Brassói Lapok, 1938. június (44. évfolyam, 123-145. szám)

1938-06-26 / 142. szám

/938 tunms 26 i?. FUSTB­ALLIZMUS Irta: Gárdos Sándor Az elmúlt vasárnap én is részt vettem egy sportzsűron, ami legutóbb annyira di­vatba jött a műveit s félműveit családok otthonában. Ez alkalommal az olasz—ma­gyar világbajnoki döntő mérkőzést szerví­rozták Párisból, Pluhár István mester elő­adásában, szendviccsel, teával, vagy talán inkább feketét parancsol*? Izgatottan fi­gyeltük a mérkőzés menetét. Brávó Pluhár, vagy ahogy ő szokta bemondani kedélyes bizalmassággal, ha valamit jól csinálnak a „fiuk‘‘. brávó Pista, ezt ördöngősen ide­passzoltad hozzánk, ezt a cudar muris meccset a párisi stadionból. Tisztábban látjuk innen Brassóból a helyzetet, mintha ott drukkolnánk a tribünön. Még azok is izgultak, akik azt sem tudják, fán terem-e a futball, vagy kenyérre kenve eszik. A gyerekek bömbölve ugrándoznak a rádió körül, a papa vérvörösen ordítja a taka­rékpénztári könyvelő fülébe: — Le kellene rúgni azt a Piolát, miért nem törik el a lábát­?! A könyvelő helyeslőleg bólint. Valóban tenni kell valamit, mert ez az olasz közép­csatár ugyancsak rugdossa a gólokat. Pár perc múlva egy gimnazista rikkant fel szakszerűen: — Hej, ha Turay is játszana, bezzeg nem ugrálna annyit az a nyavalyás Andreolo! Még a nagyanyó is letette a kötést s reszketeg fejét figyelmesen fordítja a hang­szóró felé. Adott alkalommal aztán ő is megszólal: — Ejnye, ez a Zsengellér, ez a Zsengel­­lér, mennyit hibáz . . . És rosszalólag csóválja a fejét. * Uzsonna és mérkőzés után szomorúan oszlott fel a gyászoló gyülekezet. Én is so­káig a lezajlott sportuzsonna hatása alatt állottam, no nem annyira a mérkőzés le­sújtó eredménye miatt, mint inkább azért, mert Pluhár szuggesztív erejű szavai életem hőskorát, a diákéveket varázsolták elém. Az időben a sok unalmas latin memoriter s a kiállhatatlan cosinus tétel elől én is a futballrajongás szórakoztató őrjöngésében kerestem menedéket. Hallatlan izgalommal gyalogoltunk ki az Üllői-úti sporttelepre, a­hol az FTC zöldfehér matadorai verekedtek az MTK kékfehér legénységével. Elakadt torkomon a lélekzet, ha Slózi karikalábá­ról az MTK-kapu felé pattant a labda. Di­ákkorom egy részét a futball töltötte meg eszmei tartalommal. Később, amikor a futballpályáról az új­ságírói pályára léptem, néha hivatalból kellett megjelennem a mérkőzéseken és ez a körülmény mérséklőleg hatott szenvedé­lyemre. Azután pláne elfajult a játék. Olyan mérkőzésekre kellett elmennem (ugyancsak hivatalból), ahol ekrazittal töl­tött gránátokkal lőtték a gólokat és noha aktív csatár (gyalogos) voltam, végleg el­ment a kedvem az olyan szamár játéktól, amelyben nem volt bíró, aki lefü­työlte a faultokat (durvaságokat). Mikor pedig az ötödik félidőben, merengve felvonultunk a pályáról, mindenféle komolytalan s kicsi­nyes dologgal foglalkoztam. Meg akartam menteni a tönkrelövöldözött emberiséget, sok bajom volt a társadalmi renddel, azon is töprengtem néha, hogy mi lesz velem emberke, szóval ilyen haszontalanságokkal piszmogtam jó ideig. A sok nacionalizmus, szocializmus, marxizmus, aktivizmus és nimalizmus kissé megzavarták a fejemet és csaknem elfeledkeztem az élet tulajdon­képpeni lényegéről: a futballizmusról, a­mely túlélte a világháborút, a forradalma­kat, Középeurópa pusztulását és mikor már a kutya se törődött a többi „izmusokkal", íme, a futballizmus még ma is diadalma­san uralkodik a tömegeken szerte a vilá­gon.