Brassói Lapok, 1935. augusztus (41. évfolyam, 172-198. szám)
1935-08-01 / 172. szám
apd :it'fi * » eK.vJi :* y :■ o 4 to r Tud Inyvistra .JUiX'. re . XLI. évfolyam Főszerkesztő: Csütörtök 172 szám. Szele Béla dr. 1935. évi augusztus 1 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Belföldre: havonként 66 lej, kézbesítéssel 74 lej, ugyanez Brassóban 70 lej. — Külföldre: negyedévenként 300 lej. Magyarországra: negyedévenként 12 pengő. — HIR-DETÉSEK dija hirdetési oldalon 5 lej, páros (bal) szövegoldalon 5.50 lej, páratlan (jobb) szövegoldalon 6 lej négyzetcentiméterenként. Hirdetési díjak előre fizetendők. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Brașov, Str. Regele Carol 56—58. Telefonszámok: kiadóhivatal 82., szerkesztőség 83. Dragouks is? Zsebbevágó dologról akarunk elmélkedni. Arról van szó, hogy régebbi tapasztalásunk szerint a háziasszonyok piaci kirándulásai rendszerint azzal végződtek, hogy kiürült a pénztárcáink, de legalább megtelt a Szatyruk. Mostanában azonban arról panaszkodnak, hogy bár a piacon hagyják tárcájuk tartalmát, mégis majdnem üres szatyorral kénytelenek hazatérni. Nagyon elugrottak az árak, holott a polgári háztartások számára rendszerint ebben az időben lehet legolcsóbban beszerezni a szükséges zöldséget, főzelékféléket és gyümölcsöt. Komolyabb kiadást csak a befőzés jelent. A gazda által piacra hozott idénycikkek árai ezek szerint a múlthoz és az időszakhoz képest jóval magasabbak. Ez súlyos teher a fogyasztók szempontjából, de talán van valami kedvező ellentétele is. A termelő jobb árakhoz jut és nagyobb hasznát látja munkájának. A vizsgálódás azonban nem igazolja ezt a bizakodó feltevést. Sőt, a termelők arról panaszkodnak, hogy nagyon nyomott árakon kénytelenek feleslegeiktől megválni s abból, amit értük kapnak, még önköltségeiket is alig tudják fedezni. Itt az ellentmondás: magas fogyasztói árak és nyomott termelői árak. A kedvezőtlen jelenség okát tehát valahol azon az utón kell keresni, amelyen az áru eljut a termelőtől a fogyasztóig Ezen az utón bonyolódik le a kereskedői munka és itt van a valóban értékes, mondhatnánk nélkülözhetetlen feladat: a lehető legszűkebbre szorítani össze azt az összeget, ami a termelői árhoz hozzá ütendő a fogyasztóhoz való juttatás költsége címén. Természetesen ennek az összegnek tartalmaznia kell a kereskedő tisztes hasznát, ami munkája után méltán megilleti. Azt mondják, hogy ez a tétel nem is növeli komolyabban a közvetítés költségét és a drágasági ankétok, valamint árelemző eljárások állandóan visszatérő panaszkodása szerint ott a hiba, hogy azon a szakaszon, amelyen az áru a termelőtől a fogyasztóig jut, vagyis amíg a termelői ár átalakul fogyasztói árrá, többen közbelépnek és az ilyen közbelépések alaposan megfejelik az aránylag alacsony beszerzési árat. Ezek között a nem éppen illetéktelen, de nagyon nem hasznos közbelépők között van maga az állam is. Állandó a panasz, hogy a vasút, fuvarköltség, a városok kövezetváma, vásári és egyéb illetékekkel, az állam pedig fogyasztási, meg forgalmi adókkal súlyosan megterhelik a termelőtől kereskedői kézre jutó árut és valójában ez növeli olyan nagyra azt az olyan sokszor emlegetett ,,Spannungot“. Nem vitatjuk el, hogy az államnak a közbelépésre adott esetekben igenis van joga. Erkölcsi joga van. A baj csak az, hogy az állami közbelépés szinte egyet jelent magával az árdrágítással. Amíg ugyanis a kincstár hasznára, a közterhekből esedékes bevételek fokozására mindent tetézve elkövet, tehetetlennek és nemtörődömnek bizonyul abban a pillanatban, amikor a kereskedelem káros vámszedőinek mohó étvágyát kellene megfékeznie a