Brassói Lapok, 1939. augusztus (45. évfolyam, 174-199. szám)

1939-08-06 / 178. szám

1939 auguszltts 6m . fi. k HUSZONÖT ÉVE HALOTT MURES írta KaKASSY ENDRE ...És akkor felállt egy középtermetű, iz­mos, kékszemű ember — feje az oroszlán­ra emlékeztet —, hátrasimította homloká­ba hulló szőke fürtjeit és végignézett az elnöki asztal körül ülő társain. Az elnöki tisztet betöltő Vandervelde, a belga szo­cialista vezér arcán különös sápadtság ömlik el, mintha előre sejtené a kikerül­hetetlen katasztrófát... Mellette az angol Keira Hardies billiárdgolyóhoz hasonló feje fénylik, szinte sugározza a derűlá­tást. Aztán az orosz Rubanovics csontos, Szláv arca tűnik fel. Az orosz komoran­yag elé néz, nyilván a szentpétervári sztrájk kilátásai foglalkoztatják. A né­met Haase szájaszéle meg-megrándul, mintha belső láz gyötörné. Főképpen őt nézi a hallgatóság. A világ legerősebb munkáspártját képviseli s úgy érzik: az ő kezében van a háború és a béke sorsa. Az oroszlánfejű ember aztán végigjár­­tatja szemét a hatalmas termen, amely­nek levegője szinte izzik a várakozás iz­galmától s az éljenzés ablakrázó vihará­nak elcsitultával lassan, megfontoltan be­­széli kezd. Jaurés ő, a francia proletáriátus koro­názatlan fejedelme. Bölcsész, népgyűlési szónok és közíró. Egyszerű és kedélyes. Ellensége a frázisnak és a szinpadi han­­dabandának. Valami különös varázs árad nyugodt egyéniségéből, szelid kék szemei valósággal hipnotizálják a tömeget. Szakálla prófétai hangulatot kelt, de hi­ányzik belőle a próféták szigora, kemény­sége. Languedoc vidéke adta őt a fran­cia közéletnek, az a tartomány, ahonnan a nagy forradalom leghívebb katonái ke­rültek ki. Szereti hazáját, de szereti az emberiséget is. S mert szereti hazáját, ki akarja rántani a készülő háború orkánjá­ból. Ő így beszél: „A mi szerepünk könnyebb, mint né­met elvtársainkké. Nekünk nem kell or­szágunktól kikényszerítenünk a békét, mert minálunk mindenki békét a­kar­­ünnepélyesen kijelenteni, hogy e pillanat­ban Franciaország kormánya is a békét óhajtja.. Nem ismerünk titkos szerződése­ket, csak ama nyíltakat, amiket az embe­riséggel és a kultúrával kötöttünk... Gá­tat kell vetnünk annak a kísértetnek, a­mely hat hónaponként kikel sírjából, hogy rémületbe ejtse a világot... Fogadom német kartársaimnak, hogy támogatni fogjuk őket... Eszméinkhez hívek mara­dunk mindhalálig... A brüsszeli értekezlet azzal ért véget, hogy az 1914 évi nemzetközi szocialista kongresszust, amelyet eredetileg Bécsben akartak megtartani, augusztus 23-ikán, a megváltozott politikai viszonyokra való tekintettel Párisban tartják augusztus 9-én. A rendezést Jaurés vállalta. A jel­szó ez volt: általános sztrájk és béke. De Poincaré elnök már visszatért oroszorszá­gi útjáról s a pályaudvaron kitüntető szí­vélyességgel szorított kezet Izvolszki orosz nagykövettel... Mégis, Jaurés, Brü­sz­­szelben tett ígéretéhez híven, még a vona­ton megszövegezi a francia parlament szocialista csoportjának kiáltványát. Ez a deklaráció nyomatékosan hangsúlyozza, hogy „Franciaország és Európa minden erejét arra kell összpontosítani, hogy az Anglia részéről felajánlott közvetítés (Né­metország és Franciaország, valamint a Monarchia és Oroszország között) sike­rüljön. Kijelenti a párt, hogy Franciaor­szággal csakis Franciaország rendelkez­hetik. Az országot semmi esetre sem sza­bad irtózatos konfliktusba taszítani titkos szerződéseknek többé-kevésbbé önkényes magyarázásával. Franciaországnak fenn kell tartania teljes cselekvési szabadságát, hogy a béke érdekében gyakorolhasson hatást Európára.” Egy nappal