Endre vívott kemény hírlapi csatát, a gondolkodás új mélységeit nyitotta meg a töprengő alkatú Olosz Lajos előtt. Tanulmányai befejezése és édesapja halála után Olosz Lajos vállára nehezedett a családfenntartás gondja. 1917. november 4-én megnősült, családjával együtt a nagybátyjától maradt kisjenői házba költözött, és átvette egy tekintélyes kisjenői ügyvéd irodájának vezetését. 1919-ben a kisjenői ügyvédi irodában még semmi sem mutatta, hogy Olosz Lajosnak szándéka lenne tovább lépni azon az úton, amely az irodalom felé vezet. Szerencsére azonban érte jött az irodalom. 1920 nyarán Reményik Sándornak eszébe jutott a hajdan verseket is író jogász. Kikövetelte költeményeit az asztalfiókból és közölni kezdte, előbb az Erdélyi Szemlében, majd a Pásztortűzben. Ettől kezdve Olosz Lajos ismét az irodalom útjára lép. Egyre ismertebbé válik neve a megszülető romániai magyar irodalomban. 1922 első hónapjaiban változás áll be magánéletében is. Adrian Popescu volt marosvásárhelyi prefektus felajánlja, hogy társul vele, ha Marosvásárhelyre költözik és átveszi ügyvédi irodájának vezetését. A költő elfogadja az ajánlatot, így OLOSZ LAJOS (1891—) kerül Marosvásárhelyre. Végleg letelepedni azonban nem tud, mert nem tudja átcserélni kisjenői házát. Mindössze 1922 februárjától ugyanazon év novemberéig él Marosvásárhelyen. Ez a nyolc hónap azonban jelentős időszaka életének. Ekkor kapcsolódik be szervesen az irodalmi élet vérkeringésébe. Felfrissíti Berde Máriával a barátságot, amelyet még az egyetemen kötött, összebarátkozik Molter Károllyal, Osvát Kálmánnal, Nagy Emmával, Balogh Endrével. Csatlakozik a heroikus küzdelmet folytató Zord Idő táborához. Meleg baráti kapcsolatokat épít ki a román irodalom és közélet Marosvásárhelyre látogató személyiségeivel. Közeli kapcsolatba kerül többek közt Gogával és Petru Grozával. A marosvásárhelyi írók lendülete magával sodorja. Radikális gondolatokat hirdető versei mind gyakrabban jelennek meg a különböző folyóiratok hasábjain. 1926-ban őt is meghívja Kemény János a marosvécsi találkozóra. A visszavonulásra hajlamos költő azonban mégsem tudott teljesen feloldódni. Úgy látszik, nem érezte egészen otthon magát a helikoni íróközösségben. Nem nyilatkozott ugyan erről, de a húszas évek végén már valószínűleg forrhatott benne az elégedetlenség a Helikon egyes megnyilvánulásai, de főként az Erdélyi Szépmíves Céh ügyintézése iránt. 1928. május 12-én még részt vesz a helikoni írók bukaresti felolvasó ünnepélyén, hisz erkölcsi kötelességének tekinti a román és a hazai magyar irodalom szoros barátságának, szép testvériségének ápolását. De a következő években már távolodik a Helikontól és a Céhtől. 1933-ban az ő kisjenői házában gyűlnek össze azok az írók, akik nem nézik jó szemmel, hogy az Erdélyi Szépmíves Céh egyre inkább üzleti vállalkozássá válik, akik olyan kiadói vállalkozást akarnak létrehozni, amely mentes legyen a tőkés érdekektől és egyedül az irodalom ügyét szolgálja, így alakítják meg az Erdélyi Magyar Írói Rendet. Amíg létezik ez a romantikus írói csoportosulás, addig együtt küzd a szépet és jót akaró írókkal. Utána azonban elhallgat. 1931-ben megjelent harmadik kötete (Barlanghomály) után nem következnek újabb költemények. A költő a harmincas évek közepétől kezdve úgy él Kisjenőn, hogy alig tud róla valamit az irodalmi közvélemény. A kortársak, úgy látszik, viszonylag könnyen napirendre tértek az elhallgatás felett. A felszabadulás után megélénkülő irodalomtörténeti kutatást, valamint a hatvanas évek második felétől ismét Olosz Lajos felé forduló irodalmi közvéleményt azonban őszintén foglalkoztatja a kérdés, hogy mért hallgatott el a nagy magányos. Szász János, az 1968-ban megjelent gyűjteményes Orosz-kötet előszóírója azon elmélkedik, hogy talán a történelem egymásra torlódó borzalmai hallgattatták el. „A döbbent lélek nem tudja elviselni a döbbenetek súlyát — mondja az előszóban. Pedig még csak 1931-et írnak. Ami azután következett, arra alkatilag nem tud reagálni. Vagy a rutintól félt, a mindent megverselhetőség veszélyétől, attól, hogy az ifjúság múltán kihuny a költészet fehér izzása ?" Szemlér Ferenc arra gondol, hogy Olosz Lajost a tízes évek végén a forradalmi mozgalom előretörése avatta, ihlette költővé. A harmincas években már nem lát maga körül ilyen óriási emberi nekifeszülést, s talán ezért hallgat el. (Igaz Szó, 1971. 