Brassói Lapok, 1973 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1973-11-17 / 46. szám

t­eK­ ______________­­ ____________________________________________________________________________________________________ _­­ _________IRODALOM - MŰVÉSZET 1073 AZ EST­VE A népnerk hanyatlik tündöklő hintája, Nyitva varja a szép enyészet ajtaja. Haldokló sugári halavánnyá lesznek, Pirult horizonunk alatt elenyésznek.­­ Az aranyos felhők tetején lefestve Mosolyog a hires szárnyon járó estve , Melynek új balzsammal biztató harmatja Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja. A madárkák meghűlt fészkeknek szélein Szunnyadnak búcsúzó nótájok rendjein A kis filemile míg magát kisírta, Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta. A vadak, farkasok ülnek szenderedve, Barlangjában belől bömböl a mord medve. — A h­­­ti csendes szellők fuvallati, jertek, fértek füleimbe, ti édes koncertek ; Mártsátok örömbe szomorú lelkemet ; A ti nyájasságlok minden bút eltemet. Lengjetek, óh kellő zefirek, lengjetek, Lankadt kebelembe életet öntsetek ! Mit érzek ?... mig szólok, egy kis nyájas szellet Rám gyengén mennyei illatot lehellett. Suhogó szárnyával a fák árnyékánál Egy fűszerszámozott theátrumot csinál, Melybe a gráciák örömmel repülnek, A gyönyörűségnek lágy karjain ülnek ; Hol a csendes berek barna rajzolatja Magát a hold rezgő fényénél ingatja. Egyszóval, e vidám melancholiának : Kies szállásai örömre nyilának. Késsel még, sötét éj, komor óráiddal, Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal : Úgyis e világba semmi részem nincsen, • Mely bágyadt lelkemre megnyugovást hintsen ; Mikor a világnak lármáját sokallom,­ Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom, Mikor az emberek kerültem zsibongnak, S kényektől részegen egymásra tolongnak. Bódult emberi nem, hát szabad létedre Mért vertél zárdékot tulajdon kezedre ? Tiéd volt ez a föld, tiéd volt egészen, Melyből most a kevély s fösvény dézmát vészen. Mért szabtál hát határt önh­aid között ; Ládd­ é már egymástól mind megkülönözött. Az enyim, a tied mennyi lármát szüle, Miolta a miénk nevezet elüle. Hajdan a termő föld, mig birtokká nem vált, Per és lárma nélkül annyi embert táplált, S többet , mert még akkor a had és veszettség Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség. Nem volt még koldusa akkor a törvénynek, Nem született senki gazdagnak, szegénynek. Az i­gazságtévő határkő és halom, A másét bántani nem hagyó tilalom Nem adott még okot annyi sok lármára, Mert az elégség volt mindennek határa. Nem állott volt még ki a kevély uraság, Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság , S rozskenyérhéjból is karácsonyfa legyen, Hogy az úr tornátát s pástétomot egyen. Nem bírt még a király húsz, harminc milliót, Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót, Melyből boldogokká tudja őket tenni, Azaz tonkin fészket legyen miből venni. Nem bújt el a fösvény több embertársától, Hogy ment legyen pénze a haramiától, Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett, Mert gonosz erkölccsel senki sem született. Nem is csuda, mert már a rétek árkolva, És a mezők körül vagynak barázdálva . Az erdők tilalmas korlát közt állanak, Hogy bennek az