Brassói Lapok, 1972 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1972-06-24 / 25. szám

! A két világháború közötti időszak egyik leg­tehetségesebb, legfilozofikusabb, de leginkább el­hallgatott költője. Útja a magányos üstökösöké. Különös sorsú a különös költő. Sőt, talán az is különös, hogy megkésetten és szemérmes szabadko­­zással fedeztük fel újra a felszabadulás után. Noha lírájának tiszta szava mindig a társadalmi haladásért, az igazi emberségért csengett. A leg­tovább jutott el eszmeiségben, ameddig nem kom­munista költő egyáltalán eljuthatott a két világ­háború között. „Juhász Gyulán kívül — írja Szász János (Előszó a Versek című kötethez. Bukarest, 1968. 11. lap) — alighanem Olosz Lajos az, aki a köl­tészet nem szocialista forradalmi ágán töretlenül hűséges marad a proletárforradalmat igenlő, de a forradalmi eseményekkel nyilván csak érintkező radikális-demokrata eszményeihez. Még Babitsnak is fájdalmas kerülők útján kellett visszatalálnia a Jónás könyve megalkuvás nélküli humanizmusá­hoz. A romániai magyar költészet nem szocialista forradalmi ágán pedig Olosz Lajos költészete esz­meiségében, humanista következetességében, míto­szoktól, nemzeti előítéletektől mentes tisztaságában a Szentimrei Jenő és Endre Károly költői műve mellé sorolható." A megszülető romániai magyar irodalom első évtizedében három verskötettel jelentkezett. Ott volt az első helikoni találkozón. Ső­t, az ő Körös menti kisjenői házában gyűltek össze a harmincas évek elején a Szépmíves Céh klikk-szellemű ügy­intézésével elégedetlen írók, hogy megalakítsák a demokratikus törekvéseket képviselő Erdélyi Ma­gyar Írói Rendet. Verseiről szépen beszéltek a szi­gorú kritikusok és az igényes költők egyaránt. Illyés Gyula, Dsida Jenő, Tompa László, Szentimrei Jenő, Molter Károly álltak ki mellette. És ő mégis magányos maradt, mégis elhallgatott. Hogy miért ? Arra talán az egész élet vallomása felel. Életút, megállókkal 1971-ben a költő a következőképpen vallott családjáról é­s gyerek-, majd serdülőkoráról : „. . . Az Olosz család származásáról sokat nem mondhatok, kevés adat áll rendelkezésemre. Édes­apám , ugyancsak Olosz Lajos ötéves sem volt, midőn édesapja, Olosz József Kolozsvárt, 1866-ban meghalt... Mind apámnak, mind nagybátyámnak igen ínséges gyermekkora volt. István nagybá­tyám bejutott a szebeni piaristákhoz szolgáló diáknak, ahol mint eminens érettségizett, de édesapám csak az alsó líceumi osztályokat végez­hette el ; serdülő gyermekként önmagát kel­lett fenntartania . . Édesapám 1889-ben nő­sült Aradon, ott ismerte meg a tanítóképez­­déből akkor kikerült édesanyámat, Podhorszky Gizellát, aki a Lengyelország 1772-es felosztása után Észak-Magyarországra menekült Podhorszky Jan leszármazottja. Házasságukból négy felnövő gyermek származott : Anna, Lajos, István és Gizella. Én igen korán kikerültem a szülői házból. Az imént említett István nagybátyámat, aki német­­boksáni közjegyzői állását alighogy elfoglalta, szembetegség támadta meg ; nőtlen ember lévén, szüleimtől engem maga mellé kért. Ettől kezdve, tíz éven át, mellette éltem. Elemibe alig jártam. Mindössze két trimesztert a boksári német iskola második osztályában. A négy alsó gimnáziumi osztályból is Nagykőrösön, illetve Szegeden ma­gánvizsgát tettem. Viszont felolvasója, kézenfogva vezetője, bizalmas titkára és később barátja vol­tam a nagybátyámnak. A felolvasás a nap és az