Brassói Lapok, 1939. augusztus (45. évfolyam, 174-199. szám)
1939-08-06 / 178. szám
1939 auguszltts 6m . fi. k HUSZONÖT ÉVE HALOTT MURES írta KaKASSY ENDRE ...És akkor felállt egy középtermetű, izmos, kékszemű ember — feje az oroszlánra emlékeztet —, hátrasimította homlokába hulló szőke fürtjeit és végignézett az elnöki asztal körül ülő társain. Az elnöki tisztet betöltő Vandervelde, a belga szocialista vezér arcán különös sápadtság ömlik el, mintha előre sejtené a kikerülhetetlen katasztrófát... Mellette az angol Keira Hardies billiárdgolyóhoz hasonló feje fénylik, szinte sugározza a derűlátást. Aztán az orosz Rubanovics csontos, Szláv arca tűnik fel. Az orosz komoranyag elé néz, nyilván a szentpétervári sztrájk kilátásai foglalkoztatják. A német Haase szájaszéle meg-megrándul, mintha belső láz gyötörné. Főképpen őt nézi a hallgatóság. A világ legerősebb munkáspártját képviseli s úgy érzik: az ő kezében van a háború és a béke sorsa. Az oroszlánfejű ember aztán végigjártatja szemét a hatalmas termen, amelynek levegője szinte izzik a várakozás izgalmától s az éljenzés ablakrázó viharának elcsitultával lassan, megfontoltan beszéli kezd. Jaurés ő, a francia proletáriátus koronázatlan fejedelme. Bölcsész, népgyűlési szónok és közíró. Egyszerű és kedélyes. Ellensége a frázisnak és a szinpadi handabandának. Valami különös varázs árad nyugodt egyéniségéből, szelid kék szemei valósággal hipnotizálják a tömeget. Szakálla prófétai hangulatot kelt, de hiányzik belőle a próféták szigora, keménysége. Languedoc vidéke adta őt a francia közéletnek, az a tartomány, ahonnan a nagy forradalom leghívebb katonái kerültek ki. Szereti hazáját, de szereti az emberiséget is. S mert szereti hazáját, ki akarja rántani a készülő háború orkánjából. Ő így beszél: „A mi szerepünk könnyebb, mint német elvtársainkké. Nekünk nem kell országunktól kikényszerítenünk a békét, mert minálunk mindenki békét akarünnepélyesen kijelenteni, hogy e pillanatban Franciaország kormánya is a békét óhajtja.. Nem ismerünk titkos szerződéseket, csak ama nyíltakat, amiket az emberiséggel és a kultúrával kötöttünk... Gátat kell vetnünk annak a kísértetnek, amely hat hónaponként kikel sírjából, hogy rémületbe ejtse a világot... Fogadom német kartársaimnak, hogy támogatni fogjuk őket... Eszméinkhez hívek maradunk mindhalálig... A brüsszeli értekezlet azzal ért véget, hogy az 1914 évi nemzetközi szocialista kongresszust, amelyet eredetileg Bécsben akartak megtartani, augusztus 23-ikán, a megváltozott politikai viszonyokra való tekintettel Párisban tartják augusztus 9-én. A rendezést Jaurés vállalta. A jelszó ez volt: általános sztrájk és béke. De Poincaré elnök már visszatért oroszországi útjáról s a pályaudvaron kitüntető szívélyességgel szorított kezet Izvolszki orosz nagykövettel... Mégis, Jaurés, Brüszszelben tett ígéretéhez híven, még a vonaton megszövegezi a francia parlament szocialista csoportjának kiáltványát. Ez a deklaráció nyomatékosan hangsúlyozza, hogy „Franciaország és Európa minden erejét arra kell összpontosítani, hogy az Anglia részéről felajánlott közvetítés (Németország és Franciaország, valamint a Monarchia és Oroszország között) sikerüljön. Kijelenti a párt, hogy Franciaországgal csakis Franciaország rendelkezhetik. Az országot semmi esetre sem szabad irtózatos konfliktusba taszítani titkos szerződéseknek többé-kevésbbé önkényes magyarázásával. Franciaországnak fenn kell tartania teljes cselekvési szabadságát, hogy a béke érdekében gyakorolhasson hatást Európára.” Egy nappal