Brassói Lapok, 1931. szeptember (37. évfolyam, 199-223. szám)

1931-09-02 / 199. szám

Szerda 1931 . szeptember 2 Főszerkesztő■ Szele Béla dr. 199. szám XXXVII. évfolyam AAAAAAAAAAAAAi AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAÁl Idea Codreann kaparintotta men Manollcscu egykori mondatomat A Vasgárda lehengerelte az összes pártokat a piatra-neamti pótválasztási harcban Bukarest, augusztus 3­. Szívós és ádáz előharc után vasárnap zajlott le Piatra-Neamt­ megyében a pót­választási mérkőzés azért a képviselői mandátumért, amely a Nemzeti Bank kormányzójává kinevezett Manoilescu le­mondásával megürült. A rendkívül heves választási kampány már egy hónappal ezelőtt kezdetét vette. Miután a kormány nem állított jelöltet, mint a legerősebb ellenfelek, a nemzeti parasztpárt, az ó-liberálisok és a Vas­gárda maradtak a porondon. A választás részletes eredménye a kö­vetkező: Vasgárda (Zelea Codreanu) 11.176 sza­vazat. Ó-liberálisok (L. Prepelinski) 7.214 . Nemzeti-parasztpárt (Gh. Macarescu) 6.120 szavazat. Georgisták (D. Dimitriu) 3448 szavazat. Kommunisták (I. Lascar) 255 szavazat. Tepes-liga (St. Persinaru) 65 szavazat. A választás kimenetele a fővárosban óriási szenzációt keltett és izgatott komm­­mentárokra ad alkalmat. Kívülük résztvettek még a pótválasztási­­ harcban a georgisták, a Tepes-liga és a­­ munkás- és parasztblokk (kommunisták). A választási eredmény, amelyet éjfél­tájban jelentettek a belügyminisztérium­nak, megdöbbentő meglepetést hozott. A két verekedő nagy párt, a nemzeti­ pa­­rasztpárt és az ó-liberálisok között ugyanis egy harmadik, a Vasgárda örült, amely közel kétszáz diákkal szinte párat­lan féktelenségű propagandát fejtett ki a megyében. A mandátumot minden vá­rakozás ellenére Zelea Codreanu, a kis­gárda vezére kapta meg. Iaaaaaaa.aaaaaaaaaaaaaai aaaaaaaaaaaaaaasaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaáAAi A kormánynak nem sürgős a Csíki Magánjavak ügyének elintézése Semmitmondó hivatalos kommünikéi eredményesett az augusztus 29-én tartott „egyeskedési" tárgyalás Csíkszereda, augusztus 51 A Népszövetség tavaszi ülésszakának május 21-iki nyilvános ülésén a román kormány megbízottja a Csíki Magánja­vak ügyének tárgyalásakor azt a beje­lentést tette, hogy kéri az ügy tárgyalá­sának napirendről való levételét, mert kormánya a petíció aláíróival a legrövi­debb időn belül megegyezést kíván léte­síteni. Ezt a bejelentést annak idején Csíki Magánjavak Genfbe kiküldött de­legátusai is megelégedéssel vették tudo­másul. A kormány azonban ezt a Genfben ki­látásba helyezett „legrövidebb időt" úgy értelmezte, hogy a Csíki Magánjavak jogi képviselőit és aláíróit Bukarestbe, 1931 június 19-én, azaz kerek egy hónap­pal a genfi ígéret után hívta meg. Ekkor megelégedett azzal, hogy futóma­gos is­merkedési délutánt rendezett. Ezután hosszú szünet következett. Augusztus 29- ére aztán újra meghívta a kormány a Csíki Magánjavak képviselőit a külügy­minisztériumban megtartandó tárgyalás­ra. Az értekezleten a Csiki Magánjavak képviseletében Pál Gábor dr., Györgypál Domokos dr. és László Dezső dr. jelen­tek meg. A tárgyalásokról, amelyeknek eredményét a Csiki Magánjavak egykori tulajdonosai lélekzetvisszafojtva várták, mindössze egy hivatalos kommüniké szá­molt be a nyilvánosság számára. És­pe­dig a következőkben: „A Csiki Magán­javak kérdésének ta­nulmányozására kiküldött román bi­zottság augusztus 29-iki ülésén a Nép­­szövetséghez intézett panaszirat alá­íróinak képviselőivel közölte a román kormány nyilatkozatát azokról az irányelvekről, amelyek a kormányt ve­zetni fogják ezen javak kezelése és jö­vedelmeinek hováfordítása tekinteté­ben. A bizottság arra kérte a kérelme­zők jogi képviselőit, hogy írásba fog­lalva közöljék a kormány nyilatkoza­tára vonatkozó észrevételeiket. A ké­relmezők a maguk részéről szóbelileg közölték azokat az alapelveket, ame­lyeket alkalmasnak találtak a kérdés megoldására. A bizottság a kérelmezők részéről előterjesztett