urak vadjai lakjanak . A vizek a szegény emberekre nézve Török munkált fákkal el vágynak pécézve. Te vagy még egyedül, óh arany holdvilág, Melyet árendába nem ád még a világ. Te vagy még, éltető levegő ! amelyen Indzsenéri duktus nem járt semmi helyen. Téged még, óh legszebb hangú szimfónia, Ingyen is hallgathat minden emberfia ; S titeket, óh édes erdei hangzások, Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások : Mikor a mesterség gyáva hangjainál A kényes nagyvilág fárasztó bált csinál. Óh, áldott természet I óh, csak te vagy nékem Az a tetőled nyert birtokom s vidékem, Melynek én örökös földesura lettem, Mihelyt te óltalad embernek születtem 1 79. 1773-1973 Belénk dobban az évforduló. Kétszáz évvel ezelőtt született a Balassi után idő­rendben második nagy­ magyar költő, Csokonai Vitéz Mihály, cuki a fény századában, a felvilágosodás száza­dában maga is fény­teremtőként ragyogott fel a ma­gyar irodalom csillagképében.­­ Belénk dobban az évforduló. Mert Csokonai, aki verseivel, minden szavával kor­társai lelkiismeretéhez szólt, kortársait igyekezett felrázni, kiemelni a középkoriságból, költészete mara­déktalan befogadását nálunk, huszadik Századbeliektől remélte-várta. Belénk dobban az évforduló. Mert — ha nagyon őszinték akarunk lenni — leg­­többünknek éppen az évford­uló adta újra kezünkbe Csokonai verseit, az évforduló fedeztette fel újra ve­lünk, hogy nekünk is mond, üzen. Örömmel­ tölthet el bennünket ez e felismerés, kü­lönösen azért, mert rádöbbenhetünk­­ költői nyelve­zete — ha itt-ott archaikus izékkel is gyönyörködtet — ma is eleven, élvezetes. Belénk dobban az évforduló, ha önmagunkat vizs­gáljuk. Mert feltehetjük a kérdést ! Vajon a költőt, aki annyit gondolt a huszadik századra, huszadik szá­zadi utódaira, nem avattuk­ méltánytalanul és hálát­lanul évfordulós­ költővé ? Magam is örvendenék, ha a többes szám első sze­mélyt egyes szám első személyre fordíthatnám : én, egyedül én ,tartozom a „hálátlan“ utókorhoz, mert én most már rájöttem : Csokonai job­b sorsra érdemes kortársunk. És ezt a felfedezést — az adósságérzet felfedezését — nem érzem ünneprontásnak. Apáthy Géza UTÓDOK TISZTELGÉSE Elkeseredésében gyakran fordult felénk, a huszadik század ,,boldogabb ma­radékai" felé. Kora közönye, maradisága és rosszindulatú üldöztetése elől menekült jövendő századok megértő nemzedékeihez a debreceni borbély, jo­gász és érvágó fia, ki korán árvaságra jutott, s a kosztos diákokat tartó öz­vegy édesanya mellett hamar megismerte a mindennapi gondokat és nehéz­ségeket. Sokat várt a szabadabb eszméken növögető polgáriasodó városi életmódtól, illúzióit azonban hamar szertefoszlatták „zsugori uramék", a va­gyonra szomjazó, önző-gazdagodó debreceni polgárság. A felvilágosodás leghaladóbb eszméit is korán sajátította el, már­ diák­korában megismerte a francia felvilágosodás bölcseleti és irodalmi eszméit, s a természettudományos szemléletet és tanításokat rávalló hevességgel ál­lította szembe az egyház és a korabeli iskola maradi felfogásával. Ő lett a debreceni felvilágosítók körének egyik legradikálisabb alapítótagja, s később a felvilágosodás leghaladóbb írója. Egyik barátja, Domby Márton jegyezte fel a fiatal költő iskolai