Brassói Lapok, 1934. október (40. évfolyam, 224-249. szám)
1934-10-01 / 224. szám
ieK•j •’ akolyîi ti is z ^ Goub at i ül T. GHEORGHE XL. évfolyam Főszerkesztő Hétfő 224 szám. Szele Béla dr. 1934. évi október 1 ELŐFIETÉSI ÁRAK: Belföldre: A kézbesítő kézbesítési dijával és a pénzbeszedő inkasszó-dijával egyetemben 74 lej. Brassóban 70 lej. Ha az előfizető közvetlenül a Kiadóhivatalnak fizet, az előfizetési dij 68 lej. — Postai kézbesítéssel és közvetlenül a kiadóhivatalnak fizetve, az előfizetési dij havonta 60 lej. — Külföldre: negyedévre 500 lej, félévre 600 lej, egész évre 1200 lej — Magyarországon negyedévre 12 pengő, félévre 24 pengő, egész évre 48 pengő. — HIRDETÉSEK dija hirdetési oldalon 5 lej, páros (bal) szövegoldalon 6 lej, páratlati (jobb) szövegoldalon 8 lej négyzetcentiméterenként. Hirdetési díjak előre fizetendők. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Braşov, Stx. Regele Carol 5b—5a telefonszámok: kiadóhivatal 82., szerkesztőség 63. Legyen ez tanulság! Írta: KACSÓ SÁNDOR Romára lapokban megjelent híradásokból tudjuk meg, hogy kellemetlen, sőt sok tekintetben kínos ügy bosszantja, ha nem éppen botránkoztatja a legelőkelőbb román irodalmi és társadalmi köröket. Valami magyar fiatalember, aki Bukarestbe „szerkesztő ur“-ként jelentkezett, felhizelegte magát egészen az udvari körökig s ott el tudta hitetni, hogy ő jórnevü magyar író, aki nagyon alkalmas és hivatott arra, hogy a királynénak egy nemzetközi sikereket aratott könyvét magyarrá átültesse, a könyvet magát kiadja és terjessze. A megbízást, vagy inkább az engedélyt megkapta. Az a része a dolognak, hogy miként használta fel,vagy inkább, miként használta ki a kapott engedélyt, a bűnügyi riportot kívánja inkább, mint ezt a helyet. Szerencsére az udvarnál is elég hamar rájöttek a kínos baklövésre s hirtelen letiltották a könyv forgalombahozatalát. Ezzel a letiltással a botrány nyílttá lett ugyan, de legalább nem lett belőle a jelenlegnél is fájdalmasabb botránysorozat. Nem tehetünk róla és éppen ezért nem is titkoljuk, hogy a román lapok erről szóló híradásaira nem a szégyenkezés pirja kisérti arcunkat, hanem valami fájdalmas és lemondó reagálás. Nem tudunk arra gondolni, hogy ime, újra akadt egy magyar, aki a magyar természettől annyira idegenül nem restellette az ország első asszonyának, a királynénak a nevét és irodalmi alkotását szélhámoskodási anyagnak tekinteni. Ezt az erkölcsileg feltétlenül elsőnek kínálkozó gondolatot ugyanis nyomban a háttérbe szorítja a második, amelynek atyja a tapasztalat s anyja a fájdalmas tehetetlenségi érzés. Ok hányszor, de hányszor tapasztaltuk már, hogy úgy irodalmi, mint társadalmi téren — nem beszélve a politikáról — komor hallgatás, vagy rideg megértetlenség fogadta minden becsületes, őszinte közeledésünket, vagy ennek hivatottaktól eredő megnyilatkozási szándékát. És hányszor, de hányszor tapasztaltuk, hogy a román társadalmi és irodalmi élet vezető egyéniségei, erkölcsi tehetőseit maguk közé eresztették, sőt dédelgették a magyarság erkölcsi elesettjeit, gonosz kis garaslesőit, kisebb és nagyobb szélhámosait, sőt nem ritkán a nagy aljasságok hordozóit is, akikben megvolt az a tehetség, hogy alacsony rendű talpnyalással, olcsó hízelgéssel, valótlan, de a román füleknek kellemes hírhordozással jól értékesítsék azt, ami a becsületeseknél, őszintéknél, az erkölcsiséget komolyan vevőknél belső érték csupán s külsőleg inkább terhes adómagyarságukat. Hányszor elcsodálkoztunk és hányszor ökölbe szorult a kezünk nyomorult tehetetlenségünkben, amikor tapasztaltuk, hogy Bukarestben a magyarság hivatottjait mindig háttérbe szorították azokkal szemben, akiket az erdélyi magyarság erkölcsileg egészséges teste kivetett magából, s akik éppen azért szivárogtak fel Bukarestbe, mert dús lehetőségeket láttak a román társadalmi, irodalmi és politikai előkelőségek szinte érthetetlen jóhiszeműségében, gyermekes naivságában. _ Megemlítsük-e azt, hogy az Erdélyi és Bánsági Népkisebbségi Újságíró