Brassói Lapok, 1939. augusztus (45. évfolyam, 174-199. szám)
1939-08-06 / 178. szám
t oldal. 9L Kovács György riportja s ERDÉLYI HAJTÁSOK SZENT-GYÖRGYI ALBERT NOBEL-DÍJAS TUDÓS CSALÁDFÁJÁN Egy öreg marosvásárhhelyi nyugdíjas őrizi a s Nobel-dijas tudós gyermekkori képeit Kissékoszsa minden irányába sszétszórta a sors a székely fővárosból a régi Szent-Györgyi-család tagjait Marosvásárhely, augusztus 4. — Annyi valótlanságot összeírtak a Nobel-díjas magyar tudós családjáról az erdélyi magyar lapok magánnyomozói, hogy az már rettenetes! — tört ki minap öreg történész ismerősöm, majd hozzátette: — Ha érdekes dolgokat akar megtudni Szent-Györgyi professzorról, tessék elmenni a Csillag-köz 14. szám alá. Modern építésű, új köntösben díszelgő, szerény polgári ház a Csillag-köz 14 szám alatti épület, gondosan ápolt, virágokkal diszitett udvarral s a falak között valami mélységes nyugalom, a lelkek békéjének öntudatlan kifejezője. Borsos Sándor lakik itt, jóval túl már a 70-ik életévén, öreg nyugdíjas, aki valamikor telekkönyvi igazgató volt Marosvásárhelyen és most itt éldegél csendben a feleségével, leányaival ,maga készítette rajzok és festmények társaságában és régi-régi napfényes idők emlékeivel, lelkében az ősi város mint századvégi társadalmának, életének, szokásainak, gondtalanságának boldog élményeivel. De milyen kapcsolatok fűzik Borsos Sándort a Nobel-díjas Szent-Györgyihez, akinek gyermekkori fényképei is ott vannak a fejedelemség-kontekli Erdély nagy férfiújának nemesi levele mellett, magas gallérú urak, magasan gombolt ruhát viselő, mosolygós arcú hölgyek társaságában? Marad beg, a magyar emigráns szabadságharcos a, levelek, sárgult okmányok, gyászjelentések kerülnek az asztalra, nevek röppennek fel az öreg ember ajkáról, nevek, melyeknek viselőjét régen eltemette az idő, vagy ezéj felszórta e kicsiny nép sorsa a szélrózsa minden irányába. — Hatan voltak testvérek, — mondja Borsos Sándor — Legidősebb közöttük talán az én édes anyám vett, Szent-Györgyi Ágnes. Béla, a kitüntetett tudós édesapja, azt hiszem, a legfiatalabb volt közöttük, ezt már nem tudom pontosan megmondani. Édesanyám után életkorban Róza következett, ennek a férje volt Hámorszky Lajos marosvásárhelyi gyógyszerész. ’ Egy gyászjelentés kerül elő a sok közül, 1894-ben nyomtatták, akkor halt meg a férfi, akinek nevét a nyomtatvány vastag betűi megörökítették az utókornak. Mindjárt magára vonja az olvasó figyelmét: ...tudatjuk, hogy Hámorszky Lajos, török nevén Murad hey..." Érdekes, figyelemreméltó egyéniség, különös emberi sors húzódik meg e név mögött. Amint Borsos Sándor elbeszéli, de a gyászjelentés is világosan utal erre, a Szent-Györgyi Rozália férje, az egykori gyógyszerész tevékeny részt vett az 1848—48-iki magyar szabadságharcban s olyan rendíthetetlen hive volt Kossuth Lajosnak, vagy talán mert forradalmi tevékenysége késztette erre, a szabadságharc levezetése után Törökországba emigrált és itt — szintén mint katona — a szultán szolgálatába állott. Hogy a magyar szabadságharcos mennyire megalozta helyét a törik hadseregben, mi sem bizonyítja jobban, minthogy, őrnagyi rangig vitte fel és négy igen értékes katonai kitüntetést is kapott a szultántól. Ám a Petőfi szabadságeszmének ittasultja