Brassói Lapok, 1930. január (36. évfolyam, 1-24. szám)

1930-01-01 / 1. szám

iss.y'Mpi ' WP tri­szs kerékpárjai világmárkák. Ers­is lemezei az utolsó felvételek. Erdős javításokat szakszerűen végez. 33. Brassó, Tehén-piac 4. I­nW.’n Az ideges embernek gyakorta Vannak beteg ötle­tei lehetetlen tépelődései és fantasztikus problémái, így például tegnap eltűnődtem azon, mi történne, ha — mondjuk — Petőfi Sándor élne. Mintha ugyan­ez egyáltalában lehetséges lenne. Mintha nem tudnám, hogy 80 éve pihen a fehér­­egyházi csatamező tömegsírjában, bordái között a rozsdamart pikafejjel, melyet a dühödt kozák már­tott beléje. S mintha nem tudnám, hogy ami élő be­lőle, a szelleme, az is betegágyon vajúdik. Egyrészt azért, mert a mai fiatalok, ámbár nem találták még fel az Időgépet, rakétagyorsasággal szállanak vissza­felé a múltba. Másrészt azért, mert az iskolának Anghelescu­­ , a vezércsil­laga, ahol a ponyvák szabadosságával és a biológia szabatosságával vázolják az összefüggést, mi a ma­gyarok görbe lába és emberevői hajlamai között fent­­állanak, melynek nem az a célja, hogy lerántsa a fá­­tyolt, hanem, hogy hályogot ragasszon, semmiképpen sem alkalmas arra, hogy megmunkálja a talajt Pe­tőfi — sajnos, még most is — forradalmian ható esz­ményeinek befogadására. Mindezt azonban csak úgy mellékesen jegyzem meg. A lényeg az, hogy ideges ember vagyok. Tehát gyakorta vannak nekem is beteg ötleteim és fantasz­tikus problémáim, így azután elkezdettem magamat törni azon, mi lenne, ha Petőfi Sándor élne? Minek asztam a nyájas olvasó érdeklődését? Hogy mi lenne?... hát mi lehetne? Csakis egyvalami. Odacsapna az asztalra és elmennydörögná magát: — Az Istenfáját ezeknek a magyar uraknak! -n­Ne tessék elfogultsággal vádolni. Tudom én, hogy Petőfi megmondaná a véleményét más oldalra is. S azt is tudom, hogy hangzana ez a vélemény. De mi a csudának írjam le? Körözőlevelet bocsátanának ki ellene és kitolon­colnák Romániából. Éppen úgy, mint ahogyan egy esztendővel ezelőtt a sepsiszentgyörgyi sziguranca Göre Gáborral tette. Az idők pedig nem olyanok, hogy effélét merjek kockáztatni a legnagyobb poé­tával. Súlyos a felelősség. Hiszen előfordulhatna, hogy a magyar hatóságok ■— nem fogadnák be. Nincs olyan keletje manapság a tiszta, szabad, bá­tor, megvásárolhatatlan, független írói pennának, hogy bárhol is kapkodnának utána. Még Erdélyben sem. A szabadság-eszmények és függetlenségi törekvések klasszikus földjén. Pedig úgy érzem, az erdélyi magyarság mai hely­zetében szentnek kellene lenni az író szavának és a költő fellángolásának. Legalább is annyira szentnek, mint amennyire gyújtó tűz volt Petőfi lázadása, mint ahogyan lelke­ket rázott és ragadott magával a Vörösmarty rímei­ben elrejtett szimbólum s mint amennyire hevített és égetett, robbantott és szította a könnyező parazsat a szivek mélyében a Madár, melyet Tompa oly csudálatos nyelvvel szólaltatott meg fiaihoz. Hiszen anélkül, hogy történelmi képet akarnánk adni, anélkül, hogy adatokat és bizonyítékokat so­rakoztatnánk föl és anélkül, hogy tudományos pár­huzammal untatnánk az olvasót, a krónikás önkén­telenül is allúziót lát és talál 1849 és 1829. között. Nyolcvan évvel ezelőtt a Habsburgok, a kamarilla, a függetlenségi küzdelmek világotrázó eszméi és a jobbágyságnak a mélyből feltörő szabadságindulatai rajzolták meg a korszak horizontjait. Ma ostoba, liberalofil pártfrakciók önkény­­uralma, egyenjogúsági ideák, tömör néptestek sza­badságküzdelme és olyan agrárharcok, melyek jogi­lag sokban, de lényegileg alig különböznek negyven­­nyolcas testvéreiktől. Tegnap: Bécs. Ma: Bukarest. Tegnap: a cenzura és az abszolutizmus. Ma: a sziguranca és a burkolt önkény. Tegnap: a németesítés és a nemzeti Ausztria. Ma: a rontánoszás és a nemzeti Románia. Tegnap: Petőfi. Ma: senki. Egy óriási, grandiózus, históriai Nulla. Uralkodó az üresség világában. A két történelmi korszak közötti allúzió — legalább így, nagyvonalú és laikus felvázolásban, nem sok kívánnivalót hagy maga után. 48. és 29. históriai és szociális helyzeteit általánosságban, csillagászat, távlatból lelve, egymás mellé illenek. De hol van a mai kor eszmeisége 1849. lángjaitól, gyújtó tiszétől, önfeláldozó igazmondásától, csudála­tos viharzásától? 1790-nek volt Voltairja és akadt Dantonja. 1849 nek volt Kossuthja és akadt Petőfije. 