Brassói Lapok, 1979 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1979-07-28 / 30. szám

BL KÁNYÁDI SÁNDOR Tisztelgés PETŐFI SÁNDOR mindmáig a legnagyobb költőnk, pedig azóta remekebbet is termelt a magyar költészet, talán — tenném hozzá bizonyta­lanul, ha nem látnám az öreg Arany szemrehányó tekintetét, Ady Endre feddő szemöldökrándulását, József Attila vitára kész nekiházalkodását, Kosztolányi hamiskás mosollyal rázza fejét, Babits oktatóan emeli csont­ujját: no, no, barátom, az én szavam sem szentírás, Kassák avantgarde-plakáton gúnyol ki, Szabó Lőrinc bonckéssel fenyeget, Illyés türelmesen várja a mondat Végét, de a „remekebbet” — neki sem tetszik —, Pe­tőfit ne bántsa senki, még a javunkra sem — mondják egy­hangúan: Ő a magyar költészet Jézus Krisztusa; a sírjával is úgy vagyunk, mint a názáretivel (valahol csak meg kell gyújtani a kegyelet gyertyáját, valahová csak le kell tenni a hódolat koszorúját); ástam én is egy nyáron, kerestem a koponyáját, szerencsére nem találtuk meg, pedig ott kell lennie — állítják — a fehéregyházi síron, de a székelyke­resztúri temetőben is van sírja és sírköve; a sírt ápoló öreg tanító bácsi egyszer azt mondta, leereszkedvén a szent hant­ra, hogy itt nyugszik-e, nem tudom, de akkora költő volt, akár minden faluban lehetne sírja; talán nem is a földön, a földben, hanem valahol ott fönn a magasban pihen, s ez rajta a szemfödél: „magasan szállj és hosszan énekelj, hal­dokló hattyúm, szép emlékezet.” JUHÁSZ FERENC Petőfi Sándor szíven állva (Részlet) 19 Petőfi hitt a költészet forradalmasító, megváltoztató erejében. 20 Ezt hittük és hisszük ezt ma is vele, végzetesen szubjektíven és halálos küldetés­tudattal. 21 Mert mindig lesz forradalom, mindig volt forradalom! És ritka pillanata a történelemnek, ha egy nép és költője ugyan­azt mondja és akarja. És ha nem születtünk e szerencsére, dolgoznunk kell pontosan tovább! 22 Mert a költészet csak forradalmi, végzetesen szubjektív és konok küldetés­tudatú lehet! 24 Úgy, ahogy Petőfi Sándor mondotta! 25 Mert Petőfi Sándor, költő volt a forradalomban is, annak minden gyötrelmével és gyönyörével. Nem szimbolista vagy annak előfutára, nem szeletekre bontható, de nem iskoláz­ható költő, költő, küldetéses, hivő, politikában, életben, sze­relemben, forradalomban, halálban, gyászban, föltámadásban. 26 Ezt hisszük vele mi ma is, akik bátran valljuk utódainak ma­gunkat, mert hiszünk a költészet erejében. 27 Petőfi Sándor: pontos költő volt és így igaz. Mert az igazság lényege a pontosság. Amit ő leírt, azt bátran elhihetjük. A pusztát, a csárdát, a csárda romjait, a forradalmat, a téli estét vagy az Apostol forradalmi gyötrelmeit. Az így volt. Az volt a valóság. És a költészet ereje és lényege a valóság. Az övé is. 28 Nem lökte más síkra át a valóságot. Nem hígította fogalmivá. Nem párologtatta el a csontvázról a húst. És költészete nem is bontható föl önálló színképekre. Fölösleges. Hamisítás lenne. 29 Ezért szeretjük őt, hiszünk benne, mi, nem is árvább gyerme­kei a kornak, amelyben születtünk, amelyben szólnunk ren­deltetett. Szavunkkal szolgálni. Az élő valóságot. 