esték jelentékeny részét foglalta le. Kiterjedt min­denre. Hivatalos iratokra, lapokra, folyóiratokra, szépirodalomra, szakirodalomra, levelezésre és így tovább. A természet ölén sétáltunk, sokat ki­rándultunk, sokfelé utaztunk, külföldre is, tengeren is ; peripatetikusan tanultunk. Magyar nyelven kí­vül sokat olvastunk németül és latinul, együtt ta­nultunk olaszul is Ez a tíz éven át tartó, szinte állandó együttlét reányomta kitörölhetetlen bélye­gét szellemi és érzelmi világom egész fejlődé­sére ... ... Nagybátyám 1906-ban lemondott állásáról és Szegedre költöztünk. A felső négy gimnáziumi osztályt ott mint nyilvános tanuló végeztem. Ugyan­ott érettségiztem. Nyolcadik osztályos koromban önképzőköri elnök voltam. Nyertem két pályadíjat egy Goethe-ballada és egy Horatius-óda fordítá­sával. Hetedik osztályos koromban megjelent a kisjenői hetilapban a Rodostóban felejtett Mikes Kelemenről szóló versem, és egy jól szavaló fiú elmondta a genfi tó partján meggyilkolt Erzsébet királynőről írott költeményemet. Ezek a versek még koturnusban íródtak. Csak kevés közük volt később fogant írásaimhoz . .." Olosz Lajos világképének, eszményének kialaku­lásához tehát döntő mértékben hozzájárult nagymű­­veltségű nagybátyjának közelsége. A boksáni eszten­dők tarisznyálták fel az antik kultúra tiszteletével, a szép, igaz és pontos gondolat szeretetével, no meg a határtalan természetrajongással. Ezekben az esz­tendőkben moccan meg benne a művészi kifeje­zés akarása is. Vallomása szerint már hetedikes korától verset ír, s hamarosan festeni kezd. A középiskola elvégzése után — édesapja kí­vánságára — jogász lesz. S érdekes módon, ha­marosan megkedveli a jogászkodást is. Ennek az a magyarázata, hogy józan és pontos okfejtéshez szokott rációja kitűnő irányítóra talál Somló Bódog személyében. Az irodalom felé vezető úton tehát megáll néhány évre. De nem haszon nélkül. Ezek­ben az esztendőkben érlelődik­­benne a gondol­kodó. Már az első egyetemi évben rendszeresen el­jár Somló Bódog előadásaira. A nagyszerű jogfi­lozófus és radikális szociológus, akiért nem sokkal azelőtt Ady Endre vívott kemény hírlapi csatát, a gondolkodás új mélységeit nyitotta meg a töp­rengő alkatú Olosz Lajo­s előtt. Tanulmányai be­fejezése és édesapja halála után Olosz Lajos vállára nehezedett a családfenntartás gondja. 1917. november 4-én megnősült, családjával e­­gyütt a nagybátyjától maradt kisjenői házba köl­tözött, és átvette egy tekintélyes kisjenői ügyvéd irodájának vezetését. 1919-ben a kisjenői ügyvédi irodában még sem­mi sem mutatta, hogy Olosz Lajosnak szándéka lenne tovább lépni azon az úton, amely az iroda­lom felé vezet. Szerencsére azonban érte jött az irodalom. 1920 nyarán Reményik Sándornak eszé­be jutott a hajdan verseket is író jogász. Kiköve­telte költeményeit az asztalfiókból és közölni kezdte, előbb az Erdélyi Szemlében, majd a Pász­­tortűzben. Ettől kezdve Olosz Lajos ismét az iro­dalom útjára lép. Egyre ismertebbé válik neve a megszülető romániai magyar irodalomban. 