fogyasztó védelmére. Valóság az, hogy az áralakulás körül megfigyelhető egészségtelen jelenségek rugóit ott is kell keresnünk, ahol a szabad piacon, amint mondani szokták, a kereslet és kínálat törvénye érvényesül. Itt kell tehát beavatkozni, vagy legalább a beavatkozást kilátásba helyezni, Így volt ez a múltban is, nem újság tehát az államnak ez a fellépése és beavatkozása. Emlékezzünk csak vissza a sokszor hivatkozott békeidőkre, amikor a közönség felzúdult aegjelentéktelenebb áremelkedésre is és amikor a drágaság elleni küzdelem úgyszólván napitéma volt. Akkor is csak az történt, hogy a hatósági kéz közbelépett. Igyekezett kiszorítani a piacról azokat a spekulatív kezeket, amelyek megokolatlanul hajtották fel az árakat és részben a szövetkezeti gondolat megvalósításával, részben megfelelő közületi szervek létesítésével azon volt, hogy kielégítő termelői árak biztosításával a élelmiszerek a lehető legkisebb költséggel terhelten jussanak a fogyasztókhoz. A francia kormány, amikor szükségrendeleteit kibocsátotta s az ország polgárainak egy- A Népszövetség megnyílt kapui előtt tanácstalanságban állanak Nyugat-Európa diplomatái . Eden és Laval még a vonaton is az egységes megoldásról tanácskoznak . A színesek mozgalma most már nemcsak Abesszíniáért küzd, hanem általában Európa gyarmati politikája ellen tüzel Franciaország kénytelen volt keletafrikai haderejét repülőrajókkal megerősíteni Genf, július 11. A párisi félhivatalos sajtóirodának az olasz-abesszin konfliktusra vonatkozó mai jelentése így készülődik: Alig harminc óránál a Népszövetség tanácsülése előtt a követendő eljárás tekintetében a legnagyobb a zavar, a tanácstalanság és a bizonytalanság. És valóban így is van. Azért halasztották heteken és szinte hónapokon át a Népszövetség tanácsának összehívását, hogy a hatalmak rendelkezésére álló időben teljes megegyezés jöhessen létre és Genf tulajdonképpen csak pecsétet tegyen mindazokra a megállapodásokra, amelyeket a nyugateurópai diplomácia már előzetesen kötött. Ezzel szemben ,alig 30 órával a tanácsülés megkezdése előtt“ senki sincs tisztában azzal, hogy augusztus elsején Genfben voltaképpen mi is történjék. Mindössze annyi bizonyos e percben, hogy Anglia az egész abesszin kérdést meg akarja vitatni, ami ellen Olaszország tiltakozik és közli, hogy amennyiben tényleg belemennek a kérdés rréélyébe, úgy azonnal otthagyja Genfet és kilép a Nemzetek Szövetségéből. A Le Temps egész nyíltan fel is teszi a kérdést, vájjon Anglia bölcsen jár-e el akkor, amikor a végletekig feszíti a húrt és ezzel arra kényszeríti Olaszországot, hogy az kilépjen a Népszövetségből. A Le Temps szerint Olaszország kilépése az egész európai és a világpolitika szempontjából is végzetes lenne. Az angol sajtó is nagyon sötétnek tartja a helyzetet. Leszögezi, hogy Anglia és Franciaország a genfi követendő irányelveket illetőleg valóban nem állapodott meg, sőt az utolsó pillanatban még az is csak alig sikerült, hogy a genfi gyűlés előtt Lavail és Eden találkozzanak egymással. Nagy nehezen ezt a találkozót azonban mégis kierőszakolták. A találkozás Parisban lesz. Laval és Eden Parisban kezdik meg tanácskozásaikat és Genfbe utaztakban, a vonatok részéről áldozatot kért a költségvetési egyensúly helyreállítása érdekében, gondolt arra is, hogy ez az áldozathozatal ne terhelje túlságosan és szinte kizárólagosan csak a fogyasztórétegeket. A szükségrendeletekkel együtt az árszabályozó rendeletek is megjelentek. Hiszen igaz, nálunk is vannak ilyen irányú törekvések. Adnak ki rendeleteket. Ezek a rendeletek azonfolytatják. Edent már közölte is a francia kormánnyal, hogy repülőgépen utazik