30 Ezt tanultuk mi tőle: Petőfi Sándortól. Ezt tanultuk léte végze­tétől és erejétől, ezért hiszünk hitében és költészete tisztasá­gában, erejében, tanításában, gyötrelmében és gyönyörében. EUGEN JEBELEANU PeTOR Sándor fagy az Öntudat Vannak költők, akik a nép között élnek, mások leszállnak a néphez, ismét mások a nép fölött akarnak állni, esetleg a fellegekben vagy a csillagok fölött, és sok fajtája van még a költőknek, sokféle hangjuk, hivatástudatuk, állásfoglalásuk, alázatuk, gőg­jük, szerénységük és így tovább. Vannak más — szerfölött ritka — költők is, akik nemcsak a nép között élnek, de lényükben hordozzák a népet, s az em­beriség legtisztább eszményei találnak helyet tudatukban. Ezek sohasem csak önmagukat, végső soron a többi emberé­hez hasonlóan múlandó valójukat képviselik, hanem a világmin­denség fényét, szárnyalását, szívét és eszét. Nemzetük kebeléből indulnak, hogy az emberiség öntudatává váljanak, s egyetlen nyelven kimondott szavukat megérti minden nép. Ilyen költő Petőfi, a dühös Petőfi, a bölcs Petőfi, a legszep­­lőtlenebb lángolások Petőfije, aki oly hasonló Bălcescuhoz, a mi Balcescunkhoz, a legmerészebb szárnyalások Bălcescujához, ahhoz a Bălcescuhoz, aki minden nép szabadságának és igaz­ságának tudata. Petőfi lírájának aranyfedezete nem csupán egy csodálatos költői bűverő, hanem — mindig — egy hol mélységesen nyugodt és a kamaszkorból csak nemrégen kinőtt emberhez képest pa­­radoxálisan komoly, hol pedig frenetikus öntudat. E­zra hangjainak igazsága és szépsége éppen ezért nem veszített ragyogásából, mert Petőfi Sándor az öntudat költője, aki nem a maga, hanem az Emberiség jövőjét kovácsolja és védelmezi. Mint választott a választottak között Petőfi nemcsak egy szá­zadának öntudatai közül. Ő maga az öntudat, az olthatatlan fáklya. Ezt köszöntjük, nagy-nagy szeretettel, mint eleven lényt: az ő lényét. FARKAS ÁRPÁD Fehéregyháza, 1S49 Látod, Sándor, úgy szopja koponyádat e föld, mint cseresznyét az unott kisgyerek. Mélyében fojtott forradalmak hálnak, s gondolja, addig is még eljátszik veled. Fogai között forgat, s mint tört cseresznyeszálak merednek mennyire fénylő csontjaid, csupán az inged hófehér világa rothad a mélyben —, férgeket vakít! Bolond egy föld ez, látod. Örül, hogy veled játszhat, s csak tépi magát: „szeret — nem szeret?" Erdély hegyei közt az árva árnyak, meg-meglazuló idegrendszered. Hálónk, Vergődünk benne némán, s szavaid is, a cikkanó halak, nőnek az álmok morzsa-maradékán, s szunnyad a nép — villámos ég alatt. Ne bántsad érte, Sándor! Elég kin­­gy is az, hogy szomorú fű nő Segesvárnál a koponyádból, s még dúl a mélyben az a háború. — A szülőház A híd, ahol utoljára látták 1979. VII. 28. BODOR PÁL Följegyzés egy előszoba falára Ismét Elekes Vencelnél vagyok, nem lőttem már ki tudja, hány éve, tán évtizede, s megint ámultan állok a szoba-konyhás, előszobás lakásban, a világ talán egyetlen olyn lakásában, a­­melynek leírásából az előszoba semmiképp nem maradhat ki, lévén itt az előszoba múzeum és képtár, s ebben a pirínyő L-ala­­kú helyiségben annyi művészi érték, amenny másutt, előkelő belvárosokban, egész utcákban nincsen. Vencel egy hosszú-hosszú léniával éppen művészettörténeti előadásának ágyait mutogatja a falon, s onnan a léc tovább­ bandukol az élőkamra ajtókerete fölé. Somolyogva élvezem, hogy a laikus vendégek, akik talán életükben először néznek meg tudatosan egy képet, még nem értik Vénes finom célzásait és örömeit, nem kapják föl a fejüket arra a megjegyzésre, hogy a Mattis-Teutschok mindhárom nem­zedéke képviselve vagyon az előszoba-galériában. Mulatok azon is, hogy Kusztos En­dre szénrajza mintha a gemközti ablakon bukott volna be a kanti tájból, s elnézem Karcsony János bá­csi gyönyörű