önképzőköri tevékenységéről : „Ez az ifjonc zseni, mely mint az erdő zugolyában senkitől sem csodáltatott virág . . . szép s meg­világosodott lelket mutató instanciája által észrevétetni s figyelembe jönni kezdett", mivel „az egész kollégiumi ifjúság szellemi teljesítményén" túltett. Érett és tiszta gondolataival már diákkorában „kedvezőtlen árnyékot vetett a homályos és szövevényes theológiai tanokra . .. s megunván ezen eledelt, mind ennek készítési módját, az ő originális lelke maga kereste magának az ő természetéhez való táplálást”. A költő nehezen illeszkedett be a feudális erkölcsök, jogviszonyok és a korabeli iskola maradi nevelési rendszerébe, a polgáriasodást elősegítő, új, haladó nézeteket hirdetett, s ilyen körülmények között hamar meggyűlt a baja a kor merev, konzervatív hatalmasságaival. Huszonegy éves korában a deb­receni „köztanítót" az iskolai esküdtszék elé rendelik, s kemény dorgálásban részesítik a „templombajárás elmulasztásáért". Ő, természetességet kedvelő, derűs egyéniségének megfelelően, azzal védekezik, hogy „nem tud egyhelyben ülni", meg hogy „nem bírja az erős éneket". Később menesztik is az „oskolá­ból", mert a fegyelmi törvénykönyv minden paragrafusában vétkesnek találta­tott. Rásütik, hogy „világi s gúnyos magaviseletével megrontja tanítványai er­kölcsét". Mindez, persze, nem gátolja meg az igazi tanítványokat - Petőfit, Adyt, József Attilát —, hogy a felvilágosodás korának legjelentősebb magyar költőjét tiszteljék benne, kinek irodalmi örökségét felhasználták a forradalmi költészet kibontakoztatásában. Ady kereken megvallja : „Csokonai Vitéz Mihály unokájának érzem magam", s a XVIII., század legeurópaibb költőjének nevezi őt. Ám, mit kezdhettek volna ezzel az életerős, világi szellemmel az „orangutánforma emberecskék" - ahogy rosszakaróit és üldözőit nevezte -, ki világi elvetemültségében le merte írni, hogy egy játszótárs szomszédlány, „Rozália csókja tették költővé" ; ki halhatatlan sorokat gyűjtött a Lilla-kötetbe; ki - megrendülten bár - szemtanúja volt Martinovicsék kivégzésének és jako­binus­­író-barátai börtönbe zárásának ; ki biztosabb kézzel forgatta a szatíra éles fegyverét, mint addig bárki a magyar múzsa berkeiben. Kiközösítették, elűzték, rágalmazták, üldözték halála órájáig, ami ugyan­csak korán, 32 éves korában ütött számára utolsót. S jóllehet voltak barátai, közöttük a legnagyobb Kazinczy, kinek elküldte első költői próbálkozásait, s a válasz tehetsége végleges elism­erését jelentette : „Az Úr versei igen kedve­sen folynak, az ideák nemesek ,s nem földszint csúszók, s ez már maga is poézist teszen —rosszakarói és ellenségei mégis megkeserítették egész éle­tét. „Magam is ezután tivéletek ártok, kik élni és nemcsak verselni akartok" — írta üldöztetése idején, mert megunta már „falunként előadni tudós kol­dulással . S noha ő írta lel kesery vádként, hogy „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon , jelképpé magasztosult költői sorsa nem engedte, hogy hűtlenné váljon a vershez ; t­­artotta a barát és tanítómester Kazinczytól kapott útmutatást, miszerint : „ápolja a szív szelíd érzékenységét, szerelmet, barátságot, bort, természet szépségeit." Csokonai nemcsak megfogalta a tanácsot és