Brassói Lapok, 1973 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1973-11-17 / 46. szám
teK ______________ ____________________________________________________________________________________________________ _ _________IRODALOM - MŰVÉSZET 1073 AZ ESTVE A népnerk hanyatlik tündöklő hintája, Nyitva varja a szép enyészet ajtaja. Haldokló sugári halavánnyá lesznek, Pirult horizonunk alatt elenyésznek. Az aranyos felhők tetején lefestve Mosolyog a hires szárnyon járó estve , Melynek új balzsammal biztató harmatja Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja. A madárkák meghűlt fészkeknek szélein Szunnyadnak búcsúzó nótájok rendjein A kis filemile míg magát kisírta, Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta. A vadak, farkasok ülnek szenderedve, Barlangjában belől bömböl a mord medve. — A hti csendes szellők fuvallati, jertek, fértek füleimbe, ti édes koncertek ; Mártsátok örömbe szomorú lelkemet ; A ti nyájasságlok minden bút eltemet. Lengjetek, óh kellő zefirek, lengjetek, Lankadt kebelembe életet öntsetek ! Mit érzek ?... mig szólok, egy kis nyájas szellet Rám gyengén mennyei illatot lehellett. Suhogó szárnyával a fák árnyékánál Egy fűszerszámozott theátrumot csinál, Melybe a gráciák örömmel repülnek, A gyönyörűségnek lágy karjain ülnek ; Hol a csendes berek barna rajzolatja Magát a hold rezgő fényénél ingatja. Egyszóval, e vidám melancholiának : Kies szállásai örömre nyilának. Késsel még, sötét éj, komor óráiddal, Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal : Úgyis e világba semmi részem nincsen, • Mely bágyadt lelkemre megnyugovást hintsen ; Mikor a világnak lármáját sokallom, Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom, Mikor az emberek kerültem zsibongnak, S kényektől részegen egymásra tolongnak. Bódult emberi nem, hát szabad létedre Mért vertél zárdékot tulajdon kezedre ? Tiéd volt ez a föld, tiéd volt egészen, Melyből most a kevély s fösvény dézmát vészen. Mért szabtál hát határt önhaid között ; Ládd é már egymástól mind megkülönözött. Az enyim, a tied mennyi lármát szüle, Miolta a miénk nevezet elüle. Hajdan a termő föld, mig birtokká nem vált, Per és lárma nélkül annyi embert táplált, S többet , mert még akkor a had és veszettség Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség. Nem volt még koldusa akkor a törvénynek, Nem született senki gazdagnak, szegénynek. Az igazságtévő határkő és halom, A másét bántani nem hagyó tilalom Nem adott még okot annyi sok lármára, Mert az elégség volt mindennek határa. Nem állott volt még ki a kevély uraság, Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság , S rozskenyérhéjból is karácsonyfa legyen, Hogy az úr tornátát s pástétomot egyen. Nem bírt még a király húsz, harminc milliót, Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót, Melyből boldogokká tudja őket tenni, Azaz tonkin fészket legyen miből venni. Nem bújt el a fösvény több embertársától, Hogy ment legyen pénze a haramiától, Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett, Mert gonosz erkölccsel senki sem született. Nem is csuda, mert már a rétek árkolva, És a mezők körül vagynak barázdálva . Az erdők tilalmas korlát közt állanak, Hogy bennek az urak vadjai lakjanak . A vizek a szegény emberekre nézve Török munkált fákkal el vágynak pécézve. Te vagy még egyedül, óh arany holdvilág, Melyet árendába nem ád még a világ. Te vagy még, éltető levegő ! amelyen Indzsenéri duktus nem járt semmi helyen. Téged még, óh legszebb hangú szimfónia, Ingyen is hallgathat minden emberfia ; S titeket, óh édes erdei hangzások, Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások : Mikor a mesterség gyáva hangjainál A kényes nagyvilág fárasztó bált csinál. Óh, áldott természet I óh, csak te vagy nékem Az a tetőled nyert birtokom s vidékem, Melynek én örökös földesura lettem, Mihelyt te óltalad embernek születtem 1 79. 