pontokról jelen­tést fog tenni az illetékes hatóságoknak s egy utólagos ülésben közli majd a kormány válaszát". A legrövidebb időre ígért elintézésből tehát mindössze ez a száraz kommüniké született meg, holott a javaitól megfosz­tott csiki székelység joggal várt volna ennél kézzelfoghatóbb elintézést is. ­­­ LÉLEKVESZTŐBEN írja: TANÓRY ENDRE. A multheti nyilatkozatok előírás sze­rint megtörténtek, a válság az elmúlt hétre el volt intézve. — Niki, megvadásztál mára? — kérdi egyik mágnás a másikat a színdarabban és ugyanígy megkérdezhetné egyik mi­niszterelnökünk a másikat, hogy megnyi­latkozott-e erre a hétre, amire az elmúlt héten is mindketten a jól teljesített köte­lesség felemelő igenjével válaszolhatnak. A legutóbbi megnyilatkozások csak annyiban mutatnak szabálytalanságot, hogy a két miniszterelnök nem egymás ellen szólalt meg, mint eddig szoktak, ha­nem egy értelemben, legföljebb a vérmér­séklet és világnézet színei különböztetik meg ezúttal a két államférfiút. A közös téma a gazdák eladósodása, az egybehangzó megoldás Urai felszólítás a hitelezőkhöz, hogy mérsékeljék magukat. Jorga miniszterelnök heves lendülettel azt ajánlja az adósoknak, hogy ne fizes­senek és miután ő kiváló ismerője a kö­zépkori izlám gazdaságtörténelmének is, bizonyára onnan merítette ennek az el­més és egyszerű elméletnek az elemeit. Argetoianu már sokkal higgadtabb és felfogásában is sokkal közelebb áll a mai nagybankokhoz, mint a tizenhatodik szá­zadbeli bagdadi pénzváltókhoz és adósa­ikhoz. Ő mindenekelőtt kíméletesen tud­tára adja az érdekelteknek, hogy a me­zőgazdaság terheinek a rendezése egyelő­re elmarad, mert a nemzetközi pénzpiac helyzete erre nem alkalmas és azután ugyanolyan tapintatos formában közli a hitelezőkkel, hogy a gazdákkal szemben fennálló követeléseket nem szabad száz százalékig készpénznek tekinteni. Vis maior, erőhatalom, hiába, így fordult, ezen nem lehet segíteni, de azért gon­dolkozik a dolgon és rövidesen jönni fog valamelyes megoldással. Ennek a józan megállapításnak nincsen is más baja, mint az, hogy a kormány fejétől ered, aki összetéveszti magát a kétségbeesett és lázadozó adóstömegekkel és a saját hangját is bevegyíti az örök sirámba, amely most ezt az országot be­tölti. A hatalom letéteményesének nem lehet, nem szabad a katasztrófát egysze­rűen megállapítani, mert ugyanabban a pillanatban, amelyben meglátta, már se­gíteni is kell. Akármilyen jelentéktelen, akármilyen kevés gyakorlati értékű se­gítés, de segítés legyen. Jószándékú, hű­vös kéz simogatása a lázas homlokon, milyen sok az, akkor is, mikor a gyógyí­tás lehetetlen és különösen akkor! Argetoianu az elmúlt hetekben ember­­felettit teljesített a nagybankok, a hite­lezők megmentésére. Csak a világot te­remtették nagyobb semmiből, mint ami­lyenből­­ ezt a védőszerkezetet előállí­­totta. Az állam egész hitelével zsirálta a váltótárcát, zsirált főként mindent, ami nem tárcaváltó. Valóságos hitelm­auzóle­­ummá alakította az államkincstárt, ahol elhelyezte az elmúlt évtized nagy gazda­sági halottjait, a petróleumpapírt és az iparvállalatok hosszú — helyesebben örök lejáratú váltóit, ő tehát lúd, ha akar! Azt mondhatják, hogy fordítva van, — akar, ha tud, ha lehet segíteni, de a birtokeladósodás menthetetlen, feltartóz­tathatatlan és orvosolhatatlan. Az igazság az, hogy ez igaz, hogy alapjaiban a ke­­leteurópai országok mezőgazdasága elbu­kott. De hát a hitelproblémák, a bankok végleg és alapjaikban rendeződtek-e mindazzal, ami történt és nem elegendő-e ma egy kitolás, egy átsegítés ezeken a szörnyű heteken vagy hónapokon, a krí­zis krízisén, amely után ha javulás nem is, de jöhet a hozzáalkalmazkodásnak, a modus vivendinek egy nyugodtabb kor­szaka? Nincsen ebben lehetetlenség és maga a kormány is érezi, hogy nemcsak kell ten­ni valamit, de vannak ebben az irány­ban utak és lehetőségek, amit legjobban mutat az, hogy történtek is már kísér­letek. Azzal az elmésséggel amelyet a román törvényhozástól nem lehet