törökhonban sem tagadhatta meg igazi egyenségét, ott is szövetkezik a zsarnokság ellen, résztvesz egy, a szultán ellen készülő összeesküvésben, amit csakhamar lelepleznek és szétrobbantanak. Homorszkit akkor Kisázsiába helyezik a büntetésből. Most egy fénykép kerül elő a sok közül, amely a magyar emigránst ábrázolja jellegzetes török tiszti egyenruhában, görbe karddal, lelógó bajusszal, magasra gombolt zubbonnyal, a zubbony karján vastag aranypántokkal, a tiszt fején ellenző nélküli sapkával. Homorszkyt felesége is követte az emigrációba, mikor azonban férjét Kisázsiába helyezték, mindent elkövetett hazatérésük érdekében. Szent-Györgyi Róza, a magyar tudós édesapjának nővére így költözött haza ismét Marosvásárhelyre, 33 évi önkéntes száműzetés után. A hat Szent-Györgyi testvér szétszóródot az ekkori Magyarország minden tájára. Ferenc orvos volt Orsován s mint községi orvos, ő volt a Vaskapu szabályozásánál dolgozó különítmények orvosa is. Gyula bútorasztalos lett Temesváron, Sándor kereskedő Orsován. A törökországi emigrációban élő Róza mellett talán Szent-Györgyi Bélának, a tudós kémikus édesapjának volt leghányatottabb élete. Egészen pontos adatokat nem tud róla Borsos Sándor, hiszen az élet olyan hosszú az emberi emlékezés annyira véges és az már olyan régen volt! Állítólag Szatmáron, majd Pozsonyban volt posta- és távirda-számtanácsos, nyugdíjas éveit Budapesten s részben Szatmáron töltötte feleségével, Lenhossek Jozefinával. Újabb fényképek kerülnek elő. Egyik Szatmáron készült, két felserdült leányt és közbül egy kisgyereket ábrázol Az alakok alatt ceruzahrás, nevek: Ella, Berci (2 éves korában) és Blanka A kis Berci, aki Borsos Sándor nyomozása szerint Szent-Györgyi Alberttel azonos, bohócot tart a kezében. A leányok pedig a Szent- Györgyi Béla első házasságából születtek, féltestvérei Albertnek. Másik kép, amely ugyancsak Szatmáron készült, az ötéves Szent-Györgyi Albertet ábrázolja, egyik oldalon kis játékkutyával, kezében teniszrakettel, a másik oldalon játéktrombitával, kezében korbáccsal és fején huszárcsákóval, — jeléül annak, hogy a nagy magyar tudós életének nem minden korszakát bevitette a pacifizmus eszménye. Hogy Szent-Györgyi Albert magára isItthon a mértékhitelesítő hivatal főnöke lett a török őrnagy s hogy a szabadság eszméjének harcosát nemcsak a halált osztó és vért ontó fegyverek érdekelték, bizonyítja az is, hogy a múlt század végén a város legkiválóbb sakkjátékosai közé tartozott. Ezt talán a hosszas törökországi tartózkodással lehet magyarázni. Néhai Bernády György, aki kollegája volt az egykori gyógyszerésznek, akkoriban kezdett vezető szerepet vinni a politika helyi érdekeltségében. Ma is emlegetik, hogy Bernády Györgyöt „Murád bej” tanította meg sakkozni s végül a tanítvány annyira elsajátította a kockás tábla tudományát, hogy mesterét is megverte, menne ezeken a képeken? Borsos Sándor, — amint mondja — azért gyűjtötte össze őket, hogy elküldje a család leghíresebb tagjának, a szegedi egyetemre, de ő most külföldön tartózkodik, valahol előadásokat tart meghívásra. Mikor került Marosvásárhelyre a Szent- Györgyi család? Ki volt a hat Szent- Györgyi testvér édesapja és nagyapja? Borsos bácsi töri a fejét s végül megvonja vállát