Brassói Lapok, 1929. június (35. évfolyam, 120-145. szám)
1929-06-01 / 120. szám
*it • •• J' irpi- Szerkesztőség -, Kiadóhivatal Nyomd. BRASSÓ, KAPU-UCCA 64-66 SZÁN. Szombat, 1920 junius hó 1 ARA !Bukarestben is 5 LEJ XXXV. évfolyam 120. szám. OLITAXAI NAPILAP Főszerkesztő: SZELE BÉLA dr. tELEFON - INTERURBAN. Szerkesztőség és kiadóhivatal 1977 és 82 szám A konkordátum írta: Pál Gábor dr. szenátor Valctix Blaskovics Ferenc cikkére A romániai magyar katolikusok évek óta nyugtalansággal figyelték a konkordátumról szóló híreket. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy a kormányok részéről a magyar kisebbség tervszerű legyöngítésére irányuló törekvések a konkordátumban is érvényesülni fognak. A magyar katolikusok egyházfői és világi reprezentánsai az éveken át készülő tervezeteket ismerték, de nem tudták megakadályozni azt, hogy azok egyezménnyé ne váljanak. A magyar katholikusságnak komoly tiltakozása megállíthatta volna a terveket, ha kellő időben jutott volna kifejezésre, amit sokszor és sokan követeltünk. Ez állásfoglalás helyett azonban világi részről tanítgattak minket a diplomatikus magatartás magas követelményeire és annak eredményességére. Pedig a kolozsvári minorita templomnak és vagyonnak a római Szentszék részéről a görög katholikus románok részére való „eladományozása“ és Alexandru Cisar bukaresti római katholikus püspöknek címzetes érsekké való kineveztetése már jóelőre sejtették, hogy nemcsak a különböző kormányok egyértelmű törekvései jelentenek számunkra veszélyt, hanem a római Szentszék is megnehezíti sorsunkat, mely amúgy is alig elviselhetővé vált nemzeti és egyházi érdekeinknek minden oldalról való megtámadása miatt. Az országos katholikus nagygyűlések szelíd hangon emlegették a nagy problémát, mely jövőnket annyira súlyossá fogja tenni. „Szirén hang“-nak nevezték az 1924 október havában Aradon tartott katholikus nagygyűlésen azt a jogos aggodalmat, mely követelte a kellő időben való energikus megnyilatkozást. Azt hirdették még akkor, hogy „türelmetlenség nélkül várjuk a konkordátum megalkotását és aggodalom nélkül nézünk elébe“. Goldis volt kultuszminiszter 1927 május 10-én Rómában megkötötte aztán a konkordátumot, melynek szövegét a román lapok támadásai miatt később röpiratban hozta nyilvánosságra ama tárgyalások anyagával együtt, melyek az egyezmény megkötését megelőzték. E röpiratból derült ki, hogy az évekig húzódó tárgyalások során még csak szóba sem kerültek azok a követelések, melyek a magyar katholikusság legfőbb érdekeit jelentették. Ez a konkordátum valósággal kiszolgáltatott minket, romániai magyar katholikusokat, a politikai hatalom kisebbségellenes céljainak. Goldis miniszter joggal hirdethette röpiratában, hogy a román érdekek örvendetesen érvényre jutottak. Valóságos érseki rangra emelte a konkordátum Alexandru Cisár bukaresti római katholikus püspököt, ki előbb, mint Sassy-i püspök a moldvai csángók elrománosítása érdekében tevékenyen működött. A magyar katholikusságnak ő most nemcsak a legmagasabb egyházi feje, hanem mint jogszerinti szenátor, közjogi képviselője is. Az 1000 éves erdélyi püspökség fölé helyeztetett tehát ez a cseh származású főpap, kit nem érdekelnek a mi szenvedéseink, mint ezt a szenátusban legelső felszólalásában ki is jelentette. Míg ázsiai és afrikai népek számára ezek közül nevez ki a római Szentszék püspököket, hogy lelki irányításukat az ő