később, július 30-ikán újabb cikket írt lapjába a Humanité-be a béke érdekében. Berlinből rossz hírek érkeztek: percről-percre nő a háborús veszély s törés mutatkozik a szocialista pártban is. A német lapok a cári önkényuralom letörésének jelszavával agitálnak. Ugyanakkor Párisban Hervé szava süvit át a munkásság lelkiismeretén: „A haza veszélyben van! A forradalom hazája veszélyben van!” Jaurés, aki újabb megbeszélésre Párisit kérette a német szocialisták egyik vezető emberét, nyugalomra int. Augusztus elsején érkezik meg a német delegátus és akkor majd kitűnik, hogy alaptalanok a német mozgolódásról elterjedt riasztó hírek. Fáradtan hagyta el a szerkesztőséget július 31-ikén este. Két barátjával a Rue Montmartre-on levő Croissant vendéglőbe ment vacsorázni. Gondolatai annyira elfoglalták, hogy nem vette észre azt a diák forma fiatalembert, aki már a szerkesztőség kapujában ólálkodott rá s azután nyomon követte a kávéházig. Háttal a nyitott ablaknak ült le s élénk vitába kezdett barátaival arról a félelmetes fordulatról, amiben ő az utolsó pillanatig sem akart hinni s amely esetleg felrobbanthatná a világbékét. Hőség volt s az ablaknyitásokat porfogó függönyök takarták el. A mindég nyugodt Jaurés ezúttal ideges volt. Erőt vett rajta a várakozás izgalma: sokat várt a német munkásság követének párisi útjától. Egyszer csak egy kéz nyúlt be a nyitott ablakon. Félrehúzta a függönyt, hogy helyet csináljon a másik kéznek, amely revolvert tartott. Két lövés dördült el gyors egymásutánban. Jaurés lefordult a partilagról, fejéből ömlött a vér. Barátai felemelték, összetoltak két márványasztalt, arra fektették rá. A pincérek szalvétát hoztak, hogy bekötözzék a sebet. Orvosért telefonáltak. Mindhiába. Jaurés negyedórával később halott volt. A gyilkos Vitlain-t csupán a rendőrség gyors közbelépése mentette meg a lincseléstől. Csak a titkos rendőrség irodájában mondotta be személyi adatait. Lescouves főügyész kérdésére ezt válaszolta: — Azért tettem, mert Jaurés elárulta hazáját. Ellenezte a hároméves katonai szolgálati idő bevezetését. Már a szerkesztőség kapujában le akartam lőni, de a helyzet nem volt alkalmas. A borzalmas esemény híre futótűzként terjedt Párisban. Megmozdultak a munkásnegyedek és ezerszámra öntötték az utcákra a fenyegetően morajló tömeget. Szenvedélyes kifakadások hangzanak: — Megölték Jaurést!... Agyonlőtték vezérünket!... Le a kormánnyal!... Éljen a béke!... Idézzük egy párisi lap beszámolóját: — A távolból néhány puskalövés dörrenése hallszik. Éles sikoltások hasítanak bele az izgalomtól forró nyári éjszakába. A tömeg nyüzsgő áradata megáll egy pillanatra, s ahogy itt-ott fáklyák gyulladnak ki, rötvörös fényük csupa izgatott, feldúlt emberi arcra világít. Aztán hirtelen csönd támad. Az egyik vendéglő lépcsőjén megjelenik a kövér Bompard. Komolyan inti, könyörögve kéri a munkásokat, hogy térjenek haza, mert a katonaság utasítva van, hogy kíméletlenül használja fegyverét. Lehurrogják, majd szidalmazni kezdik. A kövér Bompard menekül, kövek repülnek utána, a munkásság már nem hallgat vezetőire. A tömeg bosszút kiált Jaurésért, de orditozását túlharsogja az éles, fenyegető kürtel. Nem törődnek vele s akkor sem mozdul senki, amikor a fegyverek megcsörrennek, sőt most már a kövek egész zápora hull a katonákra. Az egyik kő mellbevágja a kapitányt, aki csodálkozva néz körül, majd tüzet vezényel... Éles, gyors roppanás következik, majd döbbenetes csend, amiből ijedt üvöltés szakad ki. Szaladó lábak dobogása... A katonaság megtisztította a teret. Halott... a