1922 első hónapjaiban változás áll be magán­életében is. Adrian Popescu volt marosvásárhelyi prefektus felajánlja, hogy társul vele, ha Maros­­vásárhelyre költözik és átveszi ügyvédi irodájá­nak vezetését. A költő elfogadja az ajánlatot, így OLOSZ LAJOS (1891—) kerül Marosvásárhelyre. Végleg letelepedni azon­ban nem tud, mert nem tudja átcserélni kisjenői házát. Mindössze 1922 februárjától ugyanazon év novemberéig él Marosvásárhelyen. Ez a nyolc hónap azonban jelentős időszaka életének. Ekkor kapcsolódik be szervesen az irodalmi élet vérke­ringésébe. Felfrissíti Berde Máriával a barátságot, amelyet még az egyetemen kötött, összebarátkozik Molter Károllyal, Osvát Kálmánnal, Nagy Emmával, Balogh Endrével. Csatlakozik a heroikus küzdel­met folytató Zord Idő táborához. Meleg baráti kapcsolatokat épít ki a román irodalom és közélet Marosvásárhelyre látogató személyiségeivel. Kö­zeli kapcsolatba kerül többek közt Gogával és Petru Grozával. A marosvásárhelyi írók lendülete magával so­dorja. Radikális gondolatokat hirdető versei mind gyakrabban jelennek meg a különböző folyóiratok hasábjain. 1926-ban őt is meghívja Kemény János a maros­­vécsi találkozóra. A visszavonulásra hajla­mos költő azonban mégsem tudott teljesen feloldódni. Úgy látszik, nem érezte egészen otthon magát a helikoni íróközösségben. Nem nyi­latkozott ugyan erről, de a húszas évek végén már valószínűleg forrhatott benne az elégedetlenség a Helikon egyes megnyilvánulásai, de főként az Er­délyi Szépmíves Céh ügyintézése iránt. 1928. má­jus 12-én még részt vesz a helikoni írók bukaresti felolvasó ünnepélyén, hisz erkölcsi kötelességének tekinti a román és a hazai magyar irodalom szo­ros barátságának, szép testvériségének ápolását. De a következő években már távolodik a Helikon­tól és a Céhtől. 1933-ban az ő kisjenői házában gyűlnek össze azok az írók, akik nem nézik jó szemmel, hogy az Erdélyi Szépmíves Céh egyre inkább üzleti vállalkozássá válik, akik olyan ki­adói vállalkozást akarnak létrehozni, amely men­tes legyen a tőkés érdekektől és egyedül az iro­dalom ügyét szolgálja, így alakítják meg az Er­délyi Magyar Írói Rendet. Amíg létezik ez a ro­mantikus írói csoportosulás, addig együtt küzd a szépet és jót akaró írókkal. Utána azonban elhall­gat. 1931-ben megjelent harmadik kötete (Barlang­­homály) után nem következnek újabb költemé­nyek. A költő a harmincas évek közepétől kezdve úgy él Kisjenőn, hogy alig tud róla valamit az iro­dalmi közvélemény. A kortársak, úgy látszik, viszonylag könnyen napirendre tértek az elhallgatás felett. A felszaba­dulás után megélénkülő irodalomtörténeti kutatást, valamint a hatvanas évek második felétől ismét Olosz Lajos felé forduló irodalmi közvéleményt azonban őszintén foglalkoztatja a kérdés, hogy mért hallgatott el a nagy magányos. Szász János, az 1968-ban megjelent gyűjteményes Orosz-kötet előszóírója azon elmélkedik, hogy talán a történelem egymásra torlódó borzalmai hallgat­tatták el. „A döbbent lélek nem tudja elviselni a döbbenetek súlyát — mondja az előszóban. Pedig még csak 1931-et írnak. Ami azután következett, arra alkatilag nem tud reagálni. Vagy a rutintól félt, a mindent megverselhetőség veszélyétől, attól, hogy az ifjúság múltán kihuny a költészet fehér izzása ?" Szemlér Ferenc arra gondol, hogy Olosz Lajost a tízes évek végén a forradalmi mozgalom elő­retörése avatta, ihlette költővé. A harmincas évek­ben már nem lát maga körül ilyen óriási emberi nekifeszülést, s talán ezért hallgat el. (Igaz Szó, 1971. 