Régen volt, nem emlékszik már az anyai nagyapjára, annak az elődeit pedig egyáltalán nem ismeri Valami Szentgyörgyi György nevű ügyvéd élt itt Vásárhelyen mintegy hatvan-hetven esztendővel ezelőtt, talán az volt a hat testvér apja. De ez nem biztos. — Amikor az újságok hírül adták az örvendetes eseményt, hogy tudniillik Szent-Györgyi Albertet Nobel-díjjal tüntették ki, én mindjárt gondoltam, hogy közülünk származott el a professzor és összeszedtem ezeket a képeket, meg miegymást. Hátha meg fog örvendeni neki. Mert tetszik tudni, a legnagyobb öröm másnak örömet szerezni, — fejezi be az öreg Borsos Sándor. S az elfakult iratok, nemesi levél, régi képek és gyászjelentések viszakerülnek az asztalfiókba, hadd szaladjon tovább az élet, mely felett ott ragyog az ősi városfalak közül szétszóródott család sarjának homályosíthatatlan dicsősége, mindnyájunk büszkesége, fokozott büszkeségünk, mert amivel kivívta, annak neve: haladás és tudomány. Ferenc, Gyul, Sándor és Béla Pál jugoszláv kormányzóherceg nemrégen veszedelmes fogműtéten esett keresztül. Felvételünk a kományzóherceget és feleségét mutatja be, amint a berlini Havelseen-tavon yachten társalognak Göröggel és feleségével sonytalan léptekkel a ház felé indult ! A szobában valaki fájdalmasan nyöszörgött |E egy sipitozó, foghijjas hang egyhangúan dajkálta: | Fári mia, rán tiá, i ' | Sári din natrá düh ca ráie! 'Amikor Bába Dosofteia meglátta a férfit összeroggyant, mint egy rongybábus két feltartott, száraz karja meredten állt a levegőben, szintha arra várna, hogy érte jön az ördög és jó kéményen keresztül kimenti. A durva kendervászon lepedővel leterített ágyon meztelenkassal feküdt az asszony. Rémületében felkörnyékölt, kerekre tágult szemében szinte borjú- Szerű kábultság fátyolosodon s merev pillantást vetett a férfira, aztán a nyivákoló, egyiket hetes csecsemőre s ösztönszerüen a hasához kapott. Bába Dosofteia magához tért ijedtségéből s mint egy tüsszögő vén macska, meggörbített háttal a férfi elé tipegett és mind a fia kömét megmutatta neki: „ Hogy az ördög hordott volna el, nem tud-e ! még ott maradni, ahol voltál? még görst kap ez a szegény asszony. Jól vágszolyan képet? eknenj innen, mert kivájom a temedet, gonosz heréje! Talán bizony teaszaltad és füstölted a tiédet, amíg nem látszunk? ! A férfi szó nélkül kifordult a szobiból és fakó arccal megállt a tornácon. A szobiból kihallatszott az asszony el-elcsukló sírása. A férfi viaszszínű mosollyal élvezte. Neon a testi szenvedés hangja volt, hanem a szégyené , éppen ez kellett neki, hogy felülkerekedjék. "Az asszony hibázott, nagyot hibázott, szégyelli magát egy egész életen keresztül. Az Istien gondoskodott arról, hogy a férfiak el tudják jdighy saját szégyenüket. 1939. augusztus 6 Idegeiben írta Hunyatfy Sándor Annyira nem tudok franciául, hogy a kenyeremet megkereshessem ezen a nyelven De annyira tudok, hogy a pénzemet elkölthessem a segítségéve. Tudok a trafikban szivart venni. A kávéházban tudok sört, feketét, ásványvizet, fagylaltot, wermutot vagy coca-colát rendelni. Most fejlesztem a tudományomat, hogy a vendéglőben is tudjak beszélni a pincérrel. Az a tervem, hogy megtanulok borjusniclit, spárgát és epret kérni Ez éppen elég. Legfeljebb, amíg Parisban