kormány is gyászol. Viviani miniszterelnök másnapi kiáltványa kegyelettel adózik Jaurés emlékének, aki ,de súlyos pillanatokban a béke szellemében támogatta a kormány hazafias magtartását.” A kiáltvány mellett már ott vannak kiragasztva a mozgósítás plakátjai is. Fehérek, akár a halott Jaurés arca. És dobpergés közben száll sírba a világbéke nagy gondolata, amely azóta sem támadt fel halottaiból... Erdélyi nagy iparvállalat azonnali belépésre keres hytlen gépészmérnököt. Kimerítő ajánlatok „Gépészmérnök” jeligére: Rudolf Mosse, București, Str. Sariadar 12. küldendők. Írfiacs ar erdészt Ajánlatokat Avocat Octavian Pascal, Bucuresti, Str. N. Balcescu 44 címre. r ti olda Sétadicsőszentmártonban írta Tomcsa Sándor Dicsőszentmárton, ang. 4 Aztán a körülmények úgy alakulnak, hogy egyszer csak az embernek Dicsőszentmártonban akad dolga, mikor is az érdeklődés során kiderül, hogy több útvonalon lehet eljutni Dicsőbe, de egybehangzó vélemény szerint a legrövidebb és legolcsóbb utazás az, ha az élető Medgyesig megy vonattal s ott átszáll arra az autóbuszra, mely aztán leviszi Dicsőbe, és pedig olyan értelemében és kivitelezésben, hogy az autóbusz bevárja a vonatot, az ügyes-bajos -ember leszáll a vonatról, felül az autóbuszra és Dicsőbe érkezve nekilát a dolgának. Legalább is erre esküdött a beavatott és járatos utitársam. Ezzel szemben az esküdöző, beavatott és járatos utitárs Medgyes előtt a robogó és izzó vonaton megnézte az óráját s az óramutatók állását látva, gondterhesen felhúzta a szemöldökét, megtekerintette a fejét s azt mondta egy sóhajjal megtoldva: „tizenöt percet késik a vonatunk...” E látszólag szürke és mindennapi megállapítás következményei a medgyesi állomáson a leszállás után kezdtek kiderülni. Mert a beavatott és járatos utitárs felkapta cókmókját és ezt mondta: „most pedig rohanjunk!” És tényleg rohanni kezdett. Illetve rohanni kezdtünk. És ez a rohanás nem az a közhasználati túlzás volt, amikor testem őnagysága azt mondja aszthmatikus férjének: „fiam, ne rohanj úgy”, ez a mi rohanásunk tényleg rohanás volt, effektív, előredőlt testtel, villanva futó lábakkal, lihegéssel, verejtékező homlokkal. Az útitárs elől száguldott, mert ő volt a járatos és beavatott, én mint tájékozatlan és ismeretlen, szorosan a nyomában szaladtam, úgy rohantunk, mintha legalább ismeghúztuk volna a vészféket. Mikor aztán bevágtattunk Medgyes főterére és az útitársam áttekinthette a helyzetet, váratlanul megállt és azt mondta: „viszont van úgy, hogy az autóbusz nem várja be a vonatot.” — Na és „viszont” most mit csinálunk? — kérdeztem kapkodó lélegzettel, mire járatos és beavatott útitársam egy világjáró fölényével ezt mondta: „most megiszunk egy pohár sört, itt remek barna sört lehet kapni.” A sör mellett aztán kiszámítottuk, hogy még mindig sokkal jobban jövünk ki, ha nem várjuk meg Medgyesen a következő autóbuszt, hanem fogadunk egy taxit, amely azonnal szállítson le Dicsőbe. A taxiban aztán a sofőrtől megkérdeztem: hogyan lehet az, hogy egy autóbusz ne várhasson tizenöt percig. Olyan sürgős neki? — Nem olyan sörgős, — felelte a sofőr őszintén —, de nézze uram, nekünk taxisoknak is kell élni valamiből. Hiszen rendben van, gondoltam, de mégis pazarlás tőlem, hogy talán az életben egyszer megyek Dicsőbe és e célból Medgyesen direkt tartsak egy sofőrt. * A végzet, mely meglazít egy követ, vagy a meredek szélén kipukkasztja a gumikereket, ez alkalommal úgy akarta, hogy dicsőszentmártoni sétám kiinduló pontja az elmekórház legyen. Még sohasem jártam ilyen