Brassói Lapok, 1932. január (38. évfolyam, 1-24. szám)

1932-01-01 / 1. szám

Ara tét Péntek 1932 . január ! Főszert­eszti Szeke Béla dr. I. aszám XXXVIII évfolyam A pénzpiac Érdekes adatok a Nemszeti Bank késszóló jelentéséből Bukarest, december 10 A gazdasági élet leghűségesebb tükre a jegybank. Ha a Nemzeti Bank helyzete kedvező, úgy az, ha nem is jelent mind­járt rózsás helyzetet, de azt látszik iga­zolni, hogy helyes intézkedésekkel 11­ lí­ra lehet állítani az ország megrokkant hitelét­elét. A Nemzeti Bank három nap múlva zárja 1931 évi mérlegét, amelyet alig né­hány hét múlva fognak csak nyilvános­ságra hozni. Mérlegzárás előtt azonban sikerült néhány olyan adat birtokába jutnunk, amelyek rávilágítanak a jegy­bank politikájára és egyben keresztmet­szetét adják az ország annyira szétzilált pénzügyi helyzetének. EGY ÉV ALATT 4,7 MILLIÁR­DOS EMELKEDÉST MUTAT A BANKJEGYFORGALOM A Nemzeti Bank legutolsó kimutatásá­nak egyik szembetűnő rubrikája a bank­jegyfogalom. Azt látjuk ugyanis, hogy az ország bank­jegy­forgal­ma ez év de­cember havának első napjaiban 23 mil­liárd 119 millió lejt mutat, míg az el­múlt decemberében a bankjegyforgalom mindössze csak 18 miliárd 800 millió lej­jel szerepelt a jegybank­­.Pty itala Lilian. Az összehasonlítás folyamáa­"kitűnik te­hát, hogy egy év leforgása alatt­­i bankjegyfor­galom pontosan 4 milliárd 719 milió­val, tehát közel 5 milliárd lejjel emel­ Lépést. A forgalom növekedése azoknak a köz­belépéseknek tulajdonítható, amelyeket a­­Nemzeti Bank eszközölt az egyre meg­újuló bankválság letörésére. A betétesek attakja alatt, számos bank és hitelintézet elvérzett, néhányat azonban sikerült úgy­­nevezett gyorssegélyekkel megmenteni. A bankok részéről tehát a visszleszámi­­tolási hiteligénylés egyre fokozódott.­­ Nyilvánvaló, hogy a visszleszámitolási váltólárra arányában a bankjegyforga­lom is állandóan emelkedett. Ha tekintetbe vesszük azt, hogy a Nemzeti Bank a nyár folyamán egy­hangsúlyozzuk, hogy még nem állnak rendelkezésünkre pontos adatok, tekint­ve, hogy a Nemzeti Ban­k mérlege nincs még lezárva. Ennek ellenére azonban már most megállapíthatjuk azt, hogy a jegy­bank hitelezőiből mennyi esett Erdély és Bánság gazdasági életének fellendítésére. Áttanulmányozva a Nemzeti Bank el­múlt évi mérlegét, rájövünk arra, hogy a jegybank 1910 év folyamán összesen 19 milliárd 894 millió 114 ezer lej ér­tékű m­­iszleszámitolási hitelt folyási­magában az öt bukaresti nagybankból alakult szindikátusnak folyósított egy­ milliárd lej pisszleszámitolási hitelt, úgy nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a bankjegyforgalom ily nagymérték­ben emelkedett. Mert ehez még hozzá kell venni azt, hogy a többi bankbukások el­hárítására is nehéz százmilliókat folyósí­­tott a Nemzeti Bank, ami egyre dagasz­totta a váltótárcát és ezzel együtt a bank­jegyforgalmat is. Ennek az ötmilliárdos szaporulatnak azonban van egy olyan drni­ oldala is, a­mey különösen Erd­ély és Bánság pénz­piacát érdekli közeleb­bről. Jett. Ebből 37.66 százalékot, mintegy 11 milli­árd lejt kapott a mezőgazdasági termelés, 24.14 száz­a­ék, 9 és fél milliárd lej ju­tott a kereskedelemre. 