1773-1973 Belénk dobban az évforduló. Kétszáz évvel ezelőtt született a Balassi után időrendben második nagy magyar költő, Csokonai Vitéz Mihály, cuki a fény századában, a felvilágosodás századában maga is fényteremtőként ragyogott fel a magyar irodalom csillagképében. Belénk dobban az évforduló. Mert Csokonai, aki verseivel, minden szavával kortársai lelkiismeretéhez szólt, kortársait igyekezett felrázni, kiemelni a középkoriságból, költészete maradéktalan befogadását nálunk, huszadik Századbeliektől remélte-várta. Belénk dobban az évforduló. Mert — ha nagyon őszinték akarunk lenni — legtöbbünknek éppen az évforduló adta újra kezünkbe Csokonai verseit, az évforduló fedeztette fel újra velünk, hogy nekünk is mond, üzen. Örömmel tölthet el bennünket ez e felismerés, különösen azért, mert rádöbbenhetünk költői nyelvezete — ha itt-ott archaikus izékkel is gyönyörködtet — ma is eleven, élvezetes. Belénk dobban az évforduló, ha önmagunkat vizsgáljuk. Mert feltehetjük a kérdést ! Vajon a költőt, aki annyit gondolt a huszadik századra, huszadik századi utódaira, nem avattuk méltánytalanul és hálátlanul évfordulós költővé ? Magam is örvendenék, ha a többes szám első személyt egyes szám első személyre fordíthatnám : én, egyedül én ,tartozom a „hálátlan“ utókorhoz, mert én most már rájöttem : Csokonai jobb sorsra érdemes kortársunk. És ezt a felfedezést — az adósságérzet felfedezését — nem érzem ünneprontásnak. Apáthy Géza UTÓDOK TISZTELGÉSE Elkeseredésében gyakran fordult felénk, a huszadik század ,,boldogabb maradékai" felé. Kora közönye, maradisága és rosszindulatú üldöztetése elől menekült jövendő századok megértő nemzedékeihez a debreceni borbély, jogász és érvágó fia, ki korán árvaságra jutott, s a kosztos diákokat tartó özvegy édesanya mellett hamar megismerte a mindennapi gondokat és nehézségeket. Sokat várt a szabadabb eszméken növögető polgáriasodó városi életmódtól, illúzióit azonban hamar szertefoszlatták „zsugori uramék", a vagyonra szomjazó, önző-gazdagodó debreceni polgárság. A felvilágosodás leghaladóbb eszméit is korán sajátította el, már diákkorában megismerte a francia felvilágosodás bölcseleti és irodalmi eszméit, s a természettudományos szemléletet és tanításokat rávalló hevességgel állította szembe az egyház és a korabeli iskola maradi felfogásával. Ő lett a debreceni felvilágosítók körének egyik legradikálisabb alapítótagja, s később a felvilágosodás leghaladóbb írója. Egyik barátja, Domby Márton jegyezte fel a fiatal költő iskolai önképzőköri tevékenységéről : „Ez az ifjonc zseni, mely mint az erdő zugolyában senkitől sem csodáltatott virág . . . szép s megvilágosodott lelket mutató instanciája által észrevétetni s figyelembe jönni kezdett", mivel „az egész kollégiumi ifjúság szellemi teljesítményén" túltett. Érett és tiszta gondolataival már diákkorában „kedvezőtlen árnyékot vetett a homályos és szövevényes theológiai tanokra . .. s megunván ezen eledelt, mind ennek készítési módját, az ő originális lelke maga kereste magának az ő természetéhez való táplálást”. A költő nehezen illeszkedett be a feudális erkölcsök, jogviszonyok és a korabeli iskola maradi nevelési rendszerébe, a polgáriasodást elősegítő, új, haladó nézeteket hirdetett, s ilyen körülmények között hamar meggyűlt a baja a kor merev, konzervatív hatalmasságaival. Huszonegy éves korában a debreceni „köztanítót" az iskolai esküdtszék elé rendelik, s kemény dorgálásban részesítik a „templombajárás elmulasztásáért". Ő, természetességet kedvelő, derűs egyéniségének megfelelően, azzal védekezik, hogy „nem tud egyhelyben ülni", meg hogy „nem bírja az erős éneket". Később menesztik is az „oskolából", mert a fegyelmi törvénykönyv minden paragrafusában vétkesnek találtatott. Rásütik, hogy „világi s gúnyos