elkerített „engedményes” területen, ahol az a normális, mindennapi és törvényszerű, ha az egyik árnyas árkanyarban feszes „vigyázz"-ban eléd áll egy rokonszenves lelkes pillantású fiatalember és azt jelenti a teljesítmény és dicsőség pírjával arcán, hogy a Mazuri tavaknál ismét elfogott ötszázezer oroszt. Még jó, hogy némileg jártas vagyok az efféle hadászati dolgokban, ezért a szegény, korszerű „Hindenburgnak" azt az utasítást adtam, hogy a félmillió fogolynak főzessen jó erős kávét és adasson nekik néhány pakli kártyát, hogy a háború végéig valamivel töltsék az időt. Aztán vállára veregettem, és férfiasan kezet szorítottam vele. Keze forró volt és nedves. Távolabb, szintén árnyas fák alatt, szellős filegória állott, melynek körbefutó padját nyugodt, kiberetválkozott, vasárnapiasan kiöltözött — vasárnap is volt — parasztok ülték körül. Mintha éppen a templomból jöttek volna ki és megbeszélnék a napi eseményeket. Egy huszárosan kifent bajuszu bácsi, amolyan falu tekintélye, éppen arról beszélt, hogy mikor kell elvetni a török búzát. Finomak voltak, választékosak és őrültek. Persze nem nagyon. Őrültségük úgy keveredett, tősgyökeres mivoltukkal, mint különös titku bor friss, kristálytiszta forrásvízzel. Vagy az a kifogástalanul vasalt szürkeruhás, kék selyeminges, komoly nézésű az, aki a saját érdekemben megkért, hogy nyithassa fel a koponyámat, mert a „bo-lond” is látja, hogy abban egy galamb van. A koponyalékelésnél teljes fájdalommentességről biztosított és a műtétet is díjtalanul vállalta volna. Már ez is amellett bizonyít, hogy szegény egy elmebeteg orvos volt. A kórház parkjának egy elkerített részében voltak a súlyosabb esetek. Az elkertelt rész közepén hosszú asztal nyúlt végig, két oldalt padokkal. Az asztalt és a padokat dús lombozatú fáik tartották sűrű, éles szegélyű árnyékban. Az asztal körül, a kertecskében szétszórva ültek, álltak, vagy feküdtek a súlyosabb esetek. K. bácsit csak későre tudtam felfedezni a fa ágai közt, ahol úgy nézett a szeme fölé, tartott tenyere alatt a kerítésen túlra mint ahogy ifjúsági regények illusztrációiban nézik a marcona tengerészkapitányok az örök és titokzatos tengert. Mit néz? Az ápoló azt mondta, hogy valami teheneket kutat. Egy vékony zsidó férfi Csomborára akar menni. Mikor kérdeztem, hogy merre van az a falu, gondolkozott, aztán bizonytalan mozdulatot tett az idelátszó háztetők felé. „Olyan házak vannak” — mondta. És a szegény Franci, aki állandóan menni akar és mert nem mehet, hált állandóan topog. Évek óta topog így egy helyben, hihetetlen kitartással és akarattal. Aztán vannak még súlyosabb esetek is, de azokra már nem voltam kiváncsi. Hanem szerencse, hogy találkoztam Péter bácsival. Igazán sajnáltam volna, ha elkerüljük egymást. Péter bácsi a városból jött, ahol bevásárlásokat eszközölt. A karján levő kosárban legalább húszféle áru volt a konyha, az iroda, esetleg éppen a betegek megbízásából. Szép barna-piros, dús fekete bajuszú, zömök, tigbaszakadt férfi ez a Péter bácsi. A székely paraszt, ritka kiállású példánya. Szemeiben huncutság és ész. Nyugodtság, bölcseség és ritka humor. Negyvenkét éves. Sokáig beszélgettünk. Mikor megkérdeztem, hogy mit szól a mai világhoz, úgy általában, kacsintott és azt mondta: „Uram, ha meg nem fogják idejiben a csirkókat, mind ide jutnak." S fejét megbillentette a kórház felé. Mikor meggyanúsítottam, hogy Péter bácsi, maga ejsze... izé... szimulál, ezt mondta: „Hú’ ami igaz, igaz, kimehetnék akármikor. De nem vagyok bolond. „Künn” tán jobb? Itt legalább azt csiná