Brassói Lapok, 1933. szeptember (39. évfolyam, 198-223. szám)

1933-09-01 / 198. szám

_________________________ ___ ____ TOMCSA_SÁNDOR_RIPORT[R^­KÉT GUZSALY Székelyföldi történet, amelyben a sepsiszentgyörgyi kiállításról is szó esik Székelyudvarhely, augusztus 11. ELÖLJÁRÓBAN Akadhat önök között talán olyan is, akinek fogalma sincs, hogy mi az értelme a jelen­tése ennek a guzsaly szónak. — Guzsaly — t­etszenek mondani felhúzott szemöldökkel, — guzsaly — kóstolgatják e szó keleties za­­jlatát, — guzsaly — szagolgatják meg illa­tát, mert minden szónak más-más illata van, feltéve, ha az irodalom tényleg egy virágos kert és helytálló az a hasonlat, hogy szó­virág, meg szófüzér, melyekkel kongó, üres életünket próbáljuk feldisziteni. — Guzsaly — tetszenek mondani, — most már ígérem, hogy utoljára — és oda fordulnak a tükör alatt feketéző ügyvéd úrhoz, a keresztrejt­vény-szakértőhöz, vagy az igen t­isztelt fér­jükhöz, ki éppen most készült belezuhanni a rendes délutáni, provizórius, órácskányi ha­lálba. — A guzsaly szivem? — vakargatja meg hétfői állát rosszkedvűen, csámcsogva a halál kellemes szendergéséből visszaszólított szerető férj, apa, rokon és cégtárs —i a gu­zsaly szivem, valami népszínmű, vagy mi a fityfene... És leejtve kezét, már bele is der­med az álom mindent — még a forgalmi adót is — megszépítő világába. Ezzel a szakszerű és kimerítő magyarázat­tal azonban nem elégedhetünk meg, mert itt két pátriárka kort ért, becsületben megko­pott, jobb napokat látott, jóhiszemű, vidéki, naiv guzsaly oly szomorú, váratlan, megma­gyarázhatatlan, annyira érthetetlen és értel­metlen tragédiájáról van szó, ami már szin­te emberi. Nem eszközeiben és részleteiben, hanem értelmetlenségében. Mi is az a guzsaly? A guzsaly egy szövő-fonó szerszám és e nemben a lehető legegyszerűbb. Olyan még most is, mint ahogy az őskor primitív homá­lyában megvillant egy ősanyánk agyában. Mert a guzsalyt csak nő találhatta fel. Nem, mert a szövés-fonás mindig a fehérnép dolga volt, nem, mert olyan egyszerű, hanem, mert annyira logikus, magától értetődő, mert más­milyen nem is lehet. Mert nincs benne fantá­zia — állítólag a nőben sincs, — mert a leg­egyszerűbb formába, a legjobban betölti hi­vatását és — last, not least, — mert reni­tens ősapáinkat, ha a kancatejből többet ta­láltak felhörpinteni, a guzsallyal egyben­­jobb belátásra is lehetett bírni, — ha ugyan a nevezett élvezeti cikknek egyáltalán volt Valami afféle hatása, mint a jóféle Küküllő m­elléki boritalnak! De nem hiszem, mert ak­ikor szász atyánkfiai nem szöllöt termeszte­tnének, hanem kancákat, a szöllőt hálás el­ismerésükképpen, előzékenyen és nincs kizár­va, hogy minden ellenszolgáltatás nélkül, át­engednék a székelyeknek. A guzsaly egy bot. A guzsaly egy 150—160 centi hosszú, ujjnyi vastag, gömbölyű bot. Ennek a botnak nyomják aztán fejébe a kender, vagy len­kóc-parókát és ebből pö­­dörgetik fel az orsóra a fonalat. És itt az álmából visszaérdeklődött férjnek tényleg van valami igaza, mert a népszínműnek el­maradhatatlan tartozéka ez a bot, melyről a rákötött csepüs anyagot fonallá dalolják, meg mesélik, mely méreteinél fogva kitűnő harci eszköz is lehet családi zendülések leverésénél és melyet a székelyek igy hívnak, hogy gu­zsaly. A székelyek. Ezek a székelyek, melyek, — hogy átlen­düljünk egy másik eszmekörbe, — nem bír­ják el az üres, halott, színtelen felületeket; legyen az az égboltozat, vagy egy ilyen gu­­esalo. Az egyiket benépesítik Csaba királyfi hadával, mely ott vágtat a Tejúton, — teg­nap éjjel Kicsid Emre látá is, hogy lerúgtak a csitkók egy pár