önarcképét, Benczédi Sándor látvám grimaszos agyagkarikatúráit, és tudom, hogy ami itt láthaó, az éppen csak a felület. Az Elekes Vencelhez címzett Nemzetiségi Múzeum birtokában pontosan 1­006 festmény van (pontosabban volt, amikor ez a jegyzet készült), vagyis majdnem tízszer annyi, mint amennyi a falon tündököl, és az ex libris gyűjteményben három­vagy tán hatezer darab, és mind abban a valamiképp tulipántos ládára emlékeztető, maga barkácsolta, ötletes tárolóban, a­­melyben egyedülálló fototékája is rejtezkedik... Országot bejárta az a kisebb fajta csetepaté, amellyel Ele­kes Vencelnek sikerült kiverekednie, hogy szülőfalujába nagy kép­zőművészeti kiállítást vigyen. Sokan humorizáltak — Elekes Ven­cel pártján — az ügy körül; némi kis helyi elfogultság gőzölgött fel, megfoghatatlan akadályokat páráltatván annak idején a kiállítás útjába, azaz olyan köd gomolygott föl, hogy csak erős, éles lámpával lehetett átvilágítani rajta. Mert Elekesnél önzetle­nebb múzeumőr és kiállításrendező aligha van e kerek világon. Titkos érzéseim azt sugallják, hogy teljes kép- és nyomattára talán egymilliót is megér, elvégre a képek mindegyike legalább 1­000 lejbe számítható, de járt itt olyan külföldi látogató is, aki több ezer dollárt kínált egy Szász Endre-munkáért. Akadt azonban egyéb vásárlási szándék is: még Karácsony János bácsi is felkínált egy Vencel által megtalált, esőfogó kátránypapírként használt, szép román parasztasszonyokat ábrázoló 40 éves ké­péért 5 000 lejt... Elekes Vencel azonban nem az az ember, aki egy bánit is elfogadna, s egy képet is kiadna pénzért a kezé­ből. Ő a képet, ha kell (s ha kell neki, akkor biztos jó), minden áron, jó pénzért is megveszi, utazik érte, keres, kutat — de kiadni a kezéből csak ingyen hajlandó! Azt mondja most is: nem táltos lovam nekem a művészet, hogy magammal temessem a sírba, hanem azt akarom, száguldjanak vele messze mások is, ahogy engem is fölemelt jobb látóhatárokig... Valahogy így mond­ja, csak persze szebben, és látom a szemében: irtózatosan, fe­lejthetetlenül fájt neki, hogy valakik szülőfalujában ezt nem akarták megérteni. És valamit arról is morog a hatalmas bajusza alatt, hogy őt is a faluja választotta meg, ha nem is szavazással, hogy képviselje a világban, és aztán, a hamuban sült pogácsa helyébe, amellyel jó szívvel útnak eresztette, vigye vissza a nagyvilágot a falunak. Ha én képviselő lennék abban a faluban, az Elekes Vencel példáját mondanám el arról, hogy mit jelent megválasztottnak, kiválasztottnak lenni. Hogy mit jelent a kötelesség azok iránt, a­­kik hamuban sült pogácsával vagy anélkül útnak eresztik az em­bert. Mert annak be kell hoznia választóinak a nagyvilágot is, a világ új, friss, szép gondolatait, a világ legjobbjainak áldozat­készségét, munkaszeretetét, kezdeményező lázát. SZELLEMI I­Í­TON­­ATA­I. Három nyelven a lénk alatt Lendvay Eia — Engedje meg, hogy be­vezetőül idézzem Brassó című versét A második kérdés című kötetéből, ezt a verset édesap­jának, Szemlér Ferencnek de­dikálta: „A hegy árnyé­ka síkokra bontja / A ködöt, ha száll az őszi holdra // S a Város fölött szétterül lassan / Hajnal készül a hegyszoros­ban. // E táj törvénye éltet és gátol / Életből, fényből, jó ha­lálból. // Többet nem szabad követelned / Mint amennyit a hegy árnya enged. // Komor a törvény. Szigorú tér ez. / Későn virrad, korán sötét lesz. // Nyomon követ, míg sorsom betöltőm / A hegy ár­nyéka égen