21.91 százalékot, mintegy 8 milliárd 700 milliót kapott az ipar. 1.16 százalék jutott a kisiparra, vé­gül pedig 14,49 százalék esett különböző belföldi visszleszámitolási hitelekre. Ha ugyanezt a statisztikát elosztjuk országrészenként, akkor az alábbi kimu­tatást kapjuk: Mennyit kapott Erdély és Bánság a Nemzeti Bank visszleszámitolási hiteleiből 10 oldalas szám ára: 5 lei *AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA m UJ SZÁM - RÉGI ESZTENDŐ A boldogról már le is mondanánk, ha csak legalább u­j lenne ez az uj esztendő. Az ember az évszázadok során rekesz­­tvélhetett arra, h­ogy az uj esztendő sem lesz soha boldogabb, mint amilyen az el­múlt volt és itt az ideje, hogy ráeszmél­jen arra is: uj sem lesz szegény. Ez az esztendő ugyanúgy­ az évek egymásután­jának láncszeme, mint a múlt esztendők voltak és az a háromszázhatvanöt nap, a­mely most következik, az idő végtelenjé­ben ostoba és értelmetlen, százmilliószor leélt és felélt háromszázhatvanöt nap lesz ez alkalommal is. Ma reggel is felkelt a nap és estére len­yugszik és ma reggel is hittel és reménységgel indultunk neki, hogy este a vackunkra a be nem végzett munka és a be nem teljesült cél savanyu szájizével feküdhessünk le újra. Számban uj esztendőt, azt kapunk, de formában uj életlehetőségeket nyújtó esztendőt soh­a. A most reánk kopogtató évben ugyanúgy és ugyanannyit cselek­szünk majd, mint ahogyan és mint a­­mennyit az elmúlt esztedőben cseleked­tünk. Mivel pedig az elmúlt,­­eszten­dők­­ben, sajnos, semmit sem cselekedtünk, szegény új esztendőnk ij nem is lehet.’ Ígérhet-e egy esztendő új életformákat, amely újból ott kezdi: kenyeret az embe­­r­­ek szájába! évezredek óta január else­­ jén ez a nyitány és évezredek óta Syl­­veszter éjszakáján úgy szól a finálé: min­den ember szájába ebben az esztendőben sem adhatunk kenyeret! Mit adtunk hát akkor, ha még kenye­ret sem? Mit végeztünk, ha a kenyérig sem jutottunk el? E destruktív és defallista pesszimiz­­­­mussal szemben ott a nagy program it: el kell engedni a háborús adósságokat, el kell törölni a jóvátételi sarcokat, le kell fegyverezni, organizálni kell a tervsze­rűtlen termelést, fogyasztóképessé kell tenni az embert, hogy szájába kenyeret adhassunk. Itt már tartunk. Ennél a programmnál már rostokolunk és ebből az egész nagy plánomból nem lett semmi. Ma a­z év nap­ján is ott tartunk, ahol tavaly új év nap­ján tartottunk. A tanácstalan kapkodásnál ficánkolunk e percben és háromszázh­­t­­vanöt nap alatt a tévelygés újabb bi­zonytalanságig valahogyan csak elju­tunk, al ahova nyúl, onnan retten vissza r­enditő új gesztusra senki sem merész­kedik. Most év­ hajnal van és m­i reggel rá­ki­zdtü­nk már: a gazdasági rend így to­vább fenn nem állhat, organ­szalafhin és tervtelen a termelés, lekókadt és elakadt a fogyasztás. Mentsük meg őt! Mentsük itt­ őt!