később, július 30-ikán újabb cikket írt lapjába a Humanité-be a béke érdekében. Berlinből rossz hírek érkez­tek: percről-percre nő a háborús veszély s törés mutatkozik a szocialista pártban is. A német lapok a cári önkényuralom letörésének jelszavával agitálnak. Ugyan­akkor Párisban Hervé szava süvit át a munkásság lelkiismeretén: „A haza ve­szélyben van! A forradalom hazája ve­szélyben van!” Jaurés, aki újabb megbeszélésre Pá­risit kérette a német szocialisták egyik vezető emberét, nyugalomra int. Augusz­tus elsején érkezik meg a német delegátus és akkor majd kitűnik, hogy alaptalanok a német mozgolódásról elterjedt riasztó hírek. Fáradtan hagyta el a szerkesztőséget július 31-ikén este. Két barátjával a Rue Montmartre-on levő Croissant vendéglőbe ment vacsorázni. Gondolatai annyira el­foglalták, hogy nem vette észre azt a diák forma fiatalembert, aki már a szerkesztő­ség kapujában ólálkodott rá s azután nyo­mon követte a kávéházig. Háttal a nyi­tott ablaknak ült le s élénk vitába kez­dett barátaival arról a félelmetes fordu­latról, amiben ő az utolsó pillanatig sem akart hinni s amely esetleg felrobbanthat­ná a világbékét. Hőség volt s az ablak­nyit­ásokat porfogó függönyök takarták el. A mindég nyugodt Jaurés ezúttal ide­ges volt. Erőt vett rajta a várakozás iz­galma: sokat várt a német munkásság követének párisi útjától. Egyszer csak egy kéz nyúlt be a nyitott ablakon. Félrehúzta a függönyt, hogy he­lyet csináljon a másik kéznek, amely re­volvert tartott. Két lövés dördült el gyors egymásutánban. Jaurés lefordult a parti­­lagról, fejéből ömlött a vér. Barátai fel­emelték, összetoltak két márványasztalt, arra fektették rá. A pincérek szalvétát hoztak, hogy bekötözzék a sebet. Orvos­ért telefonáltak. Mindhiába. Jaurés ne­gyedórával később halott volt. A gyilkos Vitlain-t csupán a rendőrség gyors közbelépése mentette meg a lincse­­léstől. Csak a titkos rendőrség irodájában mondotta be személyi adatait. Lescouves főügyész kérdésére ezt válaszolta: — Azért tettem, mert Jaurés elárulta hazáját. Ellenezte a hároméves katonai szolgálati idő bevezetését. Már a szerkesz­tőség kapujában le akartam lőni, de a helyzet nem volt alkalmas. A borzalmas esemény híre futótűzként terjedt Párisban. Megmozdultak a mun­kásnegyedek és ezerszámra öntötték az utcákra a fenyegetően morajló tömeget. Szenvedélyes kifakadások hangzanak: — Megölték Jaurést!... Agyonlőtték ve­zérünket!... Le a kormánnyal!... Éljen a béke!... Idézzük egy párisi lap beszámolóját: — A távolból néhány puskalövés dörre­nése hallszik. Éles sikoltások hasítanak bele az izgalomtól forró nyári éjszakába. A tömeg nyüzsgő áradata megáll egy pil­lanatra, s ahogy itt-ott fáklyák gyullad­nak ki, rötvörös fényük csupa izgatott, feldúlt emberi arcra világít. Aztán hirte­len csönd támad. Az egyik vendéglő lép­csőjén megjelenik a kövér Bompard. Ko­molyan inti, könyörögve kéri a munkáso­kat, hogy térjenek haza, mert a katona­ság utasítva van, hogy kíméletlenül hasz­nálja fegyverét. Lehurrogják, majd szi­dalmazni kezdik. A kövér Bompard me­nekül, kövek repülnek utána, a munkás­ság már nem hallgat vezetőire. A tömeg bosszút kiált Jaurésért, de orditozását túl­­harsogja az éles, fenyegető kü­rt­­el. Nem törődnek vele s akkor sem mozdul senki, amikor a fegyverek megcsörrennek, sőt most már a kövek egész zápora hull a ka­tonákra. Az egyik kő mellbevágja a kapi­tányt, aki csodálkozva néz körül, majd tüzet vezényel... Éles, gyors roppanás kö­vetkezik, majd döbbenetes csend, a­miből ijedt üvöltés szakad ki. Szaladó lábak do­bogása... A katonaság megtisztította a