azt akkor divatos alkalmi verselés helyett költői tematikája elsősorban az érzelmi élet felé irányította, de maga is, akárcsak tanítómesterei eljutott a materializmusig, csatlakozott a jakobinus mozgalomhoz, ő szerep meg például Kazinczy számára Martino­vics álnéven írt röpiratát, a Nyír |ev£| perenc császárhoz címűt. Az önkény­uralomellenes es antifeudalis maga|om egyik legbuzgóbb és hatásaiban leg­kimagaslóbb híve volt. A nemzet megújhodás, a magyar nyelv jogaiért vívott harc annyira magával ragadta, hogy 1793-ban a frissen alakult nemzeti szín­­társulat számára egyszerre tizenöt darabját ajánlja fel, köztük főművét, a Tempefőit. A nemesi­ papi társadalom ü­es, léha, fontoskodó, de semmittevő here­életét soha senki nem ostorozta nagyobb hévvel, mint ő. Érthető, hogy ellen­ségei sem maradtak tétlenek, s mert tehették, minden alkalmat megragad­tak, hogy megkeserítsék az élett. A XVIII. század mindenfajta feudális ron­tásai elől a közönnyel és nyomoral küzdő költő - mint mondja - „víg bor­­zadással" ellárogatott a görög stégek és a római nagy világ pompás ma­radványaihoz, a régi olasz sírok kertjében drága narancsokat szedett, beba­rangolta Frankhon termékeny írósőit és Dácia fenséges vidékeit, elidőzött Albion barlangjainál s a német idők bércein sebeire gyógyírt talált. Európai szellem volt, s egyben - a szó lgnemesebb értelmében — a legigazabb ma­gyar patrióta is, hiszen minden szavával, minden cselekedetével honfitársai lelkiismeretét ébreszthette. S mtj |kora kevés megértést tanúsított iránta (hogy is várhatta volna ezt aztó a kortól, amelynek oly látnoki erővel és társadalmi igazsagérzettel szembe vetette, hogy „Hány jó ész lett vaddá, hogy nem műveltek .. ), jamlor magyar, i.j ,,verseit énekelte s .benne a huszadik századot képzelte , program szerint is az eljövendő nemzedékekhez, az igazságosabb jövő felé fordít. „Ha írok is — vallotta keserű száműzött­­ségében —, írok a boldogabb ajjadéknak, írok a huszadik vagy a huszon­egyedik századnak, írok annak a kornak, amelyben a magyar vagy igazán magyar lesz vagy igazán semmi is." Jövőhöz szóló, jövőbe mutató költészete a felszabadult nép egyik legszebb öröksége lett. Az utódok tiszteleg kétszáz év múltán is a szabad eszmék kútfejét, a felvilágosodás árok emberi értékeit ünnepli és becsüli az ő emberi nagyságában és költészete maraant jóságában. Gy. Szabó Béla fametszete ' Ábrahám János A REMÉNYHEZ Földiekkel játszó Jaj, de friss rózsáim Égi tünemény, Elhervadtanak ; Istenségnek látszó Forrásim, zöld fáim Csalfa, vak Remény ! Kiszáradtanak ; Kit teremt magának Tavaszom, vigságom A boldogtalan, Téli búza vált ; S mint védangyalának, Régi jó világom Bókol­ántalon.­­Méltatlanra szállt. Sima száddal mit kecsegtetsz ? Óh ! csak Lillát hagytad volna Mért nevetsz felém ? Csak magát nekem : Kétes kedvet mért csepegtetsz Most panaszra nem hajolna Még most is belém ? Gyászos énekem. Csak maradj magadnak ! Karja közt a búkat Biztatóm valói . Elfelejteném, Hittem szép szavadnak • S a gyöngykoszorúkat Mégis megcsaló!. Nem irigyleném. Kertem nárcisokkal Hagyj el, óh Keménység ! Végig ülteted ; Hagyj el engemet ; Csörgő patakokkal Mert ez a keménység Fáim élteted ; Úgyis eltemet. Rám ezer virággal Érzem : e kétségbe Szórtad a tavaszt Volt erőm elhagy, L­égi boldogsággal Fáradt lelkem égbe, Fűszerezted azt. Testem földbe vágy. Gondolatim minden reggel, Nékem már a rét himetlen, Mint a fürge méh, Repkedtek a friss meleggel A mező kisült, A zengő liget kietlen, Rózsáim felé. A nap éjre dűlt.