magaviseletével megrontja tanítványai erkölcsét". Mindez, persze, nem gátolja meg az igazi tanítványokat - Petőfit, Adyt, József Attilát —, hogy a felvilágosodás korának legjelentősebb magyar költőjét tiszteljék benne, kinek irodalmi örökségét felhasználták a forradalmi költészet kibontakoztatásában. Ady kereken megvallja : „Csokonai Vitéz Mihály unokájának érzem magam", s a XVIII., század legeurópaibb költőjének nevezi őt. Ám, mit kezdhettek volna ezzel az életerős, világi szellemmel az „orangutánforma emberecskék" - ahogy rosszakaróit és üldözőit nevezte -, ki világi elvetemültségében le merte írni, hogy egy játszótárs szomszédlány, „Rozália csókja tették költővé" ; ki halhatatlan sorokat gyűjtött a Lilla-kötetbe; ki - megrendülten bár - szemtanúja volt Martinovicsék kivégzésének és jakobinusíró-barátai börtönbe zárásának ; ki biztosabb kézzel forgatta a szatíra éles fegyverét, mint addig bárki a magyar múzsa berkeiben. Kiközösítették, elűzték, rágalmazták, üldözték halála órájáig, ami ugyancsak korán, 32 éves korában ütött számára utolsót. S jóllehet voltak barátai, közöttük a legnagyobb Kazinczy, kinek elküldte első költői próbálkozásait, s a válasz tehetsége végleges elismerését jelentette : „Az Úr versei igen kedvesen folynak, az ideák nemesek ,s nem földszint csúszók, s ez már maga is poézist teszen —rosszakarói és ellenségei mégis megkeserítették egész életét. „Magam is ezután tivéletek ártok, kik élni és nemcsak verselni akartok" — írta üldöztetése idején, mert megunta már „falunként előadni tudós koldulással . S noha ő írta lel kesery vádként, hogy „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon , jelképpé magasztosult költői sorsa nem engedte, hogy hűtlenné váljon a vershez ; tartotta a barát és tanítómester Kazinczytól kapott útmutatást, miszerint : „ápolja a szív szelíd érzékenységét, szerelmet, barátságot, bort, természet szépségeit." Csokonai nemcsak megfogalta a tanácsot és azt akkor divatos alkalmi verselés helyett költői tematikája elsősorban az érzelmi élet felé irányította, de maga is, akárcsak tanítómesterei eljutott a materializmusig, csatlakozott a jakobinus mozgalomhoz, ő szerep meg például Kazinczy számára Martinovics álnéven írt röpiratát, a Nyír |ev£| perenc császárhoz címűt. Az önkényuralomellenes es antifeudalis maga|om egyik legbuzgóbb és hatásaiban legkimagaslóbb híve volt. A nemzet megújhodás, a magyar nyelv jogaiért vívott harc annyira magával ragadta, hogy 1793-ban a frissen alakult nemzeti színtársulat számára egyszerre tizenöt darabját ajánlja fel, köztük főművét, a Tempefőit. A nemesi papi társadalom ües, léha, fontoskodó, de semmittevő hereéletét soha senki nem ostorozta nagyobb hévvel, mint ő. Érthető, hogy ellenségei sem maradtak tétlenek, s mert tehették, minden alkalmat megragadtak, hogy megkeserítsék az élett. A XVIII. század mindenfajta feudális rontásai elől a közönnyel és nyomoral küzdő költő - mint mondja - „víg borzadással" ellárogatott a görög stégek és a római nagy világ pompás maradványaihoz, a régi olasz sírok kertjében drága narancsokat szedett, bebarangolta Frankhon termékeny írósőit és Dácia fenséges vidékeit, elidőzött Albion barlangjainál s a német idők bércein sebeire gyógyírt talált. Európai szellem volt, s egyben - a szó lgnemesebb értelmében — a legigazabb magyar patrióta is, hiszen minden szavával, minden cselekedetével honfitársai lelkiismeretét ébreszthette. S mtj |kora kevés megértést tanúsított iránta (hogy is várhatta volna ezt aztó a kortól, amelynek oly látnoki erővel és társadalmi igazsagérzettel szembe vetette, hogy „Hány jó ész lett vaddá, hogy nem műveltek .. ), jamlor magyar, i.j ,,verseit énekelte s .benne a huszadik századot képzelte , program szerint is az eljövendő nemzedékekhez, az igazságosabb jövő felé fordít. „Ha írok is — vallotta keserű