és földön.” A ter­mészeti horizont erős beszűkü­lését a belvárosi völgykatlan­ban gyakran a frontátvonulásos napokon érleljük. Írájk­ban viszont milyen képzettársításokat kel­t illnk a ’ hegyek? — Adolf Meschendörfer Corona című, brass(írói regényében van egy részlet. A frissen Brassóra került székely cselédleányka nyugtalanul forgolódik az a,,,ajjan egyszer csak felsikolt, azt álmodta, hogy ráomlott a Cenk így lát­hatják azok, akik ide kerülnek. Viszont annak aki itt szü­letett, itt él és élt, annak biztonságérzetet is kölcsönöz Én például a síkvidéken vagyok nyugtalan. Brassó megnyug­tat. Itt kitartott tenyérben érzem magam. — Édesapja mellett mostanában gyakran beszélnek idő­sebb Szemlér Ferencről, aki az egykori lora.S)k magyar gim­názium élén máig sem halványuló megbcsülést szerzett magának. Az irodalmi hagyományairól nem kiiirmilebben ne­vezetes városban Lendvay Éva egy írástu^'“^. madik nemzedéket képviseli... — Sőt, arról is van dokumentum, hogy dédnagyapám a mozdonyvezetés szüneteiben verseket far£„0^ Na^vapám idősebb Szemlét; Ferenc már élénk és fokoz^ formaérzékkel rendelkezett. Kissé szentimentális hangvétel - verseinek iro­dalmi értéke ma már nem halad meg egy ,,, Eintet" de nem is törekedett évszázados irodalmi­­, igazgatói állása teljesen lekötötte. A babérokra. Tanári, verseit egy füzetbe gyűjtötte össze, nagyanyám pedig gondos kézzel lemásolta azokat, gyönyörű kézírása volt. Nagyapám sokat fordított, román nyelvtanulása közben főleg Coşbucot, s van olyan Coşbuc-költemény, amelyet apám és nagyapám is — szinte egyidőben — lefordított. Én erről jóval később értesültem, így inkább csak véletlen egybeesés, hogy első műfordításom (vagy csak kísérletem, nyomtatásban máig sem jelent meg), még egyetemi hallgató koromban, szintén egy Coşbuc-vers volt. — Ha nem tévedek, akkoriban jelentek meg először saját versei is. — Először prózát közöltem az Utunkban, utolsóéves egyetemista koromban...Verskísérleteimmel sokáig nem mertem apámhoz fordulni. Amikor mégis rászántam magam, csak nagyon félszívvel, tartózkodóan biztatott. Óvott az érzések parttalan áradásától, ökonómiára intett. Aztán, amikor Létay Lajos asztalán árválkodott az egyik versem, Kiss Jenő szeme végül is megakadt rajta. Elkérte, elolvasta. Jó vers. Ki írta? A Szemlét lánya. Na, nem baj, ez még akkor is jó vers. És leközölte. Az első kötetemet aztán már nem követte ilyen elismerés. Szőcs István valósággal ledorongolta. S érzésem szerint, nem is valami lovagiasan. — Most a nőíró beszél? — Hát kérem, a szerkesztők s az irodalmi közvélemény is így van vele. Nem számít, hogy milyen a kézirat, de ha nő írja, biztos, hogy elnéző vagy egyenesen szánakozó mo­sollyal veszik kézbe. Legyen az akármilyen jó kézirat... — Pedig nem is olyan régen, a húszas-harmincas évek romániai magyar irodalmában a nőirók még vezérkedtek is. — Azóta jórészt kikerültek az irodalom középpontjából. Talán ezért nem csak a férfitársadalom a hibás, lehet, hogy a nőirók is hagyták kirekeszteni magukat. — Mi a véleménye Brassó irodalmi életéről? — A város irodalmi életét — vagy az irodalmi élet hi­ányát — az határozza meg, hogy nincsenek irodalmi lapok, kiadók. Márpedig aki ambiciózus ezen a pályán, szükségsze­rűen az irodalmi központokba húzódik. És lehet, mert ke­vesen vagyunk Brassóban, azért tartunk össze jobban vala­mennyien, akár a román, akár a magyar, akár a német nyelvű írásbeliséget képviseljük. — Térjünk