te­ret. Halott... a kormány is gyászol. Viviani miniszterelnök másnapi kiáltványa ke­gyelettel adózik Jaurés emlékének, aki ,de súlyos pillanatokban a béke szellemében támogatta a kormány hazafias magtartá­sát.” A kiáltvány mellett már ott vannak ki­ragasztva a mozgósítás plakátjai is. Fe­hérek, akár a halott Jaurés arca. És dobpergés közben száll sírba a vi­lágbéke nagy gondolata, amely azóta sem támadt fel halottaiból... Erdélyi nagy iparvállalat azonnali belépésre keres hytlen gépészmérnököt. Kimerítő ajánlatok „Gépészmérnök” jeligére: Rudolf Mosse, București, Str. Sariadar 12. küldendők. Írfiacs ar erdészt Ajánlatokat Avocat Octavian Pas­cal, Bucuresti, Str. N. Balcescu 44 címre. r ti olda Séta­dicsőszentmártonban írta Tomcsa Sándor Dicsőszentmárton, ang. 4 Aztán a körülmények úgy alakulnak, hogy egyszer csak az embernek Dicső­­szentmár­tonban akad dolga, mikor is az érdeklődés során kiderül, hogy több út­vonalon lehet eljutni Dicsőbe, de egybe­hangzó vélemény szerint a legrövidebb és legolcsóbb utazás az, ha az élető Med­­gyesig megy vonattal s ott átszáll arra az autóbuszra, mely aztán leviszi Dicsőbe, és pedig olyan értelemében és kivitelezés­ben, hogy az autóbusz bevárja a vonatot, az ügyes-bajos -ember leszáll a vonatról, felül az autóbuszra és Dicsőbe érkezve ne­kilát a dolgának. Legalább is erre esküdött a beavatott és járatos utitársam. Ezzel szemben az esküdöző, beavatott és járatos utitárs Medgyes előtt a robogó és izzó vonaton megnézte az óráját s az óramutatók állását látva, gondterhesen felhúzta a szemöldökét, megtekerintette a fejét s azt mondta egy sóhajjal megtold­va: „tizenöt percet késik a vonatunk...” E látszólag szürke és mindennapi meg­állapítás következményei a medgyesi ál­lomáson a leszállás után kezdtek kide­rülni. Mert a beavatott és járatos utitárs felkapta cókmókját és ezt mondta: „most pedig rohanjunk!” És tényleg rohanni kezdett. Illetve rohanni kezdtünk. És ez a rohanás nem az a közhasználati túlzás volt, amikor testem őnagysága azt mond­ja aszthmatikus férjének: „fiam, ne ro­hanj úgy”, ez a mi rohanásunk tényleg rohanás volt, effektív, előredőlt testtel, vil­lanva futó lábakkal, lihegéssel, verejtékező homlokkal. Az útitárs elől száguldott, mert ő volt a járatos és beavatott, én mint tájé­kozatlan és ismeretlen, szorosan a nyomá­ban szaladtam, úgy rohantunk, mintha legalább is­­meghúztuk volna a vészféket. Mikor aztán bevágtattunk Medgyes fő­terére és az útitársam áttekinthette a hely­zetet, váratlanul megállt és azt mondta: „viszont van úgy, hogy az autóbusz nem várja be a vonatot.” — Na és „viszont” most mit csinálunk? — kérdeztem kapkodó lélegzettel, mire járatos és beavatott útitársam egy világ­járó fölényével ezt mondta: „most meg­iszunk egy pohár sört, itt remek barna sört lehet kapni.” A sör mellett aztán kiszámítottuk, hogy még mindig sokkal jobban jövünk ki, ha nem várjuk meg Medgyesen a következő autóbuszt, hanem fogadunk egy taxit, a­mely azonnal szállítson le Dicsőbe. A taxiban aztán a sofőrtől megkérdez­tem: hogyan lehet az, hogy egy autóbusz ne várhasson tizenöt percig. Olyan sürgős neki? — Nem olyan sörgős, — felelte a so­főr őszintén —, de nézze uram, nekünk taxi­soknak is kell élni valamiből. Hiszen rendben van, gondoltam, de mégis pazarlás tőlem, hogy talán az élet­ben egyszer megyek Dicsőbe és e célból Medgyesen direkt tartsak egy sofőrt. * A végzet, mely meglazít egy követ, vagy a meredek szélén kipukkasztja a gumike­reket, ez alkalomm­al úgy akarta, hogy dicsőszentmártoni sétám kiinduló pontja az elmekórház legyen. Még sohasem jártam ilyen elkerített „engedményes” területen, ahol az a nor­mális, mindennapi és törvényszerű, ha az egyik árnyas árkanyarban feszes „vi­gyázz"-ban eléd áll egy rokonszenves lel­kes pillantású fiatalember és azt jelenti a teljesítmény és dicsőség pírjával arcán, hogy a Mazuri tavaknál ismét elfogott öt­százezer oroszt. Még jó, hogy némileg jár­tas vagyok az efféle hadászati dolgokban, ezért a szegény, korszerű „Hindenburg­­nak" azt az utasítást adtam, hogy a fél­millió fogolynak főzessen jó erős kávét és adasson nekik néhány pakli kártyát, hogy a háború végéig valamivel töltsék az időt. Aztán vállára veregettem, és férfiasan ke­zet szorítottam vele. Keze forró volt és nedves. Távolabb, szintén árnyas fák alatt, szel­­lős filegória állott, melynek körbefutó padját nyugodt, kiberetválkozott, vasár­­napiasan kiöltözött — vasárnap is volt — parasztok ülték körül. Mintha éppen a templomból jöttek volna ki és megbeszél­nék a napi eseményeket. Egy huszárosan kifent bajuszu bácsi, amolyan falu­ tekin­télye, éppen arról beszélt, hogy mikor kell elvetni a török búzát. Finomak voltak, vá­lasztékosak és őrültek. Persze nem na­gyon. Őrültségük úgy keveredett, tősgyö­keres m­ivoltukkal, mint különös titku bor friss, kristálytiszta forrásvízzel. Vagy az a kifogástalanul vasalt szürke­ruhás, kék selyeminges, komoly nézésű­ az, aki a saját érdekemben megkért, hogy nyithassa fel a koponyámat, mert a „bo-­­­lond” is látja, hogy abban egy galamb van. A koponyalékelésnél teljes fájdalom­mentességről biztosított és a műtétet is díjtalanul vállalta volna. Már ez is amel­lett bizonyít, hogy szegény egy elmebeteg orvos volt. A kórház parkjának egy elkerített ré­szében voltak a súlyosabb esetek. Az el­kertelt rész közepén hosszú asztal nyúlt végig, két oldalt padokkal. Az asztalt és a padokat dús lombozatú fáik tartották sűrű, éles szegélyű árnyékban. Az asztal körül, a kertecskében szétszórva ültek, áll­tak, vagy feküdtek a súlyosabb esetek. K. bácsit csak későre tudtam­ felfedezni a fa ágai közt, ahol úgy­ nézett a szeme fölé, tartott tenyere alatt a kerítésen túlra mint ahogy ifjúsági regények illusztrációi­ban nézik a marcona tengerészkapitányok az örök és titokzatos tengert. Mit néz? A­z ápoló azt mondta, hogy valami teheneket kutat. Egy vékony zsidó férfi Csombor­ár­a akar menni. Mikor kérdeztem, hogy mer­re van az a falu, gondolkozott, aztán bi­zonytalan mozdulatot tett az idelátszó ház­tetők felé. „Olyan házak vannak” — mondta. És a szegény Franci, aki állan­dóan menni akar és mert nem­ mehet, hált állandóan topog. Évek óta topog így egy helyben, hihetetlen kitartással és akarat­tal. Aztán vannak még súlyosabb esetek is, de azokra már nem voltam kiváncsi. Hanem szerencse, hogy találkoztam Pé­ter bácsival. Igazán sajnáltam volna, ha elkerüljük egymást. Péter bácsi a városból jött, ahol bevásárlásokat eszközölt. A kar­ján levő kosárban legalább húszféle áru volt a konyha, az iroda, esetleg éppen a betegek megbízásából. Szép barna-piros, dús fekete bajuszú, zömök, ti­gbaszakadt férfi ez a Péter bácsi. A székely paraszt, ritka kiállású példánya. Szemeiben hun­cutság és ész. Nyugodtság, bölcseség és ritka humor. Negyvenkét éves. Sokáig beszélgettünk. Mikor megkérdeztem, hogy mit szól a mai világhoz, úgy általában, kacsintott és azt mondta: „Uram, ha meg nem fogják idejiben a csirkókat, mind ide jutnak." S fejét megbillentette a kór­ház felé. Mikor meggyanúsítottam, hogy Péter bácsi, maga ejsze... izé... szimulál, ezt mondta: „Hú’ ami igaz, igaz, kimehet­nék akármikor. De nem vagyok bolond. „Künn” tán jobb? Itt legalább azt csiná­

Next