­­Egy hijját esmértem Bójoló lágy trillák ! örömimnek még : Tarka képzetek ! Lilla szivét kértem : Kedv ! Remények ! Lillák !­­S megadó az ég. Isten vétetek ! 1603 A­PR­ILY LAJOS. ..... Álltam Csokonai sírjánál, jártam a leégett debreceni házikó utcájában, kerestem emlékét Csurgón, Kaposvárt, s a »rengeteg Somogy­­ság« falvaiban. S jártam a valamikor ekkoró tihanyi félszigeten. Emberi és költői sorsa egyformán hatott reám. Élő költőnek érzem-e ma ? Annak. A nyelvújítás nem érintette, ezért nyelve kevesebbet avult, mint néhány kortársáé. Tudjuk, hogy nem mindenütt eredeti, amit mond,­­ s nem emelkedett a legelső rangú magyar Urai zsenik közé. Verseiben nem a vulkanikus, hanem inkább a neptunikus eredetű kőzetek szépségei­vel találkozunk. De zeneisége, sorainak euphóniája olyan teljes, hogy köl­teményeinek érzelmi és gondolati tartalmát ma is maradéktalanul beviszi az érzékeny hallású olvasó lelkébe. Humanizmusa is megtartotta őt a nálánál kisebbeket elsodró időben...“ ______________________________ CSOKONAI - ROMÁNUL5 „Apostoli, őszinte, kiáradó nagy lé­lek volt, aki sohasem vetett számot a maga érdekeivel, hanem önmagát fel­áldozó hihetetlen buzgósággal igyeke­zett lelke kincseit­­az egész világra' ki­­­önteni" - méltatta Csokonait 1905-ben Móricz Zsigmond. Csokonai tanúja,az em­beriség nagy tavasza­­kibontakozásának, a „fény századának", gyermeke, művei­ben összegeződnek a felvilágosítás, tö­rekvései, ő maga figyelemmel követi a magyar és az erdélyi felvilágosítók pár­huzamos, közös célú harcát. „Vajha ti hozzátok csak egyszer beutazhatnék" — írja, de Erdélyt, ahol már 1794-ben ismertté vált, nem, láthatta soha. Ha­lála után azonban ,az erdélyi szárma­zású Koncz József­ vállalkozik első íz­ben Csokonai tolmácsolására, majd 1816-ban a kolozsvári színtársulat deb­receni vendégszereplése alkalmával román nyelvre ülteti át a Béka-egérharc című eposz-paródiát, (Batrachomyoma­­chia lui Homerus. Bataje Brostilor ku Soaretsi Interse­dintii in versur Un­guresti de domnu Csokonai V. Mihály si dupe jel­en rumeneste de Koncz Jósi in anul 1816 Luna lui Juniu), ame­lyet Moldován Gergely közöl 1895-ben az Ungaria című folyóiratban. 1829-ben, a Versuri indemnatoare către deprindere tenerimei romaneschi intru invaceturi ' című kiadványban Moisi Bota Csokonai három versét (Es­küvés, Megkövetés, Búcsúvétel) közli román fordításban. Századunkban Iosif Wranische közöl részleteket a Béka­­egérharcból 1924-ben a Convorbiri Lite­rare című folyóiratban, majd Csokonai­­versváltozatokra bukkanunk egy balázs­­falvi iskolai gyűjteményben is, amelyet 1938-ban másoltak le és megtalálható benne két eddig számon nem tartott vers­­fordítás : A reményhez (Pre pomint pă­rută, Cereasca arătare) és Búcsúvétel (Versu de depărţire). Ami a modernséget illeti : „tele van ez a Csokonai-Kazinczy-kor XX. száza­di elemekkel" — írja Csokonai­ mélta­­tásában Weöres Sándor. Az időben egyetemes