9. sz. 386. lap). „Az olvasó — írja Szemlér Ferenc — önkénte­lenül is kapcsolatot keres a költői pálya időleges megszakadása és az évszázadunk elején feltáma­dó forradalmi lendület árapálya között. Ha csak­ugyan igaz volna az a feltételezés, amely szerint Olosz Lajos emberi és költői kedélyének hatalmas fellángolását az emberiség történetében bekövet­kezett eget-földet rengető változások idézték elő, akkor önkéntelenül is kapcsolatot vélünk az utóbb bekövetkezett események és a költőt alkotásra biztató benső feszültségek kényszerítő erejének csökkenése között." Maga a költő pedig a következőket vallja : „Óriási különbséget láttam az eszményeim és a megvalósulások között. Az erkölcsi mélyponto­kat, az élet komiszságait nehezen viseltem el. Az viszont, hogy állandóan írjam a pesszimizmust, bántotta a lekiismeretemet, mert én az életet na­gyon szeretem és sokra becsülöm. Különleges ér­zékenységgel reagáltam az élet komiszságaira. Az a számla, amelyet nekem az élet lelkileg benyúj­tott, ha akartam, ha nem, pesszimizmushoz veze­tett. Sok sötét tónusú versem van ; talán ezek is hozzájárulnak az erkölcsi élet tisztulásához. De én többet vártam volna el magamtól : több életigen­lést, több olyan megnyilatkozást, amely az embe­reket biztatja." (Igaz Szó, 1971. 9. sz. 246. lap). A költő elhallgatását tehát mindenekelőtt a tár­sadalom egének elborulása okozta. De okozta egyéb is feltétlenül. Olosz Lajos versei általáno­sabb mondanivalót hordoztak mindig, mint az úgynevezett transzilván líra. Költészete tehát so­hasem tartozott a helikoni líra fővonalába (ezt a transzilván költészet képviselte­­). Gránitba vésett, modern, szép verseiben hiába kereste a korízlés a specifikusan „erdélyi" színt. Ezért érezhette ide­gennek magát a Helikonban is. Sok áttétellel ez is okozhatta a magáramaradottság érzetét, a be­felé fordulást és végül az elhallgatást. Pontosab­ban szólva : a transzilván líra fő áramába nem tudott belehelyezkedni (nem is akart !). Elszakadt tőle. Valahonnan eltávolodott, de nem érkezett meg valahová. Egyre inkább eltávolodott a heli­koni lírától, de a Salamon Ernő­k osztályharcos költészete felé nem találta meg az utat. A két költészet birodalma között elterülő senkiföldjén bolyongott, irányt keresve, majd elhallgatva. Igaz ugyan, hogy ez az elhallgatás, a kisjenői „ügyvédi" magány mégsem annyira sivár, mint sokáig hittük. Többször idézett nyilatkozatában azt is elmondja, hogy az 1931—1968 közti időben még­is született egy-két költemény. 1936-ban írta a Feloldozást, 1944—45-ben a Fahordást, a Téli kör­képet és az Egy rab álma a kórházban című verset. Az ötvenes évek elejéről való a Vallomás című számvető költemény. Ezen kívül szerkesztői munkát is végzett. A második világháború alatt Vita Zsigmonddal és Fischer Aladárral, majd Fo­dor Józseffel az Aradon 1943—44-ben megjelenő Havi Szemle szerkesztőbizottságának volt tagja. Hazánk felszabadulása idején azonban végső soron már másfél évtizede pihen a toll. Az öt­venedik életévén jóval túljáró költő már nehezeb­ben mozdul. Évtizedekig nem hallat magáról ismét. De akárcsak indulása idején, most, az újrain­dulás, illetve újrafelfedezés során is elmegy érte az irodalom. A hatvanas években ismét érdeklődni kezdenek a kisjenői magányos iránt. Biztatják. Egyengetik visszatérését az irodalmi életbe. 1967 januárjában tagja lesz hazánk írószövet­ségének. 1968-ban a bukaresti Irodalmi Könyvki­adó megjelenteti Válogatott verseinek gyűjtemé­­nyét (Versek). S azóta Olosz Lajos valóban jelen van irodalmunkban, verseivel gyakran találkozha­tunk irodalmi lapjaink hasábjain. Kilencedik évtizedében is miniatűr remekművek­kel ajándékozza meg költészetünket. 25. SZÁM 9. oldal

Next