szervezet állandóan keserves harcot folytat csak azért, mert a román hivatalos körök nem a szervezet hivatalos képviselőivel, hanem a szervezet be nem fogadottjaival, az álhírlapírókkal, ravasz törtetőkkel s gonosz ügynökökkel tájékoztattatják, sőt engedik vezettetni magukat? Nem egyszer már az a gondolat is felvetődött bennünk, hogy szándékos tervszerűség ez s az a célja, hogy a magyarság elsodródott szemétjével, ennek a bomlasztó elemnek Bukarest, szeptember 30. A Skoda-ügyben kiküldött parlamenti vizsgálóbizottság tegnap éjszaka befejezte munkáját. Legutoljára a hadügyminisztérium hadfelszerelési ügyosztályának két tisztjét hallgatták ki, akik ellen a Skoda-botrány kipattanásakor hazaárulás címén eljárás indult. Azzal vádolták őket, hogy az őrzésükre bízott katonai iratok egyike hanyagságuk következtében Seletzky kezébe jutott. Szenzációs vallomásukat alább közöljük. A Tara Koastra mai számában foglalkozik a parlamenti bizottság eddigi munkájával. Megállapításait, mint az egyik ellenzéki párt álláspontját visszatükröző érdekességet közöljük, anélkül, hogy magunkévá tennénk azokat a konklúziókat, melyekre Goga lapja jut az eddig történtek után. — Az eddigi kihallgatásokból — írja — és , a nyilvánosságra került bizonyítékokból bizonyos bűnösségek derülnek ki. A bizottságnak rendelkezésére áll a szükséges anyag, hogy az ügyről alkotott véleményét megfogalmazhassa. Minden feltevés és minden bizonyíték bizonyos személyek bűnössége mellett beszél, akiket haladéktalanul felelősségre kell vonni. — Lehetetlen megosztani ebben a kérdésben a'"felelősséget azon a címen, hogy az ügynek katonai és polgári bűnösei is vannak. A politikai elemek éppúgy, mint a katonaiak, nem vonhatók ki a következmények alól. A minisz- t teri felelősségről szóló törvény nem vonatkoz- Itatik csak egyetlen miniszterre. Semmi ok nincs arra, hogy csak az úgynevezett szakértőket vonják felelősségre, akik rosszhiszeműen vagy hozzánem értésük következtében megkárosították az államot. A bíróság elé kell állítani azokat a politikusokat, katonákat, tisztviselőket és közvetítőket, akik az állam ellen és Seletzky érdekében dolgoztak. — A volt miniszterek fölött a törvény értelmében a Semmitőszéknek kell ítélkeznie. Ami pedig a bizottság jelentését illeti, véleményünket egyelőre nem nyilváníthatjuk. Az eddig történtek során azonban kitűnt, hogy vannak egyesek, akik, mint Seletzky egykori barátai, nem tudnak beszámolni vagyonuk eredetéről. Vannak volt miniszterek, akik rosszhiszeműségükről és hozzánemértésükről tettek tanúbizonyságot És létezik egy mely szintén részt vett az ország érdekeinek elgáncsolásában. Mindannyiukat meg kell büntetni. Senki sem bújhat ki a felelősség alól. II A Skoda-vizsgálat utolsó izgalmas fejezete Hogyan jutottak kába lantos katonai okmányok ? Egy tanú, aki másfél év után semmire nem emlékszik — Hogyan kezelte a katonai okmányokat a hadfelszerelési ügyosztály irodavezetője Goga lapja szerint egyes személyek bűnössége kétségtelenül beigazolódott Előfizetési példány Hány másolni készült Serbu alezredes emlékiratáról ? A bizottság utolsó előttinek Serbu alezredest hallgatta ki, a hadfelszerelési ügyosztály egyik volt irodavezetőjét, akinek a kudzsiri kiskapusi , üzemekről készített emlékirat egyik másolatát a Seletzky páncélszekrényében találták meg. Alexandrini: Mi a feltevése ezredes úrnak, s hogyan juthatott Seletzky birtokába ez a titkos katonai írás? Serbu: A vizsgálat, melyet annak idején Petrescu tábornok folytatott ebben az ügyben, arra a megállapításra jutott, hogy egyedül csak Ghirgiu kapitány lehet a bűnös. Junian: Hol teljesít ön most szolgálatot? Serbu: A tüzérségi iskolánál. A tüzérségi felügyelőség helyezett oda. Junian: Jelentéséről hány másolat készült? Serbu: Az emlékiratot én készítettem el. Átadtam Ghirghiu kapitánynak azzal, hogy három másolatot készítsen róla. Az egyiket adja át a miniszter úrnak, a másikat vigye el személyesen Sica Popescu tábornok, hadtestparancsnoknak, a harmadikat őrizze