1929-nek nem volt senkije. A Gulliverek korszakát tapossuk a liaputik csíz­macskáiban. Ki viszi itt elől a fáklyát? Hol lángol a fárosz? Merre késnek a történelmi, sorsdöntő évek héroszai? Hol van a költő, akinek szava gyújt? Hol van a férfi, akinek hangja átvág az éjszakán? Hol a lejek­nek vagy a szellemnek óriásai, kik jelzik az új élet hajnalhasadását? Hol a Petőfik világa, a Petőfiké, akik nem adták aranyért sem költeményeiket s kik — ha úgy érez­ték, ez kell — még a testvér homlokáról is letép­ték a babért? Ki tesz itt a másik ellen és ki ítél­kezik szövetségesén? Kit hajt­ott szent láng, mely nem ismer félémet, el­fogultságot, önérdeket, megalkuvást és akadályt? Hol az az ember, aki halálig véd vagy halálig támad, ki öntestével fedez és önön véréig kíméletlen, ha erre kerül a sor? Költészet és közélet, irodalom és politika pojáca­­jelmezbe bujtatva udvarolnak egymásnak. Hegyi be­szédekkel zengenek dicséretet a poétika haldoklásá­nak és csudálatos jelzőkkel a politika nyaldoklásá­nak. Barátom uramék ünneplő társasága lett azokból, a­kiknek eredendőleg fáklya lett volna a kezükbe nyomva. Itt még tilos önönmagunkat is megnézni és azt mondani: Vigyázat, téns úr, egy háromszázéves po­loska mászik a nyakán. Köldöknézők műkedvelő társasága veri egyre-más­­ra a nagydobot és zengi maga körül a hozsannát. Vakondokemberek a ragyogó napsugarakban. * Mindez, nincs mit tagadni, a „Vakvágány“-ról jut eszembe. A „Vakvágány“ Kacsó Sándor kiadatlan regénye. Kiadatlan, mert nem talált kiadót Nem talált kiadót, mert bátor. Mert hang. Mert lát. Mond, ítél. Mely lelkiismereti vizsgálatot tartott önmaga fölött , és nem akarta, hogy könnyűnek találtassák. Mert a történelmi kor történelmi ereje lüktet ben­ne. S amely éppen ezért meri kiraéletlen lenni. Rá­ütni arra, ami tabu még a szomorú 1930-as januá­­rius elsején. 1849-ben Petőfi Sándor költői episztolában köszön­tötte a feltünedező Arany Jánost. Ki volt az, akit lángra gyújtott a „Vakvágány“? Senki. A vakondemberek simán, zökkenő nélkül akarnak tovább futni, a köldökvizsgáló élet vak vágányain. Néhány hónappal ezelőtt Kacsó Sándor az mon­dotta: Gyávák voltak! Hozzá lehet tenni. És méltatlanok is! S ezért kétségtelen, ha Petőfi élne, rácsapna az asztalra: — A kutyaistenit az uraknak... Több gerincet új­évre! IR­JA : MIKES IMRE Vi§l»l» íterliiceí, Vrolcf Karácson® napján agyonlőtték az Avas miami Szeretőjénél csípték el a retteget banditát Ssatmár, december 50. Karácsony első napjának hajnalán Avas­­felsőfalu határát erős csendőrgyűrű vette körül. Az egyik utón körü­lbelül 200 lépésnyire a csendőrkordontól egy legény bandukolt a hóban. A csendőrök rákiáltottak, hogy álljon meg és adja meg magát. A legény válasz he­lyett lekapta válláról a karabélyát és a csendőrökre tüzelt. A következő pillanatban a csendőrök sortüzzel válaszoltak. A legény két-három lépést tántorgott s azután holtan bukott a hóba. A csendőrök hozzája rohantak és megnézték közelebbről. Megállapították, hogy a sortű­z golyói Balta Vasile Petrisor avasfelsőfalusi legényt, a hír­hedt avasi rablóbanda vezérének életét oltot­ták ki. Az Avas vidékén garázdálkodó rablóbanda a kisebb l ■tyárbravurok mellett a Biksz­ádi Faipar telepe ellen is támadást tervezett, a­mely azonban szerencsére meghiúsult. A ban­da tagjai vakmerőségükben annyira mentek, hogy az erdőőröktől egymásután szedték el a fegyvereket, amelyekkel azután a banda új tagjait szerelték fel. A mindennapos gazsá­gokról beérkezett jelentések alapján Bucse őrnagy, a szatmári csendőrszázad parancsno­ka elrendelte, hogy a környék összes őrsei ren­dezenek hajtóvadászatot a banda tagjai, de különösképpen Balta Vasile Petrisor után, a­ki az amnesztia után ismét vezére lett a bűn­szövetkezetnek. Karácsony előtt néhány nappal az avasfelső­­ilusi csendőrség elfogta a banda egyik tagját Stan Petre Corbulát. Valószínűleg belőle vették ki, hogy Balta mostanában sokat for­golódik régi szeretőjénél, Stan Marioránál, a­ki évekkel ezelőtt, amikor Baltát a szatmári törvényszék 10 évi fegyházra ítélte, máshoz ment feleségül. És a karácsonyi éjféli mise alatt azt is megtudván, hogy a szép menyecs­ke nem jelent meg az istentiszteleten, a csend­őrök biztosra vették, hogy a rabló vezér az éj­­szakát a szeretőjénél tölti. A csendőrök bizto­sak voltak dolgukban s ez volt a hírhedt avapi bandita utolsó éjszakája.

Next