vagyok, nem eszem mást, mint borjusniclit, spárgát és epret. Ami igazán nem különös szerencsétlenség. Hallottam már nagyobb bajokról. Őszinte vallomásom után elhiheti az olvasó, amikor azt mondom, hogy francia nyelvismeretem, ha mennyiségre kicsiny is, minőségre finom. Pazarul tudok sört vagy kávét rendelni. Fülem fölvette, mint egy gramonfonlemez a legbelföldibb hangárnyalatot. Tegnap este is így ültem le a Boulevard egyik kávéházi teraszára. Fagylaltot kértem. Majd elővettem zsebemből a tremblay-i lóversenyprogramot. Tippeltem, mint egy francia gyárspolgár. Gyönyörű csillagos ég alatt, fényes párisi este. Minden rendben lenne, csak azt nem tudom megszokni, hogy az itteni kávéházak teraszain olyan szorosan egymás mellé rakják az asztalokat, hogy az ember szinte a szomszédja ölében ü. Rendben van. Drága a hely. Mégsem tudom megszokni És csöndes nehezteléssel kezdek gondolni a messzi dunaparti kávéházakba, ahol már föladták a régi magyar kényelmet, a francia zsugoriság kedvéért. A terasz zsúfolt. A mellettem levő asztalnál két francia aranyifjú ül. Az egyik cigarettázik, a másik pipázik, mind a ketten újságot olvasnak. Igazi franciák. Látszik az arcukon, a spleenjükön, a fásult unalmon, ahogy az újságban böngésznek. Csöndesen irigylem őket. Egyszerre csak megszólal a legrendesebb pesti magyar nyelven a pipás az újságja mögül: — Na végre! Megkötötték az angolorosz paktumot! A cigarettás hosszas fölénnyel reflektált a megjegyzésre: — Honnan veszi ezt a hülyeséget? Soha nem fogják megkötni! A pipás kis politikát csinált a nagypolitikából: — Ne mondja nekem, hogy „hülyeség”, mert megjárhatja! — Hogyan járom meg? — kérdezte kiváncsi gúnnyal a cigarettás. — Úgy, hogy szájonvágom! — magyarázta meg lakonikusan a pipás. Ismerem a magyar temperamentumot. Pesten már egymásnak ugrott volna a két aranyifji. Vagy legalább külön asztalhoz ülnek. Itt azonban nem történt ilyesmi. Egymáshoz préselte őket az óriási, közömbös, idegen tömeg. Az egész affér úgy zajlott le, hogy jóformán le sem vették szemüket az újságról Tovább olvastak, izgalmukat csak az árulta el, hogy mindkettő kezében remegni kezdett a kibontott újság csücske. Arcuk előbb elvörösödött, aztán elfehéredett, majd visszakapta rendes színét. Világosan lehetett látni rajtuk, hogy mi történik a bensejükben. ötpercnyi hallgatag olvasás után, mintha mi sem történt volna, megszólalt az az ifjú, aki a pofont ígérte: — Szeretnék enni egy sonkáskenyeret. De nem tudok beszélni a cukrászlánnyal. Maga meg tudja neki mondani Vili?! ^— Megpróbálom! — mondta készségesen a másik ifjú. Odaintette a lányt, aki a szendvicsestálcát cipelte. Magyarázni kezdett neki. A lány a fejét rázta, mosolygott. Nem értette ezt a franciaságot Rá kellett mutatni ujjal a négyszögletűre vágott sonkáskenyérre, így azután megkapták. A pipás fiú letette a pipáját, kettévágta a szendvicset: — Akarja a felét? — kérdezte nyájasan. — Köszönöm! — felelte a másik fiú, öt perccel előbb még verekedni akartak. Most barátságosan megosztoztak a sonkáskenyéren. Haj! Haj. Messzi idegenben máskép vált az ember temperamentuma, mint odahaza! — Értek én mindent, csak azt nem tudom, mi az ördögöt olvasott a két ifjú annyit azon a francia újságon? Talán a nagybetűket?!