Brassói Lapok, 1930. január (36. évfolyam, 1-24. szám)
1930-01-01 / 1. szám
iss.y'Mpi ' WP triszs kerékpárjai világmárkák. Ersis lemezei az utolsó felvételek. Erdős javításokat szakszerűen végez. 33. Brassó, Tehén-piac 4. InW.’n Az ideges embernek gyakorta Vannak beteg ötletei lehetetlen tépelődései és fantasztikus problémái, így például tegnap eltűnődtem azon, mi történne, ha — mondjuk — Petőfi Sándor élne. Mintha ugyanez egyáltalában lehetséges lenne. Mintha nem tudnám, hogy 80 éve pihen a fehéregyházi csatamező tömegsírjában, bordái között a rozsdamart pikafejjel, melyet a dühödt kozák mártott beléje. S mintha nem tudnám, hogy ami élő belőle, a szelleme, az is betegágyon vajúdik. Egyrészt azért, mert a mai fiatalok, ámbár nem találták még fel az Időgépet, rakétagyorsasággal szállanak visszafelé a múltba. Másrészt azért, mert az iskolának Anghelescu , a vezércsillaga, ahol a ponyvák szabadosságával és a biológia szabatosságával vázolják az összefüggést, mi a magyarok görbe lába és emberevői hajlamai között fentállanak, melynek nem az a célja, hogy lerántsa a fátyolt, hanem, hogy hályogot ragasszon, semmiképpen sem alkalmas arra, hogy megmunkálja a talajt Petőfi — sajnos, még most is — forradalmian ható eszményeinek befogadására. Mindezt azonban csak úgy mellékesen jegyzem meg. A lényeg az, hogy ideges ember vagyok. Tehát gyakorta vannak nekem is beteg ötleteim és fantasztikus problémáim, így azután elkezdettem magamat törni azon, mi lenne, ha Petőfi Sándor élne? Minek asztam a nyájas olvasó érdeklődését? Hogy mi lenne?... hát mi lehetne? Csakis egyvalami. Odacsapna az asztalra és elmennydörögná magát: — Az Istenfáját ezeknek a magyar uraknak! -nNe tessék elfogultsággal vádolni. Tudom én, hogy Petőfi megmondaná a véleményét más oldalra is. S azt is tudom, hogy hangzana ez a vélemény. De mi a csudának írjam le? Körözőlevelet bocsátanának ki ellene és kitoloncolnák Romániából. Éppen úgy, mint ahogyan egy esztendővel ezelőtt a sepsiszentgyörgyi sziguranca Göre Gáborral tette. Az idők pedig nem olyanok, hogy effélét merjek kockáztatni a legnagyobb poétával. Súlyos a felelősség. Hiszen előfordulhatna, hogy a magyar hatóságok ■— nem fogadnák be. Nincs olyan keletje manapság a tiszta, szabad, bátor, megvásárolhatatlan, független írói pennának, hogy bárhol is kapkodnának utána. Még Erdélyben sem. A szabadság-eszmények és függetlenségi törekvések klasszikus földjén. Pedig úgy érzem, az erdélyi magyarság mai helyzetében szentnek kellene lenni az író szavának és a költő fellángolásának. Legalább is annyira szentnek, mint amennyire gyújtó tűz volt Petőfi lázadása, mint ahogyan lelkeket rázott és ragadott magával a Vörösmarty rímeiben elrejtett szimbólum s mint amennyire hevített és égetett, robbantott és szította a könnyező parazsat a szivek mélyében a Madár, melyet Tompa oly csudálatos nyelvvel szólaltatott meg fiaihoz. Hiszen anélkül, hogy történelmi képet akarnánk adni, anélkül, hogy adatokat és bizonyítékokat sorakoztatnánk föl és anélkül, hogy tudományos párhuzammal untatnánk az olvasót, a krónikás önkéntelenül is allúziót lát és talál 1849 és 1829. között. Nyolcvan évvel ezelőtt a Habsburgok, a kamarilla, a függetlenségi küzdelmek világotrázó eszméi és a jobbágyságnak a mélyből feltörő szabadságindulatai rajzolták meg a korszak horizontjait. Ma ostoba, liberalofil pártfrakciók önkényuralma, egyenjogúsági ideák, tömör néptestek szabadságküzdelme és olyan agrárharcok, melyek jogilag sokban, de lényegileg alig különböznek negyvennyolcas testvéreiktől. Tegnap: Bécs. Ma: Bukarest. Tegnap: a cenzura és az abszolutizmus. Ma: a sziguranca és a burkolt önkény. Tegnap: a németesítés és a nemzeti Ausztria. Ma: a rontánoszás és a nemzeti Románia. Tegnap: Petőfi. Ma: senki. Egy óriási, grandiózus, históriai Nulla. Uralkodó az üresség világában. A két történelmi korszak közötti allúzió — legalább így, nagyvonalú és laikus felvázolásban, nem sok kívánnivalót hagy maga után. 48. és 29. históriai és szociális helyzeteit általánosságban, csillagászat, távlatból lelve, egymás mellé illenek. De hol van a mai kor eszmeisége 1849. lángjaitól, gyújtó tiszétől, önfeláldozó igazmondásától, csudálatos viharzásától? 1790-nek volt Voltairja és akadt Dantonja. 1849 nek volt Kossuthja és akadt Petőfije. 