„ Mélyen szégyenkezve hűtlenségemen, un­dorodva fordultam el eddigi, kedvenc „iz­­musaimtól, és elhatároztam, hogy a leg­közelebbi alkalommal bűnbánóan, megté­pett sarukkal zarándokolok el a sportpá­lyára, régi gyönyörűségeim feledhetetlen színhelyére. Mert ennek a cudar, jövőtlen életnek csak egyetlen célja lehet már: a futball, a sport, az izmok, csontok és ide­gek héroszi, férfias küzdelme. — Heuréka! — kiáltok fel lelkesen — felfedeztem a minden bajok szérumát, a minden fájdalmak narkózisát, a futballiz­­must. Ép testben ép lélek! A tömegek meg­mérgezett, elsatnyult lelkét csak tömeg­sporttal lehet újra egészségessé tenni és ez a tömegsport nem lehet más, mint a fut­ball! Avagy talán nem tömegsport-e az a lélekemelő jelenség, hogy 22 ember rugda­­lózik odalenn a zöld gyepen és 60 ezer em­ber a tribünökön önfeledten nézi ezt a gyönyörű küzdelmet*? . . . Azaz ... el, hagyjuk az okoskodást. * Jövő vasárnap mégis elmegyek a sport­telepre, hadd lássam, tudok-e még lelke­sedni az ifjúkori ideálokért. Megtalálom-e a tribünön régi, békebeli ismerőseimet. Mi van-e Dugó Frici, aki idegbajos és akit or­­­­vosa már 20 évvel ezelőtt eltiltott a do­hányzástól és a mérkőzések látogatásától, ő azonban minden vasárnap ott remeg a tribün előtt és az izgalomtól kétpercenként változtatja a színét. Nem bír szegényke egy helyen állni, úgy szaladgál a pálya melletti sétányon, mint a kerge birka, lá­bával, kezével fantasztikus szabadgyakor­latokat végez és szeme hipnózisban mered a labdára. Ilyenkor nem tanácsos megszó­lítani, mert goromba, mint a pokróc, de különben sem hallja, mit beszélnek hozzá. Hétköznap uzsorás a kis öreg és hidegvér­rel vasalja be a vérfagyasztó kamatokat s ez alkalommal csöppet sem izgatott. Az áldozat, az igen. Szívélyesen üdvözlöm majd Drucker urat, á, van szerencsém, ön semmit sem válto­zott. Most is úgy ül itt, mintha a halálos ítéletét várná, pedig semmi ok az aggoda­lomra, hiszen remekül állunk, már két gól­lal vezetünk, biztos győzelem. Hát ellenfe­lek ezek, Drucker úr? Egy ilyen pimf csa­pattól gyulladt úgy be, hiszen ezek talán dominózni tudnak, de futballozni, a . . . Fel a fejjel, uram, legyen férfi és percig se drukkoljon. Az igazságnak győznie kell! Drucker úr azonban válaszra sem méltat­ja formás kis szónoklatomat, a körmét rág­ja és arcának idegein a féltő aggodalom skálázik. Javíthatatlan borúlátó ő, aki a győzelem után is így remeg: — Jaj, biztos megóvják a mérkőzést, megsemmisítik az eredményt. Majd meg­látjátok, nem ismeritek ti a zöld asztal sportpolitikáját. A sporthirlapírók páholyában bizonyára ott ágál még dr. Hangos, a lelkes sport­barát és hangulatalakító. A doktor úr szá­ja pillanatra sem áll meg a mérkőzés folya­mán, csak éppen a szöveg változik asze­rint, hogy kedvenc csapata jól áll-e, vagy sem. Ha a csapat fölényben van, dr. Han­gos ragyogó arccal gyártja az elbizakodott, vicces, gúnyos megjegyzéseket, ha ellenben szorul a kapca, a doktor úr legdühösebb ember a pályán. Ilyenkor magából kikelve ordítozik: — Hallatlan! Miféle bíró ez­? Fuj, rúgd le a fejét a disznónak. Kiállítani, kiállítani! Pár perc múlva már diadalmasan böm­böl: — Gól! Nem megmondtam*? Éljen a bíró, éljenek a játékosok, éljen a haza! * Sajnos, helyszűke miatt nem sorolhatom fel összes régi, futballpályai ismerőseimet, akik bizonyára ma is úgy maradtak ott a tribünön, ahogyan