száműzöttségében —, írok a boldogabb ajjadéknak, írok a huszadik vagy a huszonegyedik századnak, írok annak a kornak, amelyben a magyar vagy igazán magyar lesz vagy igazán semmi is." Jövőhöz szóló, jövőbe mutató költészete a felszabadult nép egyik legszebb öröksége lett. Az utódok tiszteleg kétszáz év múltán is a szabad eszmék kútfejét, a felvilágosodás árok emberi értékeit ünnepli és becsüli az ő emberi nagyságában és költészete maraant jóságában. Gy. Szabó Béla fametszete ' Ábrahám János A REMÉNYHEZ Földiekkel játszó Jaj, de friss rózsáim Égi tünemény, Elhervadtanak ; Istenségnek látszó Forrásim, zöld fáim Csalfa, vak Remény ! Kiszáradtanak ; Kit teremt magának Tavaszom, vigságom A boldogtalan, Téli búza vált ; S mint védangyalának, Régi jó világom Bókolántalon.Méltatlanra szállt. Sima száddal mit kecsegtetsz ? Óh ! csak Lillát hagytad volna Mért nevetsz felém ? Csak magát nekem : Kétes kedvet mért csepegtetsz Most panaszra nem hajolna Még most is belém ? Gyászos énekem. Csak maradj magadnak ! Karja közt a búkat Biztatóm valói . Elfelejteném, Hittem szép szavadnak • S a gyöngykoszorúkat Mégis megcsaló!. Nem irigyleném. Kertem nárcisokkal Hagyj el, óh Keménység ! Végig ülteted ; Hagyj el engemet ; Csörgő patakokkal Mert ez a keménység Fáim élteted ; Úgyis eltemet. Rám ezer virággal Érzem : e kétségbe Szórtad a tavaszt Volt erőm elhagy, Légi boldogsággal Fáradt lelkem égbe, Fűszerezted azt. Testem földbe vágy. Gondolatim minden reggel, Nékem már a rét himetlen, Mint a fürge méh, Repkedtek a friss meleggel A mező kisült, A zengő liget kietlen, Rózsáim felé. A nap éjre dűlt.Egy hijját esmértem Bójoló lágy trillák ! örömimnek még : Tarka képzetek ! Lilla szivét kértem : Kedv ! Remények ! Lillák !S megadó az ég. Isten vétetek ! 1603 APRILY LAJOS. ..... Álltam Csokonai sírjánál, jártam a leégett debreceni házikó utcájában, kerestem emlékét Csurgón, Kaposvárt, s a »rengeteg Somogyság« falvaiban. S jártam a valamikor ekkoró tihanyi félszigeten. Emberi és költői sorsa egyformán hatott reám. Élő költőnek érzem-e ma ? Annak. A nyelvújítás nem érintette, ezért nyelve kevesebbet avult, mint néhány kortársáé. Tudjuk, hogy nem mindenütt eredeti, amit mond, s nem emelkedett a legelső rangú magyar Urai zsenik közé. Verseiben nem a vulkanikus, hanem inkább a neptunikus eredetű kőzetek szépségeivel találkozunk. De zeneisége, sorainak euphóniája olyan teljes, hogy költeményeinek érzelmi és gondolati tartalmát ma is maradéktalanul beviszi az érzékeny hallású olvasó lelkébe. Humanizmusa is megtartotta őt a nálánál kisebbeket elsodró időben...“ ______________________________ CSOKONAI - ROMÁNUL5 „Apostoli, őszinte, kiáradó nagy lélek volt, aki sohasem vetett számot a maga érdekeivel, hanem önmagát feláldozó hihetetlen buzgósággal igyekezett lelke kincseitaz egész világra' kiönteni" - méltatta Csokonait 1905-ben Móricz Zsigmond. Csokonai tanúja,az emberiség nagy tavaszakibontakozásának, a „fény századának", gyermeke, műveiben összegeződnek a felvilágosítás, törekvései, ő maga figyelemmel követi a magyar és az erdélyi felvilágosítók párhuzamos, közös célú harcát. „Vajha ti hozzátok csak egyszer beutazhatnék" — írja, de Erdélyt, ahol már 1794-ben ismertté vált, nem, láthatta soha. Halála után azonban ,az erdélyi származású Koncz József vállalkozik első ízben Csokonai tolmácsolására, majd 1816-ban a kolozsvári színtársulat debreceni vendégszereplése alkalmával román nyelvre ülteti át a Béka-egérharc című eposz-paródiát, (Batrachomyomachia lui Homerus. Bataje Brostilor ku Soaretsi Intersedintii in versur Unguresti de domnu Csokonai V. Mihály si dupe jelen rumeneste de Koncz Jósi in anul 1816 Luna lui Juniu), amelyet Moldován Gergely közöl 1895-ben az Ungaria című folyóiratban. 