9. sz. 386. lap). „Az olvasó — írja Szemlér Ferenc — önkéntelenül is kapcsolatot keres a költői pálya időleges megszakadása és az évszázadunk elején feltámadó forradalmi lendület árapálya között. Ha csakugyan igaz volna az a feltételezés, amely szerint Olosz Lajos emberi és költői kedélyének hatalmas fellángolását az emberiség történetében bekövetkezett eget-földet rengető változások idézték elő, akkor önkéntelenül is kapcsolatot vélünk az utóbb bekövetkezett események és a költőt alkotásra biztató benső feszültségek kényszerítő erejének csökkenése között." Maga a költő pedig a következőket vallja : „Óriási különbséget láttam az eszményeim és a megvalósulások között. Az erkölcsi mélypontokat, az élet komiszságait nehezen viseltem el. Az viszont, hogy állandóan írjam a pesszimizmust, bántotta a lekiismeretemet, mert én az életet nagyon szeretem és sokra becsülöm. Különleges érzékenységgel reagáltam az élet komiszságaira. Az a számla, amelyet nekem az élet lelkileg benyújtott, ha akartam, ha nem, pesszimizmushoz vezetett. Sok sötét tónusú versem van ; talán ezek is hozzájárulnak az erkölcsi élet tisztulásához. De én többet vártam volna el magamtól : több életigenlést, több olyan megnyilatkozást, amely az embereket biztatja." (Igaz Szó, 1971. 9. sz. 246. lap). A költő elhallgatását tehát mindenekelőtt a társadalom egének elborulása okozta. De okozta egyéb is feltétlenül. Olosz Lajos versei általánosabb mondanivalót hordoztak mindig, mint az úgynevezett transzilván líra. Költészete tehát sohasem tartozott a helikoni líra fővonalába (ezt a transzilván költészet képviselte). Gránitba vésett, modern, szép verseiben hiába kereste a korízlés a specifikusan „erdélyi" színt. Ezért érezhette idegennek magát a Helikonban is. Sok áttétellel ez is okozhatta a magáramaradottság érzetét, a befelé fordulást és végül az elhallgatást. Pontosabban szólva : a transzilván líra fő áramába nem tudott belehelyezkedni (nem is akart !). Elszakadt tőle. Valahonnan eltávolodott, de nem érkezett meg valahová. Egyre inkább eltávolodott a helikoni lírától, de a Salamon Ernők osztályharcos költészete felé nem találta meg az utat. A két költészet birodalma között elterülő senkiföldjén bolyongott, irányt keresve, majd elhallgatva. Igaz ugyan, hogy ez az elhallgatás, a kisjenői „ügyvédi" magány mégsem annyira sivár, mint sokáig hittük. Többször idézett nyilatkozatában azt is elmondja, hogy az 1931—1968 közti időben mégis született egy-két költemény. 1936-ban írta a Feloldozást, 1944—45-ben a Fahordást, a Téli körképet és az Egy rab álma a kórházban című verset. Az ötvenes évek elejéről való a Vallomás című számvető költemény. Ezen kívül szerkesztői munkát is végzett. A második világháború alatt Vita Zsigmonddal és Fischer Aladárral, majd Fodor Józseffel az Aradon 1943—44-ben megjelenő Havi Szemle szerkesztőbizottságának volt tagja. Hazánk felszabadulása idején azonban végső soron már másfél évtizede pihen a toll. Az ötvenedik életévén jóval túljáró költő már nehezebben mozdul. Évtizedekig nem hallat magáról ismét. De akárcsak indulása idején, most, az újraindulás, illetve újrafelfedezés során is elmegy érte az irodalom. A hatvanas években ismét érdeklődni kezdenek a kisjenői magányos iránt. Biztatják. Egyengetik visszatérését az irodalmi életbe. 1967 januárjában tagja lesz hazánk írószövetségének. 1968-ban a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó megjelenteti Válogatott verseinek gyűjteményét (Versek). S azóta Olosz Lajos valóban jelen van irodalmunkban, verseivel gyakran találkozhatunk irodalmi lapjaink hasábjain. Kilencedik évtizedében is miniatűr remekművekkel ajándékozza meg költészetünket. 25. SZÁM 9. oldal