kezükbe tegye le, addig a romániai magyar katolikusoknak nemzeti érzésüket semmibe vevő, magyarul egy szót sem tudó érseket helyezett egyházuk élére. Az 1926. évi választási törvény szerint a görög keleti és görög katholikus egyházaknak mindenik megyéspüspöke „elfoglalt magas állásuknál fogva“ hivatalból tagjai a szenátusnak, de ugyanaz a törvény azt is kimondotta, hogy a római katholikus egyháznak csak egy püspöke foglalhatott helyet. Alexandru Cisar bukaresti püspök már évekkel ezelőtt kieszközölte főpaphoz nem illő magatartással, hogy a szenátusi tagságot ő nyerje el. A konkordátum ezt a képviseleti jogot, mely a magyar katholikusság szempontjából eddig is bántó volt, megerősíti. Elveszítettük tehát jogunkat arra, hogy igazságtalanságra hivatkozhassunk, mert a saját egyházunk tette lehetetlenné hogy a román államhatalommal szemben sérelmet hangoztassunk. A konkordátum a püspöki kinevezésekre nézve is olyan rendelkezést tartalmaz, mely nemzeti érdekeink súlyos háttérbeszorítására fog vezetni. A román kormány „politikai aggá" címén megakadályozhat püspöki kinevezéseket. Egyetlen oszágban sem jelenthet ez a rendelkezés olyan veszélyt, mint Romániában, hol a politika eszközei mindenre képesek, hogy a nemzeti kisebbséget még egyházi téren is legyengítsék. Míg Poroszországban, Hannoverben, Svájcban és a teljesen katholikus Bajorországban is a vonatkozó konkordátumok külön rendelkezéseket tartalmaznak a püspökválasztásra és jelölésre, mi teljesen ki leszünk szolgáltatva a román politika önkényének, mely mindig megakadályozza annak a papnak püspökké való kinevezését, ki nemcsak egyházának, hanem a magyarságnak is kimagaslóan értékes tagja. Az legyen majd római katholikus püspök, ki nemzete érdekei iránt közömbösséget érez és ezzel „érdemeket“ szerez; aki eltiltja majd papjait a magyar kisebbség életküzdelmeiből való részvételtől és aki legfőképpen megtagadja a más vallású magyar testvéreinkkel való együttműködést a magyar iskoláztatás védelmezése érdekében. Ilyen püspökök fognak majd pásztorkodni felettünk. Haladunk tehát a moldvai csángók sorsa felé. A „Patrimonium Sacrum“ megalkotása is példátlan igazságtalanság. Az ősi magyar katholikus egyházi vagyonok tekintélyes része a görögkatholikus románok ugyanolyan vagyonával együtt közös alapot fog majd képezni, melyet a római és görögkatholikus püspökök tanácsa kezel. Román püspökök fognak tehát rendelkezni — mert többségben vannak —az ősi magyar katholikus vagyonokkal. Hová jutunk, mikor ez valóra válik? A konkordátum létesítette ezt a közösséget, pedig a kánonjog nem ismer oly rendelkezést, mely megengedné, hogy a római Szentszék megfossza önálló tulajdonától azt az egyházi intézrményt, mely vagyonának kizárólagos tulajdonosa volt. A magyar uralom alatt a görögkatholikusok tiltakoztak minden ilyen terv ellen, most követelték megvalósítását, mert módjukban áll felhasználni ellenünk. A konkordátum eltörli a patronátusi jogokat és kötelezettségeket a következmények rendezése nélkül. Megszünteti továbbá a magyar kereszténység dicső emlékét, a 900 éves nagyváradi püspökséget. Hozzájárul ahhoz, hogy teljesen román tannyelvűért maradjanak azon szerzetes iskolák, melyekbe ezen tanítási nyelv meghatározott ideig már bevezettetett. Vegyes lakosságú és határszéli városokban, hol a románosítás céljai követelték, kitiltották nyelvünket régi iskoláinkból a jövőre is, pedig az anyanyelven