vissza műfordításaihoz. Kötetben melyik volt az első? — Az első fordításkötetem Ioan Grigorescu Obsesia című riportkönyve volt, magyarul a Látomás címet adtam neki. De a legnagyobb vállalkozásom Hortensia Papadat-Bengescu Concert de muzică Bach című regénye volt, fordításban: Kamarazene. Ez a kitűnő írónő franciául gondolkodott és románul írt — nagyon nehéz volt átültetni a művét magyar nyelvre. Talán azért is hatott rám olyan mélyen, lelki ro­konomnak érzem, szeretnék olyan analitikus, lélekelemző prózát írni, mint ő. — Úgy tudom, hosszabb ideig szoros kapcsolatok fűzték a iaşi-i Convorbiri literare című folyóirathoz. — A kapcsolatok ma is tartanak. 1965—66-ban kezdtem közölni náluk, akkor még élt Otília Cazimir. Egy műfordítói kalanddal vagy beugrással kezdődött, John Steinbeck Utazás Charleyval című regényének egy részletét fordítottam le a lapnak — angolból románra... Persze, aztán sokáig a ma­gyar irodalom klasszikus költőit szólaltattam meg a Con­vorbiri literare hasábjain, Radnóti Miklóst, Juhász Gyulát, Szabó Lőrincet és másokat. Nemrég küldtem el Iaşi-ba Garai Gábor és Nemes Nagy Ágnes néhány versének román vál­tozatát. — A Szarvassá vált fiú... poémájának, úgy tudom, ér­dekes útja volt. — Várjunk, az már a brassói folyóiratban, az Astrában jelent meg. Tudniillik Juhász Ferenc nagylélegzetű poémája Bartók Béla Cantata profanájára épül, Bartók itt egy román kolindát dolgozott fel. Amikor tehát Juhász Ferenc poémája románul is megjelent, zárult a kör, a motívum visszaérke­zett forrásvidékéhez. Erre maga Juhász Ferenc döbbentett rá, amikor Pesten erről a fordításomról beszéltem neki. — Német fordításai közül az egyik legfontosabb Adolf Meschendörfer Erdélyi elégiája. — Meschendörfer Erdélyi elégiáját Radnóti Miklós for­dította először magyarra. Tőlem sokan megkérdezték — apám is köztük —, hogy volt bátorságom Radnóti után be­levágni. Én úgy érzem, érdemes volt. De döntsék el maguk az olvasók. — Hogy megkönnyítsük az olvasói döntést, idéznék eb­ből a fordításból: „Más itt a szénaillat, a március is más, / Másként szól itt a hűség — s szerelmi vallomás. / Magányos éjek társa, vöröslő holdkorong. / Megsápaszt naptól bámult sok ifjú homlokot — / Férfivá élnek itt, halálos kábulatban / A tölgyek bölcs szavára, a zöldes alkonyatban. / Az évek elvonulnak, mint arcuk sorfala. / Ah, szeptember van im­már. Lomhán halad tovább...” Mondjon néhány szót készülő munkájáról. — Verseskötetem van a Kriterion Kiadónál, az év végéig ki kell egészítenem, önéletrajzi vonatkozású prózát írok, az Utunk szerkesztői szerint túl korán. Készítek egy román nyelvű antológiát, hazai magyar költők alkotásaiból, más for­dításokon is dolgozom. Tervekben nincs hiány, csak rendre meg is jelenjenek... — A közlés, a közlési vágy mennyire serkenti? — Lassú alkotó vagyok, félek a fehér papírtól. A vers Sokszor hónapokig „készül” bennem, de csak olyankor írom le, amikor már készen, magától felbuzog... Lejegyezte: KRAJNIK-NAGY KÁROLY A székely­ magyar rovásírásról A Művelődéstörténeti tanulmányok cím­ű gyűjteményes kötetben (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1979 Ferenczi Géza és Ferenczi István különös figyelmet ’árejerreg munkát közölt a székely-magyar rovásírás eredetér­ és­ a kérdéséről. Figyelembe véve a már csaknem egy évszázada folyó kutatómunka eredményeit, a Ferenczi testvérek elfogadták azt a véleményt, amely szerint a székely-magyar rovásírás