annak idején, jaj, nagyon régen elváltunk. Ezek a figurák mint va­lami tutankhamenek, megmeredtek az őr­jöngésben és még ma is a futballizmus va­rázslata alatt lármáznak a tribünön. És ta­­­­lán nekik van igazuk, akik nem szívják mellre a dolgokat s az egész életet úgy fogják fel, mintha az durva, izgalmas fut­ballmérkőzés volna — az elmebajnokságért. A szervezetben nehezen oldódó mérgek okozzák a reumát A húgysav lerakódások, amelyek az ízüle­tekben kristályok alakjában összegyűlnek, leg­több esetben a reuma okozói. Ha a legkisebb mozgásnál fáj a térde, ha fájnak a kezei és szúrást érez vállaiban, tudja meg, hogy a kel­lemetlen húgysavkristályok fészkelték be ma­gukat és ezek okozzák a kibírhatatlan fájdal­makat. A húgysavkristályok nagyon makacsok. Gyakorlatilag kifejezve, nem oldódnak fel víz­ben, miért is 4000 liter víz nem elég arra hogy 100 gramot feloldjon. Mégis kétféle só, amely benne foglaltatik a Kruschen készítményben, képes ezen kristályokat eltávolítani. De a Kruschen sók hatása nemcsak erre szorítko­zik; más sók, amelyek összetételében előfor­dulnak, elősegítik a vesék működését. Az így kiválasztot mérgek aztán könnyen eltávolít­­hatók. A Kruschen sók hatása könnyű és a reumatikusok megmentői. Tegyen egy hónapi kísérletet. Szedjen Kru­­schent és csodálkozni fog annak hatásán. A fájdalmak elmúlnak. Újból könnyen mozoghat tetszése szerint és nehézség nélkül. Jobban fogja magát érezni, mint bármikor. Nagy üveg ára 95 lei kis üveg 60 lei . ) íi olda C. A. Scott, a híres repülő, London-Bucuresti-London körrepülésre készül A román ipar az utolsó tíz évben olyan na­gyot haladt, hogy a jövő a legteljesebb re­ményre jogosít. Újabb iparágakat honosítot­tak meg és az utolsó évek gyártmányai minő­ségileg igen magas színvonalon állottak. A petróleumipar, Romániának legrégibb és leg­fontosabb iparága, meglepő ritmusban fejlő­dött. Mégis mindeddig nem sikerült ezen ipar­ágnak olyan kiváló minőségű olajat gyárta­nia, amelyet teljes bizalommal használhatnak azok, akik motorjuk tökéletes olajozására tö­rekszenek. Ma megváltozott a helyzet. Az Unirea tár­saság, amely a petróleumipar terén óriási ered­ményeket ért el, piacra hozott új olajat — „Noul Lukoil" néven —, mely teljesen egyen­rangú az idegen gyártmányokkal, minden te­kintetben. A laboratóriumi kísérletek, valamint Petre Cristea praktikus kísérletei bebizonyították ezt a kiváló minőséget. Ami azonban figye­lemreméltó, az az a tény, hogy ezt az olajat Londonban is kipróbálták és a szakértők fentartás nélkül kiválónak minősítették. C. W. SCOTT NYILATKOZATA C. W. Scott, a híres repülő, aki a London— Ausztrália rekordot állította fel, a „Noul Lub­­oil“-ról a következőkép nyilatkozott: ,„Mindig az volt a véleményem, hogy Ro­mánia a petróleumtermelő államok élén halad. Mégsem hittem, hogy Románia olyan kiváló olajat raffinál, mint a „Noul Luboil“. „Analizáltam a laboratóriumok jelentéseit a ,,Noul Lukoil"-t illetőleg, használtam moto­romban és kijelenthetem, hogy minősége tel­jesen kielégített." „Egyike azon olajoknak, amelyek nemcsak az automobilok motorjait, hanem a repülőgé­pek motorjait is tökéletesen kielégítik. „Elhatároztam, hogy London—București— London körrepülési rekordot kísérelek meg és csakis „Noul Lukoil“-t fogok használni." Charles W. Scott s. k. Ez a nyilatkozat, amelyet a híres versenyre­pülő és a rekordrepülések feltételeit alaposan ismerő szakember