Csokonai, akinek századunk „boldog maradék"-ához is van gondo­latgazdag üzenete, térben is egyete­mes, hiszen - művészi érdeklődésével, érzékeny, felvilágosult emberségével — bejárta a világot, hogy a haladás pél­dáit felmutathassa nemzetének. Nem kétséges, hogy Petőfi világszabadság­­eszméjének is elődje volt. Íme, mivel magyarázható, hogy nap­jainkban — a nemzetek és nemzetisé­gek közös megismerésének, kulturális értékei kicserélésének jegyében - él­vonalbeli román költők, műfordítók fe­dezték fel ismételten Csokonai egyete­mességét, és különös, kegyeletteljes műgonddal szólaltatták-szólaltatják meg román nyelven is. Egy korántsem teljes, felsorolás ön­magában is sokatmondó ebben a vo­natkozásban : Virgil Teodorescu (Ava­rul, Maghiare, Rasate soarele ! Către libertate, Seara, Constantinopolul, Cin­­tec de dragoste la plosca din piele de mine), Emil Giurgiuca­­ (La un boboc de trandafir, Către Echo ,din Tihany), Veronica Porumbacu (Biata Zsuzsi, Pro­rocire la întemeierea primei şcoli din Somogy). Constantin Olariu a Tempefőit szólaltatja meg románul. Csokonai román fordítói nemcsak a­­zért érdemlik meg e pársoros tisztel­gést, mert egyáltalán vállalták a költő szigorú, fegyelmezett versformáit, a helyenként archaikus nyelvezetet, amely igazi próbatételt jelenthetett számukra, hanem azért is, mert biztos kézzel a legjelentősebb, legjellemzőbb, a ma­gyar közönség által is legjobban is­mert-szeretett műveket tolmácsoltál­. A „hogyanra" a legszemléletesebb vá­laszt pedig azzal adhatjuk, ha példa­ként a fordításokból idézünk. A Lilla­­versek gyöngyének, A reményhez című költeménynek egyik legszebb szakasza így hangzik Virgil Teodorescu tolmá­csolásában : Chip ceresc ! Dulceaţa , Oarbei amăgiri Tu sădeşti în viaţa Bietei omeniri Visul de lumină Căruia, smerit Veşnic i se-nchină Cel nefericit. Hasonló bravúrral közvetíti Virgil Teodorescu a Szabadsághoz című ver­set is a román olvasóhoz, aki a ma­gyarral azonos „hullámhosszon" válhat Csokonai egyetemes eszméinek befoga­dójává : _­ ­ Nu rivniţi averi, palate ! Năzuiţi spre libertate ! Liber şi sărac, mai bine, decit rob cu chipuri pline. Orice minte înţeleaptă de poet, spre ea se-ndreaptă şi-o aşteaptă. Murgu Pi JÉKELY ZOLTÁN: „1024/25 Kolozsvár. A képekről jól ismert, beesett mellű, konya baj­sza, horgas orrú költőt egyszerre csak eleven, hús-vér mivoltában látom, amint fehér hálóingben, lihegve kapkod levegő után alacsony fekhelyén __ Majd elhaló hangon, fejét jobbra-balra vetve, és tekintetét a meny­nyezetre függesztve, vádol és panaszkodik. Valakik meghallják, és sorban odajárulnak a szegényes ágy elé. Egy fiatal nőalak is megjelenik, földet seprő rokolyában — (Lilla volt ?) és finom kezét a haldokló poéta sápadt homlokára teszi... Az­­élettől búcsúzkodó Csokonai lángoló, nagy szeme ezekben a pillanatokban mintha valami boldog látomáson akad­na fenn ... * Mindez nem is történhetett máshol, mint színpadon — ez esetben a Kolozsvári Magyar Színházban, mely, nagy múltú és nemes hagyo­mányú intézmény alkalmasint a költő halálának 180. évfordulójának közeledtét ragadta meg, hogy előadja az akkoriban már ismét kolozsvári lakos Kuncz Aladár színművét Csokonai utolsó óráiról. 4­5. SZÁM 6—7. oldal

Next