­­ Év közben — akár a régi operák nai­vul hülye szövegei mondják — a gróf a vizit fül. Nyugodtan a vizbe fut, mert — nem mentjük meg őt! Nem mentjük meg őt! Ét sehol nem történik. Más, az eddigi ellentéte, sehol talajt nem kap. Transfer­­moratórium: nem új. Agrár-adósság kon­verzió: eddig is volt. Az éhség nyomora: százezer esztendeje fertőzi a világot. A lengyelekkel bővített kisám­ánt: ilyet is látott már a világ! Ezek nem attrakciók, ezek nem feno­­ménok, ezek nem deus ex machinák. — E­zek csak az ember machinációi, azé az emberé, aki 1931-ben Ugyanúgy, mint 1930-ban és aki 1932-ben Ugyanúgy, mint 1931ben kénytelen lesz bevallani, hogy tehetetlen A sztratoszférába fel tudunk repülni. Ez megy. Idáig, eddig a csekélységig eljutottunk, de a kenyér­­ig, a mindenki nyugodt és gondtalan ke­nyeréig? Idáig nem jutottunk el és mindaddig el sem jutunk, amié egy uj esztendő ténylegesen és valójában uj esztendővé nem lesz. Ma délelőtt a bukaresti bulevardok írta: Halássz Sándor falatozóiban Ugyanúgy eszik a maszlinát és isszák a cujkát, mint ahogyan ma délután a bécsi kávéházakban a habos kávé mellett trécsel a polgári Bécs vege­tatív életet élő asszonya. Berlin éjszaká­jában ma Ugyanúgy bicskájával hadoná­szik majd Hitler barnainges katonája, mint ahogyan a párisi életben ténfergő ficsur hajnaltájban részegen düh­öngözik a Mező felé. És Mandzsúriában változat­lanul silbakol a japán harcos és az ame­rikai farmokon fásultan búzát rostát a termelésében fulladozó agrár. És szerte a világon az új évet ugyanúgy, ugyanolyan ostobán és tervtelenü­l düllöngött végig az ember, mint amilyen bárgyún és ered­ménytelenül az elmúlt éveket végig kec­­meregte. Befagyott a hitel, befagyott az arany, befagyott a termelés eredménye és a fo­gyasztás lehetősége és ugyanakkor, a­mi­­kor­ már az is eszünkbe jutott, hogy az areputált kezű embernek mozgó és értel­mes hús-vér szerű protéziseket teremt­sünk, még mindig nem jutott az­ eszünk­­be, hogy *e protézisekhez kenyér is kell, amelyet a szerencsétlen a szájához vi­gyen. Ez az elakadás, amellyel a múlt évet befejeztük, és amellyel az újat meg­kezdjük, már nem kátyú többé, amelye») csal. Rz cs-5 cs­ísz ügyesség jiek-s.cmr? t zd­licí keresztül, ez már magi, az im Minit, amely után a pokol következik, mert a mennyországot magunktól ostobán eldob­juk. — Az utat mutasd! — szól a megkín­zott ember. — Beszélsz és ócsárolsz, lebe­csülsz és szidalmazol, de az utat, merre mennem kell, nem mutatod. Az utat? Az utat százezer esztendeje mutatják felénk. Százezer esztendeje mutatják, hogy az ember az élen. És mutatják, hogy min­den, mi mögötte, előtte és közötte, az emberért való másodlagos tünet. És bár százezer esztendeje ide mutat az útjelző AAA£AAAAAA AA AA­AAAAAAAAA­AAAAAAAi világító torony, még mindig csak az fon­tos, ami másodlagos és haszontalan sal­lang, de nem fontos maga az Ember. Hagyjunk mindent abba, amit­ csiná­lunk és amiért törjük magankat él­ előbb kenyeret az embernek. És minten. És ha az embert elláttuk kenyérré és vegeta­tív életének minden szükségetével, csak­­akkor jöjjön és jöhet a sztr­oszféra és a mozgó újakkal büszkélkedő­ protézis. ■ Ez az út! Csak ez az útl ! Tegnap olvasom: a magyar állam sú­lyos pénzeket fizet azért a lelenc gyerek­ért, akit a kukoricás szélén, rongyokba burkoltan talált. Gyermekmenhelye,in felneveli, kioktatja és életének útjára ’zon csatja." Ez az embermentő humanitás a köznek lelenc-gyermekeként súlyos pén­zeibe kerül. De ezért állam az állom, ezért felettünk való