alaprétege belső-ázsiai, türk eredetű. Az ázsiai türk rovásírásnak azonban három változata volt: a felső-jenyiszeji néven ismert dél-szi­riai az orkhoni (mongollal) és a Talasz-völgyi (nyugat-turkes után?. Vigfaj Lé­tezett továbbá egy délkelet-európai rovásírás_változat a_ mely a fentiekkel csak igen távoli rokonság^mutat ’ Ferencziék arra hivatkoznak, hogy a székely-magyar ro­­vásírás alaprétege többségében (mintegy kétharmad részben) keleti türk (Orkhon-Jenyiszej vidéki), egyharmad részben pedig nyugati türk (Talász-völgyi) rovásjelű változatokat őr­­zött meg. A dúlt négyzet (rombusz) alakú k­égl tanúságából ly-magyar rovás­­a következtetnek, kiindulva a szerzők úgy vélik, hogy a székely írás alaprétege keleti türk eredetű. Végül a­ hogy a magyarság 567-659 között, vagy ami­­ valószínűbb a VIII—IX. században, a kazár fennhatóság­­én vette át ezt a rovásírást. B­á ’ Valóban, a székely-magyar rovásírás által kölcsönzött é­­szak-pontusi f hangértékű görög th arra vall hogy türk eredetű alaprétegét Délkelet-Európában a vili—IX század folyamán alkalmazták a magyarság finnug ,­­ feledkezhetünk meg azonban arról, hogy a rkaz£ állam te­rületén abban az időben a délkelet-európát­nálták. Következésképpen a székely-magyar­ rovásírási hasz­­rovásírás ázsiai alaprétege olyan népcsoporttól származhat amely a vitt század folyamán érkezett Délkelet-Európába,a magyarsírhoz csatlakozott, s kezdett elmagyarosodni. A székely-magyar rovásírás jegyeinek nagy része csaku­gyan keleti türk jellegű, s elsősorban a dél-szibériai (felső­­jenyiszeji) válfajhoz kapcsolódik. Tizennégy jegye azonban mind alakját, mind hangértékét illetően a nyugat-turkesz­­táni feliratoknál talál a legpontosabban azonosra. Mindez tehát arra vall, hogy a székely-magyar rovásírás alapréte­gét olyan népcsoport hozta egykor Európába, amely a Fel­­ső-Jenyiszej és az Altáj-Irtisz közti dél-szibériai területről indult útnak, majd vándorlása során hosszasan Nyugat-Tur­­kesztánban időzött, s ott a helyi rovásírás válfajainak számos jegyével gyarapította írásrendszerét. Nos ezek után A székelyek őstörténetének keleti vonat­kozásai című vázlatomban (BL, 705, 1976. május 15., 4—5. old.) rámutattam arra, hogy a keleti források tanúsága szerint az Altáj-Irtisz vidékén, vagyis az úgynevezett felső-jenyiszeji rovásírás-válfaj területének a nyugati határán hajdanában az iszikil (szikil) nevű törzscsoport tanyázott. Ennek egyes fajai a türk foglalás alkalmával részint Mongóliába, részint pedig Nyugat-Turkesztánba vándoroltak. A bizonyos ideig Nyugat-Turkesztánban tartózkodó, s ott a helyi kultúrhatást átvevő szikilek egyik csoportja, talán a 751-es arab támadás alkalmával, Délkelet-Európába húzódott, ahol részint a bol­gai bolgárokhoz, részint a kazár fennhatóság alatt lévő ma­gyarokhoz csatlakozott. Ez a magyarokhoz csatlakozott szi­kil raj alkothatta a későbbi székelység keleti alaprétegét. Ismerve az elmondottakat, nagyon valószínűnek tartható az, hogy éppen az említett szikii csoport hozta magával a magyarság körébe a dél-szibériai jellegű, de erős halász­­völgyi hatást tükröző ázsiai rovásírást. Amint tehát az látható, a Ferenczi testvéreknek a székely­magyar rovásírás eredetével kapcsolatos utalásai a BL ha­sábjain három éve közölt, akkor még csak feltételes jellegű, ma azonban egyre bizonyosabbá váló következtetésem mel­lett szól­nak. BAKÓ GÉZA Élet Szám­­vetés Nemrégiben az Utunkban ér­dekes hírt