tett, világosan megmutatja a szóbanforgó készítmény értékét. De amellett, hogy megemlítjük egy olyan kiváló olajnak a technikai jelentőségét, m­int amilyen a „Noul Lukoil“, még egy körül­ményre kell rámutatnunk: Romániában eddig sok idegen olajat árultak, noha országunk, amint azt C. W. Scott is mondja, egyike a legelső petróleumtermelő országoknak. A „Noul Lukoil” minősége segítségünkre lesz, hogy a jövőben ne kelljen külföldre külde­nünk pénzt olyan termékekért, amelyeket itt­hon is gyárthatunk. „AMUNDSEN KORTÁRSA“ (A Dsida Jenő Apjának) Újságírók sablonos jóvoltából feltűnt az élet legőszintébb póza, az újságokban egyre-másra láttam a nevedet, ó, „Mater Dolorosa“, elmondták, hogy a szemed könnyben úszott, hogy felhők fölé emelted a lelked, elmondták azt, hogy szent­ átszellemülten az egektől a csodát követelted. Mindent tudok, a virrasztásos éjjele megrendültségét, tört hitet és végre, ha akadt egy-egy könnyebb perc, a boldog és földöntúli felnézést az égre, a mennyországnak minden puhaságát, mely ujjaidba gyűlt, ha betegednek selymes haját simogattad, e bűbáj erejétől mély sebek behegednek. Tudom, micsoda angyal-bizalommal vitted azt haza, akit halni küldtek, hisz meggyógyítják telefon, virágok, a biblia s a kedvenc tészták, sültek; ó, jól tudom, az Anyaság regéje sohasem élt valóbban, meghatóbban, ó, szinte hallom, amint égő, lázas fejed az oltár hűs kövére koppan. Döbbenetes a Mater Dolorosok jól ismert bár, felfoghatlan talánya, de mellette úgy hiányol a szivem egy árnyat, melynek nyomát sem találja; tán aprólékos kicsinyeskedés csak és, meglehet, jogtalan fáj, belátom, de merre van az „Amundsen kortársa", „Az én apám s a te apád, barátom"­*? Ó, hol van, hol van a „kishivatalnok", zárszámadás és kötelesség rabja*? Mért kinéz, hogy a Pater Dolorosus fenkölt jelzőjét senkitől se kapja*? Robotja mögött ki tudja, mi éghet ily halkan, szürkén, ilyen láthatatlan*? A „debitun­1 és „officium" mélyén milyen lehet a lebilincselt katlan*?! Én azt sejtem, e szintelen hős nélkül anya s hitves éjt-napot egybefűzve nem nézhettek vön­eszelősen bizva a mind tompábban pislákoló tűzbe; minden csodák közt azt érzi a lelkem legijesztőbben felmérhetetlennek, ahogy egy férfi hivatalba indul, míg övéi a haldoklóhoz mennek. A hős, aki a süllyedő hajóról az „S. O. S."-jelt hívja, kiabálja, hisz az eszmében, hisz a technikában s remény is hajtja, nemcsak a szabálya, de mi hevítsen férfit, aki görnyed önt számoszlop fölött, amíg a gyermek, az imádott fiú, beteg szivének rebbenései legutolsót vernek*?! Ó, jaj, ezek a szívtépően szürke, emberfeletti gesztusok, amelynek csodáiról senki sem tud, hisz fénylő emlékoszlopot ezért nem emelnek, ezek az igaz­i csúcsteljesítmények-­, az emberlélek biblikus rekordja, minek termését aranymagtárába az Úristen meghatottan behordja. Ne vegyék tőlem Mater Dolorosok és kish­iszemü hitvesek rossz néven, hogy nem Róluk, de arról nőtt virág most egy távoli, halk poéta szivében, ki, mig mások résztvevően elbámulnak szivük gyémántján, millió karáton, én „Amundsen kortársát" siratom, ki „az én apám s a te apád, barátom”. Szálljon Hozzá e nagyon mélyről zengő néhány verssor — sok könny hullott a dalba­­ és segítse, mikor köhögve indul a „huszfokos hidegben" hivatalba. Megsimogatom lágyan, szeretettel deres fejét, melyet elönt a bánat, s Rajta keresztül köszönöm a Sorsnak hatodik éve holt drága Apámat . . . BARD OSZKÁR

Next