és gondoskodó atya,­ ezért alakítottuk és tartjuk vérrel és e­­rejtékkel, hogy megmentse és életbe tart­­sa az embert. És ugyanakkor, ugyancsak tegnap, a hegyeshalmi határőr lelőtt­em­ futásnak eredt csempészt, egy embert, aki — mint megállapították — o­lyan ér­­téket csempészett át az osztrák határon, amely érték után huszonhét fillér vámot ,kellett volna fizetnie. mérhelyi rvertnek. trig­a állam em­berre neveli, sulyos százasokba és ezre­sekbe kerül és amikor felnevelte és be­leölte a sulyos százasokat és ezreseket, huszonhét fillérért lepuffantja. Itt az elhibázott út és ezért elhibázott az élet. Mi mindannyian, akik vagyunk, perc­­ről-percre és évről-évre ontanánk a gaz­dagságot s a jólétet, megelégedettséget te­remtenénk és boldogságot ágyaznánk és amikor életünk felnyurgul és termést ígérően felmagzik, lepuffantanak ben­nünket a gazdasági anarchia kíméletlen fegyverével — huszonhét fillérért. Nem hagynak ma és most élni bennün­ket, Ma, amikor pedig minden ember — AAAAA1AAAiáiiAAiláiiiiAAAAAAAA >UtMtt4.ââA«*ââAAAAAAAAAAAlA4At AAAAAAi életszínvonalának tátongó mély — maga az élet-istenlés.Ida nem bennü­ket keyeret keresni, amikor annyian az utolsó morzsájánál úgy retnénk kenyeret keresni, ahogyan szinte még élni sem szeretnénk. És éppen itts* amikor ott tartunk, hogy a kötőjét, tüm­e­­lyet a nyakunk köré hurkolnak*, már ar­rt sem méltatjuk, hogy vele el lehiunyí If* lába köré lasszót vessünk, éppen'ma­ puff­fantanak le bennünket könyörtelenül és gyilkos módra azokkal a gazdasági rendi szabályokkal, amelyek már évek ótja már szinte egy évtizede halottak és fert­­őzők. ‘jS ' Egy uj gazdasági szabadság, egy^^mér a hajdaninál is szélesebbr­e tárult m­inka­ lehetőség az uj ut, az u­j esztendő,­ ame­­lyet — az idén sem kapunk­­meg. /A régi emléket nyalogatja még ma is az a gaz­­dasági hatalom, amely fenny akar m­onuk­ni és amely érzi, hogy abban a pll­antat­ban, amelyben humuszából kisz­ikadt menten, kiszenved. Nemcsak ruhápk,­­ melyet testünkre vetünk, foltos­­és sza­­­kadozott, de­ szakadozott és foltos a r­­­égész organizmus, amely elérk­ezett,ah­­hoz az abszurd bornittsághoz, hogy a roska­­dozó bőség tele magtárából a nyomtat­­lónak harapást sem ad. Bőrek és dúsak terméstől terhesek és szépségtől roskado­­zók gazdasági életünknek forrásai és eh vetnek bennünket, elhajtanak, a kungufcí­nak tőle messze, mert a régi form­ai illent és erkölcs kódexének pavergrafusa hozzá közel bennünket nem enge­det. v Minden év, amerre: az ember az un­gék pék és uj termelési reszrezerek száv UV­­m él, gazdagabb és ! -Web'■ eredmeVvd -Virtu/ei. Av, ilyét v. . milyer efy*sági az uj Paradicsomban él, nyomoruságo* sabb és szenvedőbb, éhezőbb és rettenet­­esebb. I A kígyó csábit. A kigyó arra csábit, s hogy szakítsunk a „kielégülés“ fájának­­gyümölcséből. Arra csábit, hogy szakít­­sunk e­ry darabot az uj esztendő új lehe­­tőségéből. Az uj esztendő csak akkor köszönthet reánk, ha a mai gazdasági­ feudalizmus végre olyan új rendet­­­s rendszert te­remt, amely rend és rendszer legalább egy harapást enged annak az éhesnek, akinek immár évek óta minden porcikája csak a pecsenyének étvágyát ingerlő sza­ga volt.

Next