elvitatni, a végrehajtási törvény rendelkezésein olyan módosítások történtek, amelyek lényegük­ben burkolt moratóriumot jelentenek. Másfél-két esztendeig az adós gazda könnyen megakadályozhatja, hogy kiár­verezzék a birtokából. Nyílt moratórium fellármázta volna a külföldet és a bel­földi piacot, ezek az intézkedések csön­desen húzódnak meg egy színtelen tör­­vény szakaszai között. De a félmunka iránti különös előszere­tettel, amelyet szintén nem lehet elvitat­ni a román törvényhozástól, semmi sem történt két másik irányban:­­ hogy a termésre és a jószágra a hitelező azonnal rá ne tehesse a kezét és hogy ne kezdhes­sen azonnal perelni és perköltségekben el ne vigye azt, ami még maradhatott volna. Mit ér az, hogy aratástól számított négy hónapon belül nem lehet a termést elárverezni, ha már aratás előtt le lehet a­ralni a termést is, a jószágot is? Mit ez akkor még a béklyóba vert gazda és miért küzdjön, amikor már térdre kényszerült? A perköltséggel kétszeresre dagadt adóssággal birkózzon, mikor az egyszeressel sem bírt? A bankok és különösen a vidéki ban­kok most megrohamozzák a gazdákat. Pénzre van szükségük és perelnek, töme­gesen és könyörtelenül, épen most, mi­kor senki semmit sem tud eladni és mi­kor nyilvánvaló, hogy a pénzszaporításra megindult akció legelső hatásaira az áruknak csak emelkedniük lehet és ez ellen Argetoianu nem tud segítséget, nem talál erőt az állam egész hatalmában, eb­ben a hatalmas erőben, amely egyetlen tollvonással mindnyájunkat és mindenün­ket ugyanezen bankok háta mögé állított és kezeseivé léptetett elő. A hitelező jogai, a törvény, a jogrend, a gazdasági szabadság! Milyen jog, mi­lyen rend és milyen szabadság? Az a jog, az a rend és az a szabadság, amely az állam egész hitelét egyszerű magán­tartozások lebonyolításának a szolgálatá­ba állítja? Ha ezt tudta és akarta a kormány, ak­kor tudhat és akarhat ennél jóval keve­sebbet is. Komoly ember nem gondol ar­ra, hogy akkor, mikor a bankoknak az ő tartozásaikat fizetniük kell, mert nincsen moratórium, nem lehet őket generalitór eltiltani a követeléseik behajtásától. De igenis lehet felügyelet alá venni őket és megkövetelni, hogy a mezőgazdáknak ki­vételesen szorongatott helyzetével számol­janak. Ha a bank a közcélú intézmények rangjára van emelve, mikor a megmenté­séről van szó, akkor tűrje a közintézmé­nyek fölött gyakorolt felügyeletet is.­­ Ott vannak a nemzeti bank vidéki kép­viseletei, ott vannak az agrárkamarák. Miért ne lehetne azoknak a vezetőiből és egy melléjük rendelt mezőgazdából vidé­­kenkint bizottságot alakítani, amely el bírálja, hogy adott esetben és adott idő­­pontban szabad-e a gazdát perelni és foglalni? Miért ne lehetne eseti morató­­riumukkal egy eladósodott gazdaságot bi­­zonyos időre lélegzethez juttatni és külön intézkedésekkel megvédeni a gazdaságot a banktól és a bankot a magánhitelezők vagy álhitelezők elsőbbségétől? De ha bankok az idők folyamán és a gazdasági fejlődés parancsszavára való­ban közhasznú és közcélú intézményekké váltak, miért nem fizetik az ügyvédeiket és miért ne volna joga annak a bizottság­nak elbírálni, hogy adott esetben nem a konokul perlekedő adós, hanem az őszinte és teljes fizetésképtelenség okozta a költ­ségeket. Mikor arról beszélnek és nem egészen oktalanul, hogy a válságban az állam egész személyével és hatalmával álljon be a gazdasági életbe, mikor évszázados jog­­elvek és gyakorlatok hetek alatt érvényü­ket és értelmüket veszítik, akkor csak szemforgatással és nem egészen tiszta szándékokkal lehet az ilyen szerény rész­­megoldásokon elszörnyüködni és a jogi és gazdasági klasszicizmus koturnusaiban ágaskodni. Egyazon lélekvesztőben hánykódik ma adós és hitelező a tomboló válság hullá­main. Az élethez való jogon a hitelező nem dobhatja ki az adóst és nem taszít­hatja az örvénybe, mert ez a tenger olyan különös természetű és olyan keserű ten­ger, amelynek dühét a belé hányt áldoza­tok nem csillapítják, hanem felkorbá­csol­ják.

Next