BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 7. (1995)
1995 / 2. szám - SZEMLE - Zentai Mária: Debreczeni Attila: Csokonai, az újrakezdések költője. A felvilágosult szemléletmód fordulata az életműben
sében. De vajon elegendő-e ez a komolyabb dialógushoz? És elegendő-e olyan szintézis elkészítéséhez, amely tiszteletben tartja a tudományos pluralizmus követelményeit? Kérdés: vajon nem járt-e el az idő a nemzeti történeti szintézisek fölött? Annyi azonban biztos: igen fontos volna a magyar és a román történészek közös műhelymunkája. Talán egy új szintézis érdekében. miskolczy ambrus Debreczeni Attila: Csokonai, az újrakezdések költője A FELVILÁGOSULT SZEMLÉLETMÓD FORDULATA AZ ÉLETMŰBEN (Csokonai Könyvtár) Csokonai Kiadó, Debrecen, 1993. 272 old., 250 Ft Dr. Debreczeni Attila a Csokonaikutatás leendő nagy öregje. A kritikai kiadás munkálatai során olyan szilárd és minden részletre kiterjedő textológiai és filológiai tudást szerzett, amely nemcsak a saját fiatal nemzedékében egyedülálló, de kevés párja akad az érettebb korú irodalomtörténészek között is. Iskolája, háttérműveltsége, kultúrája többnyelvű, sokirányú és korszerű; elméleti moccanásain elsősorban a kortárs kritikatörténeti gondolkodás enyhe ismeretelméleti szkepszise látszik; lehetőleg kerüli a normatív nyelvhasználatot, előnyben részesíti a hermeneutikai módszert. Tudja Csokonai Vitéz Mihályt, a teljes költői világképet tárja fel. Ez a szándéka még örvendetesebb a Csokonai-szakirodalom szempontjából, amelynek körében tudvalévően az 1970-es években készültek (tehát a hatvanas évek kutatási bázisára támaszkodnak) az utolsó szintézisjellegű munkák. Teljes-e valóban Debreczeni Attila Csokonai-képe, illetve milyen értelemben az, és milyenben nem? Teljesnek mondható az irodalomtörténeti hagyomány Csokonai-képéhez viszonyítva. Csokonainak az egyén boldogságáról, az erkölcsről, a hasznosságról, a kultúráról, a nemzetről, a társadalomról, a lélekről és a természetről vallott nézetei, változásuk, alakulásuk, lehetséges forrásaik, egymáshoz való viszonyuk szövegelemzések sorozatában bontakozik ki a könyvben. Ebben a körben Debreczeni Attila átrendez, hangsúlyokat módosít, szívós balvélekedéseket igazít helyesebb, mert a szövegek alapján igazolhatóbb irányba, és ami a legfontosabb, új felismerésekre jut, új összefüggéseket tár fel. Mintaszerű például az az argumentáció (a 155. oldal környékén), amelyben meggyőzően cáfolja azt a tételt, hogy Csokonai a magyar irodalmi népiesség kiemelkedő alakja, ugyanakkor azonban minden korábbinál árnyaltabban és finomabban elemzi a magyar és az európai irodalmi gondolkodás összefüggésében a költőnek a hagyományhoz, ezen belül a népi hagyományhoz való viszonyát. Nemcsak Csokonai szempontjából jelentős, amit ír, hanem a magyar irodalmi népiességről való gondolkodásunk máig Horváth Jánosra támaszkodó alapjainak lehetséges korszerűsítési irányát is jelzi. Hasonlóképpen fontos és új a hasznos élet témájának részletes kibontása az első nagy fejezetben. Nehéz lenne a magyar felvilágosodás korában olyan írót-költőt találni, aki ne írta volna le valamilyen formában a hasznosság kategorikus imperatívuszát az irodalomnak és a tudományoknak címezve, de nem tudok a Csokonaiéhoz hasonlóan gazdag, sokrétű, a boldogság témájával összekapcsolva igaz esztétikummá lényegített és a világkép egészét átható hitvallásról. Hiányolom viszont a háttérből, a lehetséges források közül a debreceni kollégiumot. Nem a könyvtár további darabjait, hanem a protestáns ethosz munkafelfogását, a szorgalom felmagasztalását, a puritán életvitel parancsát, a haszontalan hiúságok megvetését. Különösen a korai, 1793 előtti művek esetében tartom elképzelhetetlennek, hogy bármily korán önállósodott is sok tekintetben Csokonai gondolkodása, függetleníthető lenne ettől az évtizedes mindennapos hatástól. Egyáltalán, Csokonai olvasójaként sokkal fontosabbnak látom a kollégium által közvetített protestáns értékrendet, mint Debreczeni Attila. A hasznos élet dicsérete, a bujaság és a fársángos nagyvilág elvetése szerinte elsősorban „a hazai valóság nyújtotta tapasztalatokból” nő ki; szerintem az alaphangot intonáló korai művekben ez inkább a kollégiumi nevelés következménye; a hazai valóság még kevés tapasztalatot nyújthatott a tizenéves költőnek. A könyv második nagy egységének lényege Csokonai fordulata a „nationális poézis” irányába. A kifejtés és a bizonyítás a könyv legmeggyőzőbb és legcsiszoltabb része (bár az alkalmi költészetre vonatkozó részekkel lesz vitám). Különösen nagy jelentőségű, ahogyan Debreczeni a versek, a prózai művek, a levelezés és a vázlatok, töredékek együttes vizsgálatával finoman szétbontja szándék és megvalósulás együttesét: ebben az időben nem azok Csokonai nagy esztétikai értékű művei, amelyek a tudatosan kialakított költői program jegyében jönnek létre, a költő mást akar, mint amit igazán tud. A Természet és ember címet viselő harmadik rész végig igen keskeny ösvényen egyensúlyoz a fejezetkezdő állítás („ő elsősorban nem filozófus költő”) és a költői világkép alapjait mégiscsak filozófiai szempontból vizsgáló, a filozófiatörténet koordinátái közé helyező elemzések között. A költő nem filozófus; az irodalomtörténész annak mutatkozik. Systeme-t épít Csokonai gondolkodásából, amelyen belül vannak változások és kételyek, de nincs zavar s önellentmondás. S noha a szerző elemzései egyenként nagyon színvonalasak, a fejezet túl kerek ahhoz, hogy elfogadjam: ez Csokonai. Debreczeni Attila úgy látja, hogy Csokonai gondolati határhelyzetekre reagál egy-egy kiemelkedő filozófiai versével, s noha ritka az ilyen, soruk mégis megragadható összefüggő folyamatként. Én lényegesen nagyobbnak becsülöm a diszkontinuitást, a nagy gondolati verseket egymástól többé-kevésbé függetlennek vélem - annál is inkább, mivel egymásnak és az életmű más vonásainak ellentmondó alapokon nyugszanak. Az estverous