1829-ben, a Versuri indemnatoare către deprindere tenerimei romaneschi intru invaceturi ' című kiadványban Moisi Bota Csokonai három versét (Esküvés, Megkövetés, Búcsúvétel) közli román fordításban. Századunkban Iosif Wranische közöl részleteket a Békaegérharcból 1924-ben a Convorbiri Literare című folyóiratban, majd Csokonaiversváltozatokra bukkanunk egy balázsfalvi iskolai gyűjteményben is, amelyet 1938-ban másoltak le és megtalálható benne két eddig számon nem tartott versfordítás : A reményhez (Pre pomint părută, Cereasca arătare) és Búcsúvétel (Versu de depărţire). Ami a modernséget illeti : „tele van ez a Csokonai-Kazinczy-kor XX. századi elemekkel" — írja Csokonai méltatásában Weöres Sándor. Az időben egyetemes Csokonai, akinek századunk „boldog maradék"-ához is van gondolatgazdag üzenete, térben is egyetemes, hiszen - művészi érdeklődésével, érzékeny, felvilágosult emberségével — bejárta a világot, hogy a haladás példáit felmutathassa nemzetének. Nem kétséges, hogy Petőfi világszabadságeszméjének is elődje volt. Íme, mivel magyarázható, hogy napjainkban — a nemzetek és nemzetiségek közös megismerésének, kulturális értékei kicserélésének jegyében - élvonalbeli román költők, műfordítók fedezték fel ismételten Csokonai egyetemességét, és különös, kegyeletteljes műgonddal szólaltatták-szólaltatják meg román nyelven is. Egy korántsem teljes, felsorolás önmagában is sokatmondó ebben a vonatkozásban : Virgil Teodorescu (Avarul, Maghiare, Rasate soarele ! Către libertate, Seara, Constantinopolul, Cintec de dragoste la plosca din piele de mine), Emil Giurgiuca (La un boboc de trandafir, Către Echo ,din Tihany), Veronica Porumbacu (Biata Zsuzsi, Prorocire la întemeierea primei şcoli din Somogy). Constantin Olariu a Tempefőit szólaltatja meg románul. Csokonai román fordítói nemcsak azért érdemlik meg e pársoros tisztelgést, mert egyáltalán vállalták a költő szigorú, fegyelmezett versformáit, a helyenként archaikus nyelvezetet, amely igazi próbatételt jelenthetett számukra, hanem azért is, mert biztos kézzel a legjelentősebb, legjellemzőbb, a magyar közönség által is legjobban ismert-szeretett műveket tolmácsoltál. A „hogyanra" a legszemléletesebb választ pedig azzal adhatjuk, ha példaként a fordításokból idézünk. A Lillaversek gyöngyének, A reményhez című költeménynek egyik legszebb szakasza így hangzik Virgil Teodorescu tolmácsolásában : Chip ceresc ! Dulceaţa , Oarbei amăgiri Tu sădeşti în viaţa Bietei omeniri Visul de lumină Căruia, smerit Veşnic i se-nchină Cel nefericit. Hasonló bravúrral közvetíti Virgil Teodorescu a Szabadsághoz című verset is a román olvasóhoz, aki a magyarral azonos „hullámhosszon" válhat Csokonai egyetemes eszméinek befogadójává : _ Nu rivniţi averi, palate ! Năzuiţi spre libertate ! Liber şi sărac, mai bine, decit rob cu chipuri pline. Orice minte înţeleaptă de poet, spre ea se-ndreaptă şi-o aşteaptă. Murgu Pi JÉKELY ZOLTÁN: „1024/25 Kolozsvár. A képekről jól ismert, beesett mellű, konya bajsza, horgas orrú költőt egyszerre csak eleven, hús-vér mivoltában látom, amint fehér hálóingben, lihegve kapkod levegő után alacsony fekhelyén __ Majd elhaló hangon, fejét jobbra-balra vetve, és tekintetét a menynyezetre függesztve, vádol és panaszkodik. Valakik meghallják, és sorban odajárulnak a szegényes ágy elé. Egy fiatal nőalak is megjelenik, földet seprő rokolyában — (Lilla volt ?) és finom kezét a haldokló poéta sápadt homlokára teszi... Azélettől búcsúzkodó Csokonai lángoló, nagy szeme ezekben a pillanatokban mintha valami boldog látomáson akadna fenn ... * Mindez nem is történhetett máshol, mint színpadon — ez esetben a Kolozsvári Magyar Színházban, mely, nagy múltú és nemes hagyományú intézmény alkalmasint a költő halálának 180. évfordulójának közeledtét ragadta meg, hogy előadja az akkoriban már ismét kolozsvári lakos Kuncz Aladár színművét Csokonai utolsó óráiról. 45. SZÁM 6—7. oldal