1929-nek nem volt senkije. A Gulliverek korszakát tapossuk a liaputik csízmacskáiban. Ki viszi itt elől a fáklyát? Hol lángol a fárosz? Merre késnek a történelmi, sorsdöntő évek héroszai? Hol van a költő, akinek szava gyújt? Hol van a férfi, akinek hangja átvág az éjszakán? Hol a lejeknek vagy a szellemnek óriásai, kik jelzik az új élet hajnalhasadását? Hol a Petőfik világa, a Petőfiké, akik nem adták aranyért sem költeményeiket s kik — ha úgy érezték, ez kell — még a testvér homlokáról is letépték a babért? Ki tesz itt a másik ellen és ki ítélkezik szövetségesén? Kit hajtott szent láng, mely nem ismer félémet, elfogultságot, önérdeket, megalkuvást és akadályt? Hol az az ember, aki halálig véd vagy halálig támad, ki öntestével fedez és önön véréig kíméletlen, ha erre kerül a sor? Költészet és közélet, irodalom és politika pojácajelmezbe bujtatva udvarolnak egymásnak. Hegyi beszédekkel zengenek dicséretet a poétika haldoklásának és csudálatos jelzőkkel a politika nyaldoklásának. Barátom uramék ünneplő társasága lett azokból, akiknek eredendőleg fáklya lett volna a kezükbe nyomva. Itt még tilos önönmagunkat is megnézni és azt mondani: Vigyázat, téns úr, egy háromszázéves poloska mászik a nyakán. Köldöknézők műkedvelő társasága veri egyre-másra a nagydobot és zengi maga körül a hozsannát. Vakondokemberek a ragyogó napsugarakban. * Mindez, nincs mit tagadni, a „Vakvágány“-ról jut eszembe. A „Vakvágány“ Kacsó Sándor kiadatlan regénye. Kiadatlan, mert nem talált kiadót Nem talált kiadót, mert bátor. Mert hang. Mert lát. Mond, ítél. Mely lelkiismereti vizsgálatot tartott önmaga fölött , és nem akarta, hogy könnyűnek találtassák. Mert a történelmi kor történelmi ereje lüktet benne. S amely éppen ezért meri kiraéletlen lenni. Ráütni arra, ami tabu még a szomorú 1930-as januárius elsején. 1849-ben Petőfi Sándor költői episztolában köszöntötte a feltünedező Arany Jánost. Ki volt az, akit lángra gyújtott a „Vakvágány“? Senki. A vakondemberek simán, zökkenő nélkül akarnak tovább futni, a köldökvizsgáló élet vak vágányain. Néhány hónappal ezelőtt Kacsó Sándor az mondotta: Gyávák voltak! Hozzá lehet tenni. És méltatlanok is! S ezért kétségtelen, ha Petőfi élne, rácsapna az asztalra: — A kutyaistenit az uraknak... Több gerincet újévre! IRJA : MIKES IMRE Vi§l»l» íterliiceí, Vrolcf Karácson® napján agyonlőtték az Avas miami Szeretőjénél csípték el a retteget banditát Ssatmár, december 50. Karácsony első napjának hajnalán Avasfelsőfalu határát erős csendőrgyűrű vette körül. Az egyik utón körülbelül 200 lépésnyire a csendőrkordontól egy legény bandukolt a hóban. A csendőrök rákiáltottak, hogy álljon meg és adja meg magát. A legény válasz helyett lekapta válláról a karabélyát és a csendőrökre tüzelt. A következő pillanatban a csendőrök sortüzzel válaszoltak. A legény két-három lépést tántorgott s azután holtan bukott a hóba. A csendőrök hozzája rohantak és megnézték közelebbről. Megállapították, hogy a sortűz golyói Balta Vasile Petrisor avasfelsőfalusi legényt, a hírhedt avasi rablóbanda vezérének életét oltották ki. Az Avas vidékén garázdálkodó rablóbanda a kisebb l ■tyárbravurok mellett a Bikszádi Faipar telepe ellen is támadást tervezett, amely azonban szerencsére meghiúsult. A banda tagjai vakmerőségükben annyira mentek, hogy az erdőőröktől egymásután szedték el a fegyvereket, amelyekkel azután a banda új tagjait szerelték fel. A mindennapos gazságokról beérkezett jelentések alapján Bucse őrnagy, a szatmári csendőrszázad parancsnoka elrendelte, hogy a környék összes őrsei rendezenek hajtóvadászatot a banda tagjai, de különösképpen Balta Vasile Petrisor után, aki az amnesztia után ismét vezére lett a bűnszövetkezetnek. Karácsony előtt néhány nappal az avasfelsőilusi csendőrség elfogta a banda egyik tagját Stan Petre Corbulát. Valószínűleg belőle vették ki, hogy Balta mostanában sokat forgolódik régi szeretőjénél, Stan Marioránál, aki évekkel ezelőtt, amikor Baltát a szatmári törvényszék 10 évi fegyházra ítélte, máshoz ment feleségül. És a karácsonyi éjféli mise alatt azt is megtudván, hogy a szép menyecske nem jelent meg az istentiszteleten, a csendőrök biztosra vették, hogy a rabló vezér az éjszakát a szeretőjénél tölti. A csendőrök biztosak voltak dolgukban s ez volt a hírhedt avapi bandita utolsó éjszakája.