csillagot, — másikat tele­­pingálják virágokkal, karikákkal, madarak­kal, színekkel, vonalakkal. Hiába, ez már egy rossz szokás, atavisztikus bűnözési haj­lam, valami előre megfontolt szándék. Leg­alább is úgy látszik. És ebben az írásban éppen erről az „úgy látszik”ról lesz szó. A KÉT GUZSALY SZÜLETÉSE Ezelőtt ötven-hatvan, talán száz évvel is, egy friss — kenyér — illatú székely falucs­kában Sebők bá' az ekével bajlódott a csűr előtt. Úgy kellett legyen, hogy mégis tavasz lesz, mert tegnap estére a­­túrós puliszka mellé cikória volt. Szép fehér, kövér cikória, hát azért. Egyszer csak hallja, hogy az asz­­szony a tornácról, ahol a virágos cserepek földjét ásogatta egy kanál nyelével, hátra­kiált: — Halláé, mennyen ki a Vágottba s ,hoz­zon két guzsalynak való fát. De az esze jár­ón ott, nekem nehogy valami görbékkel ál­­ltson be! Lajika igazán csak az illendőség kedvéért szólt vissza, hogy „ne papolj", aztán kézit betörölte a harisnyájába, a lovaknak enni vetett, a tinót bekötötte, a fejszét karjára akasztotta s elindult a fáért. A szakadékok­ban még hó volt, de a fénylő ághegyeken már rigók napfürdöztek. És az asszonynak most az egyszer igazán nem lehetett panasza, mert Lajiba két olyan gyertyaszál guzsalynakvalóval jött háza, hogy a felszegben Balázs Ferusné el is akar­ta csalni tőle, dehát Lajibá odaadta volna-e?! JS nem azt még azelőtt harminc évvel se, pedig akkor Ferusnéért tulajdonképpen sok buta­ságot elkövetett Lajibá. De az már úgy van, hogy idővel a fehérnép nem ér meg még két guzsalynak való fát sem. Aztán Lajika még aznap délután szépen­­kifaragta őket s mivel Milick Están éppen­­festette a kapuját, ő is bepingálta a guzsa­­lyakat, úgy, ahogy az már a szívből jön: pi­rossal, kékkel, zölddel, sárgával. Igy született meg a mi két guzsalyunk. Ik­rek. Ezelőtt ötven-hatvan, talán száz évvel is. A KÉT GUZSALY ÉLETE Istenem, milyen lehet a guzsaly élete fa­lun ?! Nyáron inkább a sarokba voltak betá­masztva, esős napokon ha elő elővették, na, meg akkor, mikor Lajika a pipáját kandászta ki velük a kanapé alól, hova a legenye uno­kája szokta eldugdosni. Hanem aztán török­­buza-fosztás után munkába fogták őket. Egész nap ott álltak bekötött fejjel a szoba közepén s eresztették magukról a fonalat. Té­li estéken kalákába jártak, mert drága volt a gyertya. Ilyenkor pedig dideregtek, míg vé­gigvitték őket a csikorgó hidegben. Különö­sen az fázott, amelyiket Biri vitt és még kü­lönösebben akkor, ha Birivel volt Gergő is. Ilyenkor alig is akarták a szegény guzsalyt bevinni a házba. Csak állt Biri, meg Gergő a térdig érő hóban, csak álltak, nézték egy­mást, mosolyogtak, suttogtak,­­ hogy hogy nem fáztak az istenadták?!! Persze, egy ilyen guzsaly nem tudhatta, hogy Biri, meg Gergő akkor tulajdonképpen térdig rózsában, meg szagos szekfűben jártak és rémisztő melegük volt Egyszer Biri kezéből az egyik guzsaly ki is esett és majd megfagyott a hóban. Nem­sokára aztán szekérre tették a két guzsalyt és úgy vitték nagy nótaszóval. — „Mi ez?" — kérdé suttogva az egyik guzsaly a másik­tól. „Lakodalom“, — suttogta vissza emet. „Dehát azért én faggyak meg?" — apprehen­­dált az első, így beszélgettek azon este, mert semmi dolguk nem volt, így éldegélt a két guzsaly. Hol majd meg­fagytak, hol szekérre tették és nótaszóval ki­sérték őket. És megfigyelték, hogy ilyen es­téken mindig békét hagytak nekik... így éldegéltek csendben, éppen csak, hogy egyszer Rebiné, a Biri testvére, egy kicsit si­­koltott s lezuhant guzsallyal együtt a föld­re. „Mi volt ez?", — kérdezte azon éjjel a kíváncsibb guzsaly. „Hát, — mondta a másik — jött a