olvashattunk. „Az Igazság Fellegvár című... ifjúsá­gi oldala egy év alatt negy­­venkétszer jelent meg és 120 fiatal szerző 300 írásának adott teret.” Mi az érdekes ebben a hír­ben? Először is az, hogy van 120 olyan fiatal szerző, akik nem irodalmi, hanem napilapban je­lentkeznek, s az a tény, hogy az irodalmi lap szerkesztői is mél­tónak tartják a tényt arra, hogy felhívják rá az irodalomolvasók figyelmét. Ha ismét a tényeket nézzük, akkor az Igaz Szó, a Gaál Gá­bor irodalmi kör és a nemrégi­ben a Korunk szerkesztőségében megtartott viták alapkérdése is ez volt: hogyan lehetne a fia­taloknak nagyobb teret biztosíta­ni a sajtóban? Természetesen az irodalomban és általában a mű­vészetekben a tehetségek időbeli folytonossága elsősorban a „kü­lönbözöm, tehát vagyok" téte­len alapszik, és egyetlen szer­kesztő se mond le szívesen sti­lisztikai elképzeléseiről, csak a­­zért, hogy néhány idézőjelbe tett „borzas" tehetséget saját elve­i ellenére is közöljön. Így történik meg néha, hogy hamarabb jele­nik meg kötete egy-egy fiatal író­nak, minthogy az irodalmi lapok­ból megismerhetnék az olvasók. Gondolok itt Egyedi Péter köte­tére, akiről igazán kevesek tud­ták, hogy verseket is ír, vagy Kő­­rössi P. József, Adonyi Nagy Má­ria és Palotás Dezső épp a na­pokban megjelent Forrás-köte­tére. A legelső műfaj-jellegű ész­revétel az, hogy napjainkban kevesen jelentkeznek epikai mű­vekkel. A két éve készülő Ha­tások antológiája kötet szerkesz­tője is csak a költői termésből válogathatott. Maga a versforma is átala­kul. Sokak verseiben hiába ke­ressük a XIX. század óta annyira megszokott rím- és ritmusképze­teket. A költészetben már nem a dallamosság, hanem a gondo­lat határozza meg a formát, és a gondolatritmushoz igazodik a vers. Viszont sok epikai elem is belekerül a költészetbe, gyakran egy elbeszélés vagy karcolatnyi cselekmény húzódik meg a vers­ben. Az is tény, hogy a fiatalok szí­vesen írnak értekező prózát vagy irodalomelméleti tanulmányt. Ezt az elméleti érdeklődést tudomá­sul véve, módosítanunk kell az ösztönös költészetről alkotott fel­fogást. Az ösztönös tehetség al­kotása kiegészül a tudatos vers­­építkezéssel. A tudatos versfor­málás másik jele az ötletek va­riációja: azonos témára írt, kü­lönböző formájú verseket szer­veznek ciklusba és ezen belül néha olyan műfaji elnevezéseket szeretnének átértékelni, új tar­talommal megváltoztatni, mint például a szonett, a dal, sőt van közöttük olyan, aki még eposz­­szal is kísérletezett. Természete­sen ez a szonett nem a rene­szánsz rímképletet követi, és a Gaál Gábor irodalmi kör szonett­versenyéről ezért vonultak vissza a legtehetségesebbek: ők a szo­netten a harmonikus, a tökéletes forma utáni vágyat értik, nem a formai megkötöttséget. Szívesen teremtenek újat, olyant, amelyet, ők neveznek szonettnek és nem a stilisztika-tankönyvek. Ez a több­oldalú műfaji érdeklődés élénk eszmecserére adhatna alkalmat az irodalmi lapokban, ha a fia­talokat írásaik és nem fiatalsá­guk alapján ítélnék meg. Kerüljük el annak a hibának még csak a lehetőségét is, hogy egységes csoportosulásként szemléljük a mai fiatal írókat. Ami közös bennük az, hogy ír­nak. Egyéniségüknek, tehetsé­güknek, képzettségüknek megfe­lelően — különbözőt. Olyant, amelyek a kor irodalmára jellem­zően a szintetizálás jegyeit vise­lik magukon, s az új formate­remtés irányzata esztétikai igény­nyel párosul. ÁGOSTON VILMOS KL 30. SZÁM 4-5. OLDAL

Next