meg az illető iratcsomóban. Azért küldtem el Sica Popescu tábornoknak is, mert megkért erre. Védekezni akart az ellene emelt vádak ellen és így adataimnak nagy hasznát vehette. Tulajdonképpen két emlékiratról van szó. Az elsőt ugyanis Samsonovics, tábornok utasításai értelmében módosítottam. Pop Valér: Az írást ki vitte el Popescu tábornokhoz? Serbu: Ghirgiu kapitány. Pop Valér: Kinél voltak még másolatok? Serbu: A miniszter úrnál és Ghirgiu kapitánynál. Pop Valér: Önnél nem maradt más példány? Serbu: Nem, mert nincs páncélszekrényem, ahol megőrizhettem volna. Pop Valér: Feltételezi ön, hogy Popescu tábornok juttatta volna el az emlékiratot Seletzkyhoz? Serbu: Rágalmaz, aki ilyent állít. Pop Valér: Ha csak három példányban volt meg ez a jelentés, az egyik Sica Popescu, a másik a miniszter, a harmadik pedig Ghirgiu kapitány birtokában, nyilvánvaló, hogy egyik a három közül a Skodáék rendelkezésére bocsátotta a maga példányát. Serbu: Vajda miniszterelnök úrnál is volt egy példány, úgy tudom, a hadügyminisztérium bocsátotta rendelkezésére. Abban az időben olyan hírek terjedtek el, hogy Vajdától szerezhették meg az írást. De megszerezhették Sam Bonovics tábornoktól és Ghirgiu kapitánytól is. Lássuk csak. Annak idején bebizonyítottam, hogy a Skodáéknál talált, a kudzsir-kiskapusi ügyre vonatkozó memorandum nem származhatik a miniszterelnöktől, mivel a példány, ami az ő birtokában volt, csak négy pontot tartalmazott, míg a Skodáéknál talált írásnak öt pontja volt. Popescu tábornoktól sem szerezhették, mert az ő példányára nem volt rávezetve a minisztérium jelentése a miniszterelnökhöz. Skodáéknál viszont megtalálták ezt a jelentést is. Junian megjegyzi, hogy hivatalosan senki se kérte tőle ezt a jelentést. Serbu azt válaszolja, hogy Popescu tábornok kérte őt erre, magánbeszélgetés alkalmával. Adatait később a miniszter is felhasználta egy interpelláció alkalmával. Condrus: Véleménye szerint ki adhatta át Skodáéknak ezt az írást? Serbu: Csak Giurgiu kapitány fiókjából tűnhetett el. „NEM EMLÉKSZEM, SOK IDŐ TELT EL AZÓTA...“ Ghirgiu kapitány kihallgatása következik. Junian: Mi az ön elképzelése, hogyan juthattak bizonyos katonai írások Skodáék birtokába? Ghirgiu: Fogalmam sincs róla. Azóta sok idő telt el, azt sem tudom, hány másolatot készítettem. a dédelgetésével fertőzzék meg a még egészségesen, maradt szervezeteinket is. Most, ez a legutóbbi sajnálatos eset, bizonyos szempontból még vigasztaló is ránk. Látjuk, hogy nem kiszámítottság, hanem valami gyermeki hiszékenység és a legteljesebb tájékozatlanság vezetik félre Bukarestben azokat, akik eddig, talán akaratukon kívül, annyi fájdalmat és keserűséget okoztak nekünk , és arattak hiszékenységükért annyi csalódást. Úgy érezzük, hogy ezt a jelenlegi alkalmat meg kell ragadnunk az szervetre, ne vonjanak le maguknak a magyarokról szomorú tanulságokat kétségtelenül szomorú tapasztalataik után, ellenben keressék ott a magyarságot, ahol van s ne a felajánlkozókban, hízelgőkben, a kis talpnyalókban és a nagy szélhámosokban. Igaz, hogy ebben az esetben férfias eszmecseréről, becsületes együtt munkálkodásról lehet szó csak, a két népfajnak, a többséginek és a kisebbséginek komoly és felelősségteljes találkozásáról s nem színes mesékrő, hízelgésről és felelőtlen ígérgetésről. De vájjon nem többet ér-e egy őszinte, férfias szóváltás is, mint a hízelgéssel való becsapattatás? Mi visszakapnók azt a hitet, azt az erköcsi tisztasági érzést, amely arcpirulásra kényszerítene az ilyen esetekben, mint amilyen a jelenlegi is, viszont a román társadalom igaz képet kaphatna a magyarokról, így pirulni nem tudunk, mert minden felelősség azokra hárul vissza, akik többszöri figyelmeztetésünk ellenére lekompromittált figurákat használtak fel céljaikra, olyanokat, akik becstelen öncélnál egyebet nem ismernek. Akik denunciálnak, hazudnak és rágalmadnak és akik egy szerencsétlen nép értékeiből rakott máglyánál sütik kis pecsenyéiket. Fognak-e már tanulni is egyszer a blamázsból?