fejszés ember és kivágta Rebi nénit". „Én nem láttam semmi fejszést", — tudat­­lankodott az első. Mire a másik csak annyit mondott: „buta vagy“, így éltek s idővel a kezek fényesre kop­tatták a két guzsalyt s az idő lángjának füst­je feketére marta őket. Már alig látszottak rajtuk az ifjúság szinei, melyeket Lajibá va­rázsolt rájuk. Lajibá! Hol volt ő már akkor, talán a faluban sem emlékezett rá senki, csak ez a két guzsaly. Híre megy a sepsiszentgyörgyi kiáltításnak Most né, a hónap elején, megint nyári tét­lenségre volt kárhoztatva a két guzsaly. Mert szerettek dolgozni és szerették a társaságot Egyik vasárnap délután — feledni nemigen lehetett — csak beállít a tanító úr, hogy: „né Laji, (de már világért sem a régi!) le kéne kalákázni az árpámat. — „Hát hogyne ta­nító úr“, — így Laji, felülve a kanapén. Még beszélgetőnek egy kicsit, hogy mennyi ital kellene, meg miegymás, mikor előkerült egy Népújság. S mondja a tanító úr, hogy: „Node, igazán szép dolog lesz Szentgyörgyön" — s reákoppintott az újságra, ahol erről volt szó. — Tám pénzt osztnak", — törölt le egy széket Lajiné, dehát ő sem gondolta komo­lyan. — „Azt éppen nem, — ült le a tanító úr, — hanem székely kiállítás lesz." — „Na­no" — rebbent meg Laji. — „Abbiza, — foly­tatta a tanító úr — s akinek saját készítésű párnája, hímzése, szerszáma, járma, vetélője, guzsalva s efféléje van, küldje be Szent­­györgyre, hadd lássa mindenki, hogy mit tud a székely.“ Aval aztán a tanító ur elment s Laji oda­­mene a sarokba a két guzsalyhoz s aszondá nekik: — Ne osztán Szengyörgyre mennyetek bé a kiállításra. Ezt azért téve Laji így, hogy ha a tanító úr szemrehányást tenne neki, hogy a falu nincs képviselve a kiállításon, mindig mond­hassa azt, hogy ő küldött két guzsalyt A két guzsaly összebeszél Még azon éjjel az egyik guzsaly meglökte a másikat: — Ilalládé, mit mond a Laji? — Mit no? — Hogy mennénk be Szengyörgyre a ki­állításra. — Igen-e? — Így a másik, mert egy kicsit tényleg buta volt. — N­á, mennyünk-é? — Ersze baj lesz belőle, tesvér — aggodal­maskodott a butábbik, mert az már avval jár. Az első azonban megnyugtatta: — Mi bajunk lehetne. Az emberek nem olyan buták, mint te. Nem vétünk mi sen­kinek, nem gangoskodunk, csak szép csende­sen odaállunk a többi közé. Egy úr a múlt­kor megnézett , azt mondta, hogy mi mű­vészet vagyunk. S azt is mondta, hogy a mű­vészet ott lebeg az Isten alatt és az emberek fölött. Hogy a művészet összehoz, melegít, testvérré tesz. Hogy a művészet a legnagyobb jó a világon, hogy a művészet olyan szép és olyan jó és olyan végtelen, szinte mint ma­ga az Isten. Hogy aki a művészet ellen vét, az szidja az Istent... Szólj már ne! — Hát mennyünk, — szólt végre a butáb­bik, mert nemigen értette a dolgot. ÉS ELINDUL A KÉT GUZSALY 27-en, vasárnap reggel indultak és gyalog, mert most kinek van pénze szekérre, hogy ne mondjam ózóra, ezért csak a prefektus úr jár, választás előtt. A Küküllő mellett jöttek felfelé. Néha megálltak s meg-megnéz­­ték magukat a viz tükrében. Meg kell adni, szép két guzsaly volt. A fejükön friss fehér cseppsapka volt, egyiknek pirossal, másiknak kékkel átkötve. Ugyancsak sütött a nap. — Hej, meleg van, tesvér, — panaszolt a buta. — Nocsak gyere, — biztatta a másik, — ahajt ne már látom Udvarhelyet, onnét csak egy ugrás Szengyörgy. És mentek, mendegéltek... És déli harangszókor bent voltak Udvar­helyen. — Na látod, nincs semmi baj, — húzta ki magát az okosabb. — Várj csak, várj, — vakarta füle tövét a másik. — én érzek valamit. — Mert a buták mindig éreznek valamit. 