való oktatás örök jogáról lemondani semmiféle földi hatalom nem jogosult. Meg sem említi a konkordátum, hogy nemzetközi szerződés a székelyek számára iskolai önkormányzatot biztosított és mindezeken felül lehetővé teszi, hogy az ősi püspöki egyházmegyék határai a román kormány és a római Szentszék megegyezésével megváltoztattassanak. Még eljöhet tehát az az idő, hogy a bukaresti püspökség területének megnövelése végett a hozzá közelebb eső Székelyföldről fogják azt kiegészíteni. A „Magyar Kisebbség“ című folyóirat 1928 évi szeptember havi számában „Konkordátum és a katholikus magyarság“ cím alatt a Goldis-féle röpirat nyomán felsorolta mindezeket és felhívta a figyelmét azokra a Nagykárolyba pár napra későbbre összehívott országos katholikus nagygyűlésnek. A nagygyűlés azonban csak a „rendszeres információra való felkészülést“ tartotta szükségesnek ahelyett, hogy a konkordátum ratifikálása ellen olyan tiltakozást hangoztatott volna, melyet a legkomolyabban számba kell venni. Elkésett és a ratifikálás megakadályozása szempontjából hiábavalóvá vált tehát az a bírálat, melyet Gyárfás Elemér szenátor néhány nappal előbb 3 szenátusban előterjesztett. A konkordátum most már nemsokára életbe lép. Keserves életünk nehézségeit még az is sújtani fogja. Példa nélkül álló sorsa egy kisebbségi népnek, hogy amikor nemzeti életfeltételeit napról-napra rombolja le a felette álló politikai hatalom, ugyanakkor saját egyháza részéről is megpróbáltatásoknak legyen kitéve. Diplomatikus köntösbe öltözteti Gyárfás Elemér a valóságot, mikor azt hirdeti, hogy ezt a helyzetet „téves információk“ idézték elő. Hivatkozom azokra a kijelentésekre, melyeket éppen ő tett az aradi katholikus nagygyűlésen 1924 október 26-án: „Teljesen átérezzük annak a fontosságát, hogy azok a férfiak, kik Rómában e kérdések fölött dönteni hivatottak, kellőképpen informálva legyenek, úgy a mi valódi helyzetünkről, mint a teendő intézkedések várható hatásairól. Csak úgy tudnak ott helyesen dönteni a mi sorsunk felett, ha ismerik nemcsak jogi és vágyalni helyzetünket, hanem lelkületünket és érzelmeinket is“. Nem hiányzott tehát az információ és nincs megtévesztés, hanem a mi érdekeink — nem jöttek már számba. Az erdélyi magyar katholikusok érdeke nem jelentett súlyt Rómában, mert megváltozott a világ felettünk. A görögkatholikusoknak való kedvezés szándéka, valamint az ortodoxia visszatérésének hiú reménye miatt a mi ügyünk jelentéktelenné vált Ez a valóság. Egyetlen pontja van a konkordátumnak, mely reményt nyújt arra, hogy attól megszabadulhatunk, mindkét fél hat hónapra felmondhatja azt. A magyar katholikusság állásfoglalása e belátásra kell késztesse a római Szentszéket. E magatartás azonban nyilt határozottságot s nem kenetteljes szavakat kíván. .. Nem hozhatunk folytonos áldozatokat más oltárok számára. Az erdélyi románok és szászok nem úgy védelmezték egyházi és nemzeti érdekeiket, mint mi tesszük tíz év óta. Mindig „magasabb szempontokra“ ügyeltünk és ezért jutottunk oda, hol most vagyunk. Ne diplomatizáljunk sokat, mert akkor éket verünk őseink hite és soha fel nem adható nemzeti érdekeink közé. A hiábavaló alázatosság nem tartozik a nemzetfenntartó tulajdonságok közé. Ha pedig ezt választjuk, akkor megérdemeljük sorsunkat. Ezeket tartottam szükségesnek válaszul adni Blaskovics ferenc sváb kanonoknak, a konkordátumról közzétett cikkére. MAI SZÁMUNK 12 OLDAL