Párisba, ott kiszáll, fölkeresi Lávait és Lavaival együtt vonaton mennek tovább Genfbe. Lávai francia külügyminiszter Eden megérkezése előtt beszámol még a francia államtanácsnak a helyzetről és utasításokat kér, hogy milyen szempontok és irányelvek szerint tanácskozza meg az esetleges közös angol-francia eljárást Edennel a vonaton. Hír szerint Franciaország azt szeretné, Genfben javasolni, hogy a Népszövetség tanácsa ne menjen bele az abeszinolasz konfliktus minden részletének megtárgyalásába, csak azt modja ki, hogy a két állam köteles a döntőbírósági tárgyalásokat folytatni. Ezeknek a tárgyalásoknak a folytatására és befejezésére a két állam egy hónapot, esetleg csak néhány hetet kapna és az a terv, hogy a Népszövetség augusztus 25-ig elnapolná magát. Eddig az időpontig vagy megállapodik egymással Abesszínia és Olaszország, vagy pedig valóban a Népszövetségen a sor, hogy hatalmi szóval a konfliktust elintézze. Franciaország azért választotta ezt a félmegoldást, mert ez Olaszország felfogásával is megegyezik és így ki van zárva, hogy a mostani tanácsülés apropójából Olaszország a Népszövetséget odahagyja. Ezzel szemben az angolok, akiket módfelett idegesít ez a hosszan tartó abesszin-olasz viszály, szeretnék az ügyet ez alkalommal befejezni és döntést követelnek. Jellemző, hogy a vonaton fog csak eldőlni, hogy a francia, avagy az angol álláspont győz-e, avagy, — ami még bizonyosabb — egyik sem. IViért egysra sürgős a Dunamedence politikai nyugalmának kérdése? Közben és a legforróbb napokban régen tapasztalt buzgalommal tárgyalnak a diplomaták a nyugtalan Duna-medence problémájáról és a megoldás és megnyugvás lehetőségeiről. Különösen Róma sietteti a megfelelő konferencia egybehívását azzal az érveléssel, hogy ennek a tanácskozásnak megtartására még a strézai értekezlet kötelezte az államokat, tehát nincs értelme a további halogatásnak. Mussolini parancsára Savich ebben az irányban is serény tárgyalásokat folytat. Scharbemberg herceggel tanácskozott Savich ma. A tanácskozás során bevonták a tárgyalásokba az osztrák, a román és a magyar követeket is. Az olasz sajtó hangsúlyozza, hogy egyelőre nem lenne szó arról, hogy a végleges és az államokat százszázalékosan lekötő dunai konföderáció egyezménytárban javarészt csak arra jók, hogy kijátszásuk révén újabb tisztességtelen harácsolási lehetőségeket nyújtanak egyeseknek. Egyenes, erélyes és tisztességesen keresztülvitt árszabályozó intézkedések itt nem történtek, ellenben szinte minden intézkedés jó arra, hogy újabb lendületet adjon az egyre növekvő drágaságnak. Pedig már nem bírjuk további vezetőt fogadják el a diplomaták. Ezek a tanácskozások és kötendő szerződések is csak előkészítőek, amit a legjobban az bizonyít, hogy e szerződéstervezetekben a szerződést aláíró államok kölcsönös segélynyújtási kötelezettségéről szó sincs. A bécsi sajtó is úgy tudja, hogy a szerződés csak a tanácskozási kötelezettséget és be nem avatkozási klauzulát foglalná magában, de egyelőre nem akarja a dunai államokat úgynevezett ,,véd- és dacszövetségbe“ kényszeríteni. Általában az a vélemény, hogy a dunai szerződéshálózat most Mussolininek sürgős. Olaszország minden figyelmét kénytelen most Kelet-Afrika felé fordítani és ezért Európa felől biztos akar lenni. Mussolini ugyanis attól fél, hogy amennyiben Olaszországot a keletafrikai hadszíntér lefoglalná, Németország megkísérelné Ausztria bekebelezését, amit természetesen nem tehet meg, ha a dunai államok egymással szorosabb és egymást védő viszonyban vannak. A forró hangulatban a dunai államok azonban csak immel-ámmal fogadják az életében összefércdlt dunai tervezetet é.