1933. szeptember 1 EGY ÚR UDVARHELYEN MEG­NÉZI A KÉT GUZSALYT Már a főutcán ballagtak, kissé fáradtan, kicsit éhesen, de aki a művészet nevében in­dul, annak nem szabad törődnie effélével. Hát ők sem törődtek. Pedig az emberek itt nagy házak előtt ültek, a nap elé ponyva volt húzva és az alatt ettek-ittak. Igaz, so­kan voltak, akik se nem ettek, se nem ittak, csak pislogtak reá az ételre, de ezek nem em­berek voltak, csak munkanélküliek. Egyszer csak, — éppen egy kirakatban igazgatták magukat, mert a város, az mégis csak város, a­mikor egy úr kezdi nézegetni őket. Nézegette, nézegette, egész közel hajolt,, úgy nézegette. Még valami üveget is tett a szeme elé. Biztosan, hogy jobban tudjon gyö­nyörködni. Ki is húzta magát a két guzsaly, hadd lássa az úr minél jobban őket. Mert a művészetnek csak egy célja van, hogy gyö­nyörködtessen és csak egy bűne lehet, ha nem hagyja magát bámultatni. Hacsak kivé­telesek juthatnak a közelébe. Mikor az ur ki­gyönyörködte magát, azt kérdezte, hogy „ma­guk kik". — Mi két székely gazsaly vagyunk, — fe­lelé a bátrabb. — Szilagyörgyre igyekszünk a kiállításra. -­ — Na, akkor jöjjenek velem, — mondta az ur és megindult elől. Amint mentek át egy nagy piacon, csak meglöki a butábbik a másikat: — Vájjon hova visz münköt ez az ur, tes­vér? Az okosabb fölényesen válaszolt: — Hova? Hát a kiállításra. — Mert tény­leg úgy diktálja a józan ész. Egy nagy épület elé értek. — Befelé — mondta az ur. Mikor a kapu alatt menének, a butábbik csak megszólalt: — Na tesvér, úgy látszik, megérkezünk a kiállításra. Mire a másik csendesen elkáromkodta ma­gát: ’ — Meg mi a rendőrségre...! Persze a buta ezt megint nem értette. Sőt­ az okos sem. " Sőt egyáltalán senki sem-­­ . Ez az érthetetlenség Csimborasszója. Ki tudja azt megmászni! VÉGSZÓ A feleket aztán elbocsátották, de a két gu­zsaly ottmaradt. Csak úgy, mint otthon, betámasztva a sa­rokba. Csak... De hiába jön a törökbuza-fosztás, azután is ottmaradnak. Életfogytiglan. Most a buta mindig kérdi az okosat, hogy­ miért? Dehát tessék mondani: lehet valaki itt elég okos? ­ Kezdődő érelmeszesedésnél a ter­mészetes „Ferenc József11 keserűviz úgy az alhasi pangást, mint a renyhe emésztést megszün­teti és a magas vérnyomást leszállítja. A gyakor­lati orvostudomány vezérei a Ferenc József vizet azért becsülik olyan nagyra, mert ez gyor­san és enyhe módon szabályozza a szervezetre annyira fontos gyomor- és bélr­űködést. A cionista kongresszus és a munkásság Prága, augusztus 3.­­ A nemzetközi cionista kongresszus ma további plenáris ülést tartott. Az ü­lés egyik szónoka, Waldmann bécsi delegátus felszólította a világ összes zsidóságát hogy , a hitlerizmus elleni harcban működje­nek együtt az osztrák kormánnyal. Stephe amerikai delegátus kifejtette, hogy a zsidóság megdöbbenéssel állapítja meg a munkásság magatartásáról, hogy az idegenül áll szemben a zsidóság har­caival. Stephe beszédét több ízben éles köz­­beszólásokkal zavarták meg. !­­ látogassa meg olcsón Csertszlovámat! Prágai Mintavásár a csehszlovák ipar központi vására 1933 szept. 3-10-ig. 8 nap előnyös vásárlás. — A csehszlovák vasutakon 50%/o kedvezmény, úgy oda, mint visszautazásnál. — A román vasutakon 50% engedmény, a visszautazásnál. Az állandóan nyitva levő felvilágosítási és útba- Ingyenes vízum a vasútvonalakon, a Igazítás! szolgálat díjmentesen adja meg a be­­folyó-, tengervíz­ és légi vonalakon, szerzési források címeit augusztus 23 és szeptember 20 között. Felvilágosítást nyújt és vásárigazolványt kiszolgáltat a tiszteletbeli képviselet • BANCA ANGLO-CEHOSLOVACA $1 